Egy szülő alapvető ösztöne, hogy mindentől megóvja gyermekét. Gyakran így tesz közeli családtag vagy barát halála esetén is. A nem is olyan távoli múltban azonban még közösen virrasztott a család az elhunyt fölött, és együtt siratták azt, akit elveszítettek. A gyermekeket is közel engedték a halálhoz, amire az élet rettentően fájdalmas, ugyanakkor természetes részeként tekintettek. Ma már sokan beleborzonganak mindennek a gondolatába is. De vajon miért? És jól van ez így? Jelen cikkünkben ezen kérdéseknek járunk utána.

A 21. század egyik nagy problémája, hogy hajlamos tabuként tekinteni a halálra. A közhigiéniai állapotok nagymértékű javulása és az orvosi kompetencia szárnyalása azt eredményezte, hogy a halál már nem olyan természetes velejárója a mindennapjainknak, mint régebben. Ennek következtében a haldoklás medikalizálódott, és átkerült a kórházak falai közé, onnan pedig a jól szervezett temetkezési vállalkozók kezébe. A körülötte forgó közösségi rituálék elmaradnak, amelyek éppen azért jöttek létre, hogy megindítsák a gyászmunkát, és közösségivé tegyék a gyászt. Ma már sokak számára elképzelhetetlen, sőt, kifejezetten taszító lehet a virrasztás gondolata, amely ősidők óta természetes módon követte a haláleseteket. Az elhunytat elkísérte a család utolsó útjára, majd a temetésig – ami főleg vidéken általában három napon belül megtörtént – együtt gyászolták őt az otthonukban, ahol jelen volt a halott is. A rokonok és a barátok pedig sorban jöttek elbúcsúzni. És a gyermekek? Ők is részesei voltak mindennek.

De vajon hogyan élik meg a gyermekek, ha eltávolítjuk őket a halálesettől?

Nem ritka manapság, hogy olyan történeteket hallunk, ahol a gyerekeket nem viszik el a nagyszüleik vagy esetleg saját szüleik temetésére, valamint titkolóznak előttük egy-egy halálesettel kapcsolatban, és csak részigazságokat osztanak meg velük. Mindezt azért teszik, mert meg akarják őket kímélni a traumáktól.

Abba azonban nem gondolnak bele, hogy a gyermekeket ugyanúgy veszteség érte, mint a felnőtteket, és nekik is gyászolniuk kell.

Számos példa van arra, hogy a titkolózás és a kegyes hazugságok következtében nem értik, mi történt azzal a személlyel, aki nem is olyan rég még meséket mesélt nekik, és kézen fogva sétált velük a parkban. Egyszer csak eltűnt. „Vajon akkor bárki eltűnhet ugyanígy? Az anyukám is, én is?” És félni kezdenek.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a gyermekek nem képesek mit kezdeni a halál fogalmával, éppen ezért nem beszélhetjük meg velük, hogy mi történt. Félünk attól, hogy elveszik az az álomvilág, amelyben tartani szeretnénk őket, lehetőleg minél tovább. A gyermekek azonban sokkal inkább tisztában vannak azzal, mi zajlik körülöttük, mint ahogyan azt feltételezzük.

Tudják, hogy valami nincs rendben, sőt valószínűleg ennél jóval többet is, azonban ha azt észlelik, hogy szüleik titkolóznak előttük, érzéseiket nem merik majd kifejezésre juttatni, és főleg nem mernek kérdéseket feltenni.

A szülők gyakran úgy érzik, hogy erősnek kell mutatkozniuk gyermekük előtt, azonban valahogy a saját gyászukat is meg kell élniük, melyet nem rejtegethetnek sokáig. A kommunikáció és az érzelemmegosztás hiánya hajlamossá teheti a gyermeket arra, hogy visszafojtsa saját érzéseit, mert nem szeretné szomorúvá tenni szüleit, ezzel mintegy magát helyezi az „érzelmi támasz" szerepébe. Ezekben a helyzetekben eltávolodik egymástól a szülő és gyereke, hiszen nincs őszinteség, csak a titok, ami szakadékot teremt kettejük között. A bizalom is megrendülhet, sőt, dühöt szülhet a gyermekben az érzés, hogy vele senki nem hajlandó egyenesen beszélni, és nem teheti fel a kérdéseit, mert úgyis csak elutasításban részesülne.

Fontos észben tartanunk, hogy a gyermek ugyanúgy elveszített valakit, ahogyan mi.

Hogyan gyászol a gyermek és a szülő?

A haláltól azonban nem óvhatjuk meg gyermekeinket, hiszen előbb-utóbb valamilyen módon szembesülni fognak vele. A szülőkön áll, hogy kételyek közt hagyják-e őket, vagy válaszolnak a kérdéseikre, és elmagyarázzák nekik, mi is történt valójában. Hat-hét éves korban a gyermekek még nem értik a halál véglegességét, azonban nem segítjük őket azzal, ha azt mondjuk nekik az elhunytról, hogy „elutazott valahova messzire”, hiszen akkor várni fogják, hogy mikor jön vissza. Nem kell féltenünk őket, mert a megfelelő támogatással, a nekik megfelelő módon fogják feldolgozni a halálesetet.

Ekkor a gyermekek még nem úgy gyászolnak, mint a felnőttek, inkább „gyászolgatnak”.

