Miért nem megbízhatók a pletykák? – Így csal meg bennünket az emlékezetünk és a személyiségünk

Cikkünkben arról pletykálunk, hogyan alakulnak ki a szóbeszédek, milyen valós és rejtett szerepük lehet életünkben, és vajon miért szeretünk pletykálni. 

Sokan ismerhetjük azt a játékot, amikor sorba állunk egymás mögött, és a sor végén álló egy történetet súg az előtte álló fülébe, aki továbbsúgja azt az őelőtte állónak, egészen a sor végéig. Az utolsó ember hangosan megosztja, mit hallott társától, és ezt egyeztetik a történet elindítójával. Az esetek száz százalékában nem azt a történetet halljuk vissza, ami elindult, sőt, van, hogy még csak nem is hasonlít az eredetire, legtöbbször értelmezhetetlen foszlányok maradnak meg belőle. A humoros részek jobban előtérbe kerülhetnek, és elveszhetnek vagy teljesen átalakulhatnak a lényegi részek. Így terjed a pletyka is.

Emlékezetünk működése nem feddhetetlen, gyakran megfigyelhető, hogy történetek felidézésénél kisebb-nagyobb akadályokba ütközünk akár észrevétlenül is. Bármilyen hozzánk eljutó információt előzetes tapasztalataink alapján értünk meg, értelmezünk, majd át is alakítjuk magunkban. A hallott szövegeket sémákba rendezve tudjuk megérteni és megjegyezni, ezáltal emlékezetünkből előhívva rekonstruáljuk azokat. Jellemzően saját magunknak megfelelően értelmezzük, racionalizáljuk, logikussá tesszük. Az emlékezési folyamataink ilyen módon aktívan történnek. A szövegeket nem szó szerint jegyezzük meg, hanem kiemeljük a lényegét, egyszerűsítjük, sőt rendszerint felcserélünk, kihagyunk vagy bővítünk bennük. Társas szocializálódásunk eredményeképpen többször fontossá válik számunkra, hogy a cselekményben szereplők szándékait kiemelten fogalmazzuk meg.

Összességében minden egyes esetben torzítva tudjuk csak visszaadni emlékezetünkből a külvilágból érkezett információkat.

Ha tudjuk, hogy a hallott adatokat vissza kell mondanunk, hajlamosabbak vagyunk jelentéktelen részletekre emlékezni, és inkább vázlatszerűen emlékszünk rá. Ha pedig spontán jegyzünk meg valami számunkra fontosat, emlékezetünk azt epizodikusan szervezi, azaz téri-idői síkon helyezzük el magunkban.

Amikor képekre emlékezünk, egyrészt megjegyezzük magát a képet – ez a felszíni emlékezet –, valamint emlékezhetünk a kép által bennünk megszólított történetre, ez a fogalmi emlékezetünk része. A felszíni emlékezetünk a képekre erős és hosszútávú, jobban megmaradnak, mint az olvasott vagy hallott szövegek. A rövidtávú emlékezetünk maximum hét plusz-mínusz kettő elemet tud megjegyezni. Ez a kapacitás akkor növelhető, ha asszociációs hálót tudunk az elemek közé vonni, legyen szó akár vizuális, akár szövegi információról. A képeket nem egy az egyben szoktuk megjegyezni, inkább csak egy-két jellegzetességüket. Kivételek ez alól azok a társaink, akiknek fotografikus emlékezetük van: ők rendkívül sok képet jegyeznek meg szinte automatikusan, és olyan részletességgel, mintha csak befényképeznék agyukba a látottakat.

Emlékezetünk összességében egy törékeny rendszer, számos befolyásoló tényező alakíthatja. Egy szuggesztívebb kérdés például átalakíthatja bennünk a felidézést, de emlékezetünk már a bevésődéskor is erősen manipulálható. Minél erősebb érzelmi hatást vált ki egy helyzet, emlékezetünk annál inkább hajlamos cserbenhagyni bennünket. Ugyanakkor az érzelmi befolyásoltság jobban ösztönöz bennünket történetünk másokkal való megosztására.

Tanúvallomások érvényességét is sokat vizsgálták emlékezetünk megbízhatatlanságának tükrében. Többek között azt találták, hogy

a tanú magabiztossága nem arányos a történtek pontosságának visszaadásával.

Ezzel a háttérrel érthetővé válik, miért nem tudunk teljes pontossággal információt átadni egymásnak, hogyan sérülnek, torzulnak tájékoztatásaink, és ezáltal hogyan alakulhatnak ki a pletykák.

