Miért vagyunk elégedetlenek a rólunk készült fotókkal?

Valószínűleg sokan rejtegetjük az igazolványképünket a kíváncsi tekintetek elől, és talán nemegyszer éreztük már úgy, hogy a közös baráti fotó megint csak rólunk lett rendkívül előnytelen. Ilyenkor megfogalmazódhat bennünk a kérdés: „Vajon tényleg így nézek ki?!” Van, aki úgy gondolja, egyszerűen csak nem fotogén, más szerint a rossz képek annak eredményei, hogy a kamera előtt zavarba jön és nem képes természetesen viselkedni. A jelenség hátterében azonban más tényezők is állhatnak: a pszichológiai torzítások. Cikkünkben ezeket igyekszünk feltárni.

Peter Hurley, a világ egyik legelismertebb portréfotósa egyik előadásában osztotta meg a következő történetet hallgatóságával. Egy csinos fiatal nőt fotózott, akit a férje is elkísért a műterembe. A képek elkészülte után leültek, hogy együtt megnézzék a sorozatot. Néhány perc elteltével viszont a nő odafordult a férjéhez és kifakadt: „Drágám, egyszerűen ki nem állhatom, ahogyan kinézek a fényképeken”. Ez a kijelentés nem lenne különösebben szokatlan, csakhogy a modell történetesen a Miss Universe cím birtokosa volt. Joggal merülhet fel bennünk a gondolat, hogy ha a világ szépének választott nő sem tetszik magának a fényképeken, akkor mi, hétköznapi halandók mit szóljunk? Ez a sokunkban egyező motívum azonban arra is utalhat, hogy nemcsak szubjektív önértékelésünk, vélt vagy valós hiányosságaink, hanem közös pszichológiai tényezők is munkálhatnak a magunkról készült képek megítélésének hátterében.

Egy kis szépítés

A lehangoló valóság sajnos az, hogy a depresszióval diagnosztizált páciensek önészlelése közelebb áll az objektív valósághoz, mint azoké, akik nem szenvednek ilyen típusú hangulatzavarban. Tehát legtöbben

vonzóbbnak látjuk magunkat, mint amilyennek mások tartanak minket.

Igyekszünk adottságainknál és képességeinknél értékesebbnek tűnni önmagunk és mások számára is. Ezt a pszichológiai torzítást énfelnagyításnak hívjuk. Ezt a tulajdonságunkat azonban a legkevésbé sem kell emberi gyengeségnek tekintenünk, hiszen magába foglalja azt a törekvést is, hogy igyekszünk valóban jobbá válni és jobbnak érezni önmagunkat. Ezt a jelenséget a fizikai megjelenés tükrében Nicholas Epley és munkatársai vizsgálták. A kutatásuk résztvevőinek három fényképet mutattak önmagukról: az egyik egy nyers fotó volt, a másikat úgy módosították, hogy még vonzóbban mutassanak rajta az alanyok, a harmadikon pedig kevésbé harmonikussá tették vonásaikat. Ezután arra kérték őket, majd idegeneket is, hogy válasszák ki az eredeti, változtatások nélküli fotót. A vizsgálati személyek következetesen a vonzóbbá retusált képet vélték az eredetinek, míg a külső szemlélők helyesen választottak a három közül. Mivel az énfelnagyítási torzítás jelensége legtöbbünk önészlelésében tetten érhető, így nem meglepő, ha a rólunk készült fotók időnként csalódást okoznak.

Tükröm, tükröm

A szociálpszichológusok a puszta észlelés hatásának nevezik azt a torzítást, amikor az ingerrel való találkozások gyakorisága, javítja az ingerről kialakított értékelésünket. Az inger ebben az esetben a saját külsőnk. Tehát minél többet nézünk a tükörbe, annál ismerősebb számunkra a saját látványunk, ezáltal sokkal könnyebb megkedvelnünk és vonzóbbnak találnunk a látott képet. A történetben azonban van egy csavar: jelen esetben egy tükör.

Saját látványukhoz tükrözött formában vagyunk hozzászokva.

A fényképeken visszaköszönő arcunk tehát kevésbé ismerős, így kevésbé találjuk vonzónak is, mint azt, amelyik nap mint nap visszanéz ránk a reggeli fogmosás közben. Theodore Mita és munkatársai kísérletet is terveztek ennek a jelenségnek a vizsgálatára, amely szintén azt bizonyította, hogy a személyek az önmagukról készített képek tükrözött változatait részesítik előnyben, míg ismerőseik a róluk készített eredeti fényképet preferálják.

Hogyan kedveljük meg a fényképarcunkat?

A puszta észlelés hatása eddig ellenünk dolgozott, de tudatosan fordíthatunk rajta. Minél többet találkozunk a fotókon látható külsőnkkel, annál ismerősebb, így annál kedvesebb is lesz számunkra. Ehhez pedig még hosszasan sem kell nézegetnünk a rólunk készült képeket. Robert Bornstein metaanalízise azt mutatja, hogy a rövid ideig tartó expozíciók hatékonyabban hozzásegítenek, hogy megkedveljünk valamit, mintha hosszú ideig találkoznánk vele. A kutatók azt is igazolták, hogy nem hiába buzdítjuk egymást mosolygásra a fényképkészítéskor. Jessika Golle azt bizonyította vizsgálatában, hogy a boldog arcokat konzisztensen szebbnek értékeljük, még akkor is, ha azok kevésbé vonzóvá vannak retusálva. A mosolygós arcokat következetesen vonzóbbnak találták a vizsgálati személyek, mint a manipuláció előtti szebb, de kevésbé boldog arcokat. Ha pedig ezeket a technikákat sem találjuk elég hatékonynak, létezik még egy trükk. A mai okostelefonokon csak néhány kattintásba kerül és a hagyományos fotókról is a jól megszokott tükrözött arcunk tekinthet vissza ránk.