Hogyan történhet meg, hogy újra és újra ugyanolyan dinamikájú kapcsolatokban találjuk magunkat? Miért kötünk ki olyan partnerek oldalán, akik mellett nem érezzük magunkat érzelmi biztonságban? Miért ismételjük a múltat? Milyen tudattalan motivációk irányítják a párválasztásunkat? Ha valaha feltetted már magadnak ezeket a kérdéseket, tarts velünk, mert cikkünkben kivesézzük a témát, és nem maradunk a felszínen – a tudattalanig ásunk, hogy megtaláljuk a válaszokat.

A vonzalom alapvetően biológiai, társadalmi és pszichológiai tényezők bonyolult összjátéka. A vonzalom köré elvont ideákból gondosan szőtt ködbe a 20. században fúrt lyukat a tudomány. Az evolúciós pszichológia elmélete szerint ugyanis az evolúció által kódolt mentális programok és adaptív stratégiák irányítják a párválasztást, így azok lesznek a legvonzóbbak számunkra, akik az utódnemzés és -gondozás szempontjából a legelőnyösebb tulajdonságokkal rendelkeznek.

Ez nemi lebontásban más-más párválasztási preferenciákat eredményez. A férfiak esetében megmagyarázza bizonyos külső jegyek iránti rajongásukat (pl. homokóraalkat, telt ajak, nagy mell stb.), hiszen ezekhez a fiatalság, egészség és termékenység társítható, ami növeli a reproduktív kilátásokat, a több és egészségesebb utód lehetőségét. A nők esetében pedig rávilágít arra, hogy azért találják elsődlegesnek a férfiak erőforrás-teremtő és -megtartó képességét (jövedelem, foglalkozás, státusz), mert ez növeli az utódok túlélési esélyeit.

A vonzalom ilyesfajta evolúciós képlete az állatvilágra gond nélkül alkalmazható, ám az ember ennél összetettebb, pszichoszociális faktorok által meghatározott lény. A vonzalomnak társadalmilag és kulturálisan beágyazott dimenziói is vannak. A különböző kultúrákban más-más számít vonzónak, míg általánosan az adott kor szépségideálja és értékhierarchiája is formálja a vonzalomról alkotott elképzeléseinket. Így az evolúciós szempontból hátrányosabb helyzetben lévők is kompenzálhatnak más területeken, és párkeresés terén előnyös helyzetbe kerülhetnek.

De ami igazán releváns most számunkra – és elérkeztünk a kirakós utolsó darabjáig, ami mindenféle szabványt felülír –, az a psziché mélyebb bugyraiba, olyan kognitív működések, lelki mechanizmusok és kötődési mintázatok útvesztőjébe vezet, amelyek gyakran nem is tudatosulnak.

Cikkünkből kiderül:

  1. Ahogyan kiskorunkban szerettek minket, alapjaiban határozza meg önképünket és a szeretetről alkotott elképzeléseinket.
  2. Az idegrendszerünk arra a kapcsolódásra reagál, amit ismerősnek érzékel, ezért az ismerősség érzése fontos tényező a vonzalom kialakulásában.
  3. Érzelmi térképünket a korai kötődési tapasztalatokból kialakuló belső mintázatok alkotják, amelyek tudattalanul irányítják párválasztásunkat.
  4. A párkapcsolati forgatókönyvek ismétlésének legfőbb motivációja az a tudattalan vágy, hogy meggyógyítsuk lelki sebeinket.
  5. Az egészséges kapcsolati működés és az önszeretet elsajátítása nem lehetetlen, de tudatos „átprogramozást” igényel.

Párválasztásunk tudattalan rétegei

A párválasztás olyan, mint egy jéghegy: amire tudatos rálátásunk van, sokszor csak a jéghegy csúcsa, döntéseinket azonban leginkább a tudattalan, víz alatti rétegek irányítják. Így történhet meg, hogy sokszor nem a szeretetteljes, biztonságot nyújtó kötődést választjuk, hanem olyan kapcsolatokat, amelyek felőrölnek, megsebeznek, kétségek között tartanak és magunkra hagynak. Így történhet meg, hogy újra és újra olyan partnerek mellett kötünk ki, akiket leginkább szeretnénk elkerülni: aki ítélkeznek, leértékelnek, eltávolodnak, és nem tudnak jelen lenni.