Időszakosan, rövidebb időre jelenik meg náluk a szomorúság, majd elfoglalják magukat, elmerülnek a játékban, a rajzolásban, esetleg a barátaikkal való interakciókban. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem viselte meg őket eléggé a haláleset, vagy hogy nem képesek gyászolni, csak azt, hogy a saját érzelmi érettségüknek megfelelően dolgozzák fel a veszteséget, és fokozatosan szembesülnek vele. Nyolc-tíz éves korra azonban már tisztában vannak azzal, hogy a halál nem visszafordítható, megértik a súlyosságát, így könnyebb velük nyíltan beszélni a témáról. Sőt, kifejezetten fontos is, hiszen azzal, hogy megértik, bennük is elindul egyfajta halálszorongás, amelyben nem hagyhatjuk őket egyedül.

A társadalmunk a boldogság keresésére épül, így hajlamosak vagyunk elutasítani a fájdalmat, a szomorúságot és a szenvedést. E mellett a vallástól való elidegenedés, így a halál utáni életbe vetett hit, valamint a halálhoz fűződő rítusok fokozatos elvetése és elmaradása is ahhoz vezet, hogy megszűnik a halál kultúrája. Minden erőnkkel igyekszünk eltávolítani magunktól, és amikor mégis kénytelenek vagyunk szembesülni vele, hirtelen nem tudjuk, mi a teendő. Ilyesfajta normák közt szocializálódva természetesen a szülők számára sem könnyű saját gyászuk folyamata.

Gyakran e vívódásokat vetítik ki a gyermekeikre is, amely azt eredményezi, hogy nem mernek a halál témájáról beszélni velük, esetleg azt sem tudják, mit mondjanak róla pontosan.

Valószínűleg ezek a szülők is hasonló halállal kapcsolatos attitűdöt hoznak otthonról, és ugyanezt örökítik át gyermekeiknek is. Sok-sok megválaszolatlan kérdést.

Ha a szülő kimutatja érzéseit, az a gyermeket is megsegíti abban, hogy ugyanígy tegyen.

De akkor hogyan is viszonyuljunk egy gyászoló gyermekhez?

Fontos elkülönítenünk a halál előtti és utáni gyászt, hiszen mindkettő rendkívül fontos. Abban az esetben, ha nem hirtelen halálesetről van szó, sokat segíthet a megértésben, ha már a haláleset bekövetkezte előtt felkészítjük a gyermeket az elkerülhetetlenre.

Lehetőséget kell adnunk számára, hogy elbúcsúzhasson szeretteitől,

és ne zárjuk ki őt ebből a folyamatból, csak azért, mert túl kicsinek tartjuk hozzá.

Amikor egy gyermek egy hozzá közel álló embert veszít el, törvényszerű, hogy megrendül a biztonságérzete. Éppen ezért nagyon fontos, hogy biztosítsuk arról, hogy gondoskodunk róla, mindig számíthat ránk, és a biztonsága nem veszett el. Miután rengeteg érzés tör fel benne is, el kell neki mondanunk, hogy a szomorúság, a félelem, valamint a düh és a harag is természetes érzelmi reakciók a veszteségre.

Meg kell erősítenünk őt az érzéseiben, amihez fontos szempont, hogy mi szülőként vagy közeli hozzátartozóként ki merjük mutatni a saját érzéseinket. 

Ha együtt sírunk, az lehetőséget teremt a gyermek számára arra, hogy ebben a biztonságos közegben ő is bátran kifejezhesse bánatát, egyúttal arról is biztosítjuk, nincs vele egyedül. Semmiképpen nem szabad visszaszorítani az érzéseit, így például ne szólítsuk fel őt arra, hogy „legyen erős”, és érzékeltetnünk sem szabad ezt vele. Emellett el kell fogadnunk, hogy a gyermekek másképpen gyászolnak, mint mi felnőttek, és hagynunk kell, hogy a játékban, a rajzolásban és a különböző mesékben kerülhessen kifejezésre vagy feldolgozásra a fájdalmuk.

A haláltó való ilyen mértékű eltávolodás tehát sem nekünk, sem gyermekeinknek nem jövedelmező. A halál nem elkerülhető, sokszor váratlan és nehéz, nekünk pedig semmi beleszólásunk nincs abba, hogy mikor jön el az a bizonyos idő. Ez pedig végtelenül rémisztő. Abba azonban van beleszólásunk, hogy hogyan kezeljük a halált övező megpróbáltatásokat, és milyen mintát nyújtunk ezáltal a fiatalabb generációknak. Merjünk ott lenni a haldoklókkal, merjük átélni a veszteséggel járó fájdalmat, merjünk gyászolni, és ne távolítsuk el mindebből a gyermekeinket sem. Mert ha megengedjük magunknak, hogy egy lépéssel közelebbről éljük meg mindezt, rájöhetünk, hogy a halál ugyan fájdalmas és szívszorító, de nem feltétlenül félelmetes jelenség.


Felhasznált irodalom:

Albertné Bereczky Éva, Békési Tímea (2020) Finn magból kelt Reményvirág, Gyászfeldolgozó csoportok Magyarországon egyik szülőjüket elveszített gyermekek és családjaik számára, finn minta alapján. Kharón: Thanatológiai Szemle, XXIV. évfolyam

Sződy Judit (2016) A gyermek és a gyász, Új Köznevelés 72(9)

https://mindsetpszichologia.hu/beszelgessunk-e-a-halalrol