A pletyka természete

Az információátadás fontossága számunkra evolúciós szempontból nem elhanyagolható, hiszen annak a tudásnak a megosztása, mi szolgálja a túlélésünket, és mi nem, már a kezdetektől meghatározó. Az emberi fejlődés során a pletykálkodás abban is szerepet játszott – és a mai napig is játszik – hogy segítségével érzelmi kapcsolatainkat tudjuk erősíteni.

Mivel nem tudjuk állandó jelleggel átlátni a közösségben zajló történéseket, a pletykán, mint kommunikációs szükségleten keresztül lehetséges az informálódás. Gyakran hamarabb hiszünk egy légből kapott hírnek, mint a hivatalos tájékoztatásnak.

A csoportban a pletykák hozzájárulnak a csoport közös értékeinek kifejezéséhez és fenntartásához. Milyenségükből feltárulhatnak az adott közösség hiedelmeinek, vélekedéseinek, véleményeinek, asszociációnak és attitűdjeinek halmaza. A pletyka támogatja a tájékozódást és az összehasonlítást a csoport tagjai számára. Segíti az agresszió csökkenését, támogatva ezzel a stresszel való megküzdést. A bizalmas információ-áramoltatás célja a csoport és az egyén szempontjából a lehető legnagyobb haszon és a lehető legkisebb veszteség az együttműködés és a lojalitás szempontjából. Gyakran a csoporttagok között a bizalom kifejezésének eszközeként is funkcionál.

Egyéni szinten a pletyka segítségével kevesebb erő- és időbefektetéssel sajátíthatunk el stratégiákat, vagy hozhatunk döntéseket. A jó társalgó saját hírnevének fenntartása valamint növelése céljából előnyöket szerezhet a pletyka révén. A pletyka visszaigazolást adhat a presztízs terén elért sikerekről, amely egyfajta szociális jutalmazásként növelheti az önbizalmat.

A személyiséget figyelembe véve azt találták, hogy az extraverzió nem feltétlenül köthető össze a pletykássággal. Ami összefüggésben állhat a cserfességgel, az a többi ember érzelmeivel kapcsolatos kíváncsiság, valamint a személyességre és az intimitásra törekvés jellemzője. Az azonban, hogy a nemek tekintetében mi a helyzet a pletykássággal, nem egyértelmű. Néhány kutatás szerint a nők hajlamosabbak többet pletykálni, ennek okaként a nők evolúciósan kialakult verbális fejlettségét említik. Más eredmények szerint nincs különbség a nemek között. Mindkét nemre jellemző, hogy inkább azonos nemű, korban közeli társakról pletykálnak. A férfiak kollégáikról, volt iskolatársaikról, politikáról és sportról, a nők inkább családtagokról, barátokról, ismerősökről terjesztenek információt.

Mivel jobbára a közelünkben előforduló személyekkel kapcsolatos témák a legérdekesebbek számunkra, a sztárok, akiket sokat látunk-hallunk a médiában, egy idő után szintén olyanokká válhatnak, mint régi jó ismerősök – így lehetünk érdekeltek kedvenc vagy kevésbé kedvelt hírességeink életének útvesztőinek figyelemmel kísérésében.

Carl Gustav Jung szerint azért szeretünk pletykálni, mert a pletykálás során úgy beszélhetünk másokkal másokról, hogy mintegy ártatlan módon megőrizhetjük az „úgy hallottam”, „úgy hírlik” inkognitóját, 

miközben ez a személytelenség alkalmat ad arra, hogy – többnyire öntudatlanul – belefogalmazzuk, belevetítsük a tovább adandó hírbe a félelmeinket, vágyainkat, indulatainkat és reményeinket.

Ez a folyamat szolgál az egyébként elfojtott, a társadalmi normák vagy saját magunk előtt titkolt érzelmeink, vágyaink, indulataink, félelmeink kifejezésére, szimbolikus kiélésére, a tőlük való katartikus megszabadulásra.

Ahogyan a pletykát saját személyiségünk által transzformáljuk, újból és újból átéljük azokat az eseményeket, amelyekben legalább részben tudunk azonosulni önmagunkkal. Ezáltal a bizalmas információ-áramoltatás folyamata sokszor rólunk sokkal többet árul el, mint arról az emberről, akiről a hír szól.

Fontos azonban, hogy miközben a pletykák által kielégítjük tudatos vagy nem tudatos pszichológiai szükségleteinket, fel tudjuk ismerni, hol van a különbség az egészséges információcsere vagy a másik embertársunknak ártó, irigység-szülte, rosszindulatú információ-lavina elindítása között.