A helyzet paradoxona, hogy sokszor hiába ismerjük fel: mindez nem jó nekünk – olyan, mintha elszakíthatatlan szálakkal kötődnénk a másikhoz. Ha követjük és felgöngyölítjük, mint Ariadné fonalát, ezek a szálak a múltunkba vezetnek: traumakötődéshez, amit nem oldottunk fel, sebekhez, amik nem gyógyultak be, kötődési mintához, ami kimondatlanul azt tanította, hogy a szeretetnek fájnia kell.

Az emlékek által írt érzelmi térkép

Alapvető szükségletünk, hogy észrevegyenek, meghalljanak, elfogadjanak minket. Gyermekként az agyunk szoros összefüggésben fejlődik azzal, ahogyan gondoskodnak rólunk. Az elsődleges gondozóinktól (általában szüleink) érkező üzenetek, gesztusok, érzések elsősorban nem a tudatos emlékezetben, hanem a tudattalan szintjén rögzülnek.

Ma már tudjuk, hogy ez nem csupán pszichológiai jelenség, hanem neurobiológiai tény. Kora gyermekkorban az idegrendszerünk a környezetből érkező ingereket biztonsági és veszélyjelzésekre fordítja le, aminek alapján az agy szinaptikus kapcsolatokat hoz létre. Az átélt tapasztalatoknak testi szinten is leképeződő nyomai vannak. Az ismétlődő élmények hatására bizonyos idegrendszeri kapcsolatok megerősödnek, amelyek idővel kirajzolják az érzelmi térképünk hálózatát szövő kötődési mintázatokat.

A szeretet, ami ismerős

Az érzelmi térképünk lesz az a lencse, amin keresztül a jövőbeli kapcsolatokat és szeretet-megnyilvánulásokat értelmezzük és értékeljük, a gyermekkori kapcsolódási mintáink pedig a szeretet modelljévé válnak számunkra.

Ha ezek a kapcsolódások zavarosak, hiányosak és fájdalmasak voltak, akkor azt tanuljuk meg a szeretetről, hogy egyet jelent a feszültséggel, bizonytalansággal, zűrzavarral és hiánnyal.

Az idegrendszerünk később arra a kapcsolódásra fog pozitívan reagálni, amit ismerősnek érzékel, vagyis az ismerősség kulcstényező a vonzalom kialakulásában. Ennek következtében felnőttként hajlamosak vagyunk olyan párkapcsolatokat keresni, amelyek az elsődleges kötődési mintáinkhoz hasonló dinamikákat működtetnek – akkor is, ha ezek kifejezetten ártalmasak számunkra.

Megtörténhet, hogy a „szeretetlenségre” hangolódott idegrendszerünk miatt unalmasnak érezzük és elutasítjuk azokat a jelölteket, akik valójában biztonságot, törődést, kiszámíthatóságot nyújtanának egy kapcsolatban, hiszen mindez nem „mozgat meg bennünk semmit”, mert nincs összhangban azzal a szeretetélménnyel, ami gyermekként belénk ivódott.

A kényszeres ismétlés csapdájában

A párválasztás tudattalan rétegeihez visszanyúlva nem kerülhetjük meg Freud és Bowlby munkásságát, hiszen mindketten olyan mélyen gyökerező struktúrákat tártak fel, amelyek irányítják kapcsolatainkat. A pszichoanalízis atyja a kényszeres ismétlés (Wiederholungszwang) fogalmával utalt arra, hogy hajlamosak vagyunk belépni olyan érzelmileg megterhelő helyzetekbe, amelyeken keresztül újra átélhetjük a múlt fájdalmas emlékeit, traumáit. A kapcsolati helyzetek újrajátszása sokszor annak reményében történik, hogy megértsük és megoldjuk traumáinkat – ezáltal felszabadítsuk magunkat a múlt terhe alól.

A kényszeres ismétlés azonban legtöbbször nem oldja meg, csak tovább mélyíti sebeinket.

Bowlby a kötődéselmélet keretében vezette be a „belső működési modellek” (internal working models) fogalmát. Ezek a gyermekkori kötődési tapasztalatokból kialakult belső sémáink, amelyek meghatározzák, hogyan gondolkodunk önmagunkról, másokról és a kapcsolatainkról, valamint befolyásolják, hogyan éljük meg a közelséget, a biztonságot és a kapcsolati dinamikát. Tulajdonképpen

a korai kötődésélményeink esszenciáját sűrítő belső modellek, amelyek megrajzolják érzelmi térképünk alapmintázatát, és végső soron eldöntik, milyen típusú kapcsolatokat ismétlünk meg.

Láthatatlan sebek, fájdalmas választások

Elmaradt érintések, letaglózó pillantások, érzelmi távolságtartás, hiányzó jelenlét – bár sokszor tudatosan nem emlékszünk rájuk, kötődési sebeink mély barázdákat vésnek az identitásunkba, és irányítják felnőttkori érzelmi választásainkat. Ismerjük meg a leggyakoribb láthatatlan sebeket!

Feltételhez kötött szeretet: Ha a szüleid a szeretetet feltételekhez kötötték, például akkor kaptál szeretetet, ha csendben voltál, engedelmeskedtél és jól teljesítettél, akkor felnőttként is nagy valószínűséggel olyan partnert választasz, akinek a szeretetét ki kell érdemelned. A feltétel nélküli szeretet ismeretlen számodra, és úgy érezheted, hogy nem érdemled meg.

Érzelmi elhanyagolás: Ha gyermekkorodban az érzelmi szükségleteidet rendszeresen nem vették figyelembe, érzelmeidet érvénytelenítették vagy bagatellizálták (pl. „nincs okod sírni”, „mindig túlzol”, „ne légy dühös”), könnyen megtörténhet, hogy érzelmileg elérhetetlen emberekhez vonzódsz, és azt reméled, tőlük megkapod azt az érzelmi biztonságot, ami régen hiányzott.

Leértékelés, hibáztatás: Ha úgy nőttél fel, hogy nem voltál elég jó, sokszor hibásnak vagy láthatatlannak érezted magad, akkor lehet, hogy tudattalanul olyan valakit választasz, aki hasonlóan megalázóan bánik veled.

Kiszámíthatatlan vagy nárcisztikus szülő: Előfordulhat, hogy aki gondoskodott rólad, az elfogadás és az elutasítás között kiszámíthatatlanul ingadozott, így olyan partnerek iránt érezhetsz ellenállhatatlan vonzalmat, akiket néha gyengédség, máskor rideg távolságtartás jellemez. Az idegrendszered ettől az ismerős bizonytalanságtól aktiválódik, aminek hatására készenléti állapotba kerülsz, és értelmezni próbálod a zavaros jelzéseket.

Érzelmi átprogramozás: új szeretetkódok a gyógyuláshoz

Láthattuk, hogy ahogyan szerettek minket, alapjaiban határozza meg, hogyan gondolkodunk önmagunkról, és később milyen szeretetet fogadunk el. A korai kötődési minták mélyen gyökerező testi–lelki lenyomatai alapján íródnak felnőttkorunk ismétlődő kapcsolatainak forgatókönyvei. Érzelmi működésünk feltérképezése ezért több okból is fontos. Egyrészt önismereti szempontból rávilágíthat lényeges elakadásokra, feldolgozatlan sérülésekre, másrészt segíthet a kapcsolataink tudatosabb kezelésében.

A legerősebb, láthatatlan belső motiváció, ami a rossz kapcsolatok felé sodor minket, az a tudattalan vágy, hogy – a kapcsolódás megismétlése által – a jelenen keresztül gyógyítsuk meg a múltat.

Ez azonban leginkább egy lehetetlen küldetéshez hasonlítható: az ismétlődő mintákban felőrlődünk, elveszítjük a kapcsolatot valós szükségleteinkkel, miközben a helyreállítás/jóvátétