Miért fontos elbúcsúzni attól, akit elveszítettünk?

A halál évszázadokon át az életünk része volt. Az élők nem féltek a haldoklóktól és a haláltól. A temetők a települések középpontjában, a templomok körül voltak. Az élők és a holtak egymás mellé kerültek, az emberek a temetőkhöz kijártak ünnepelni, beszélgetni, még vásárokat is tartottak ott. Az élet természetes része volt az elmúlás. Mára viszont a halál és a haldoklás idegenné vált számunkra. Mintha kollektíven tagadnánk, elfojtanánk azt. A haláltól való eltávolodás azonban nem feltétlen segíti a gyászfolyamatot, sőt. Ahhoz, hogy valóban el tudjuk engedni a szerettünket, muszáj szembenéznünk a halállal. 

Elbúcsúzás régen és ma

A gyász feldolgozása szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy el tudunk-e köszönni attól, akit elveszítettünk. 

Vidéken talán még ma is meg lehet figyelni, ahogyan a haldoklót az elköszönés útján a család, a barátok és az ismerősök végig kísérik. A haldoklók körül összegyűlnek a rokonok, a szomszédok, még a karon ülő gyerekeket is beviszik hozzá. Tisztelettel és szeretettel vannak a haldokló iránt. 

Sajnos azonban jelenleg inkább haláltagadó társadalomban élünk és nincs is kialakult halálkultúránk. A haldoklás napjainkban hospitalizálódott, sokszor a kórházak falai között történik és a hozzátartozók kevéssé kísérik el a szerettüket a haldoklás útján. Nem is feltétlen azért, mert erre fizikailag nincs lehetőségük, leginkább amiatt, mert senki nem tanította meg őket, hogyan „kell” ezt csinálni. 

Sokak számára a temetők kedvelt sétahelyek voltak régen.

Mi segít az elengedésben? 

Bár a haldokló betegeknek csaknem a fele eszméletlen állapotban tölti az utolsó napjainak nagy részét, a hozzátartozók számára megnyugvást adhat, ha ennek ellenére is elmondják neki, amit búcsúzóul fontosnak tartanak, hátha az eszméletlen beteg mégis hallja, amit mondanak. Ha időt töltünk el az elhunyttal, látjuk a holttestét, beszélünk hozzá, esetleg meg is érintjük őt, könnyebben elfogadjuk a valóságot és elengedjük őt.

Előfordulhat azonban, hogy egyáltalán nincs lehetőségünk találkozni a haldokló hozzátartozónkkal, vagy nem láthatjuk a holttestét. Ez megnehezítheti a gyászfolyamatot. Ilyenkor előfordulhat, hogy hosszan elhúzódó tagadással reagálunk a halálának hírére. Többször és sokáig fantáziálunk arról, hogy igazából nem halt meg. Több időre van szükségünk, hogy felfogjuk, mi történt. Ebben a helyzetben is kiemelten fontos, hogy szimbolikusan mégis elbúcsúzzunk a halottól: gyújtsunk gyertyát, temessünk el egy fényképet vagy vele kapcsolatos tárgyat, de akár írhatunk búcsúlevelet is. 

A társas támogatás, a többi gyászolóval töltött idő sokat segíthet ebben az időszakban, hiszen

ha osztozunk a fájdalomban, könnyebb elviselni a terhet.

Nem véletlen, hogy ilyen esetben összegyűlnek a családtagok, barátok, ismerősök és megemlékeznek valamilyen formában a halottról. Ezt a célt szolgálja a ravatalozás, a temetés és a halotti tor is. 

A veszteségélmény megosztásának fontos lelki integratív funkciói vannak. Amikor a halottról beszélünk, még több érzelem tör a felszínre. A temetés és a sírhely, az urna pedig az elvesztett személy maradandó, tárgyi jelképét mutatja. A halott személy tárgyainak és rá jellemző szokásainak a megőrzése, felidézése szintén elősegíthetik az elengedést, a lelki feldolgozást. 

A veszteséggel kapcsolatos érzéseinket meg kell élni és ki is kell azokat fejezni. 

A gyász ugyanis pontosan azt igényli, amit a lelkünk kíván. A halál-tabu problémája pedig nagy eséllyel javítható volna, ha a nehéz érzések ellenére többet beszélnénk a halálról és újraalkotnánk a halállal kapcsolatos rituáléinkat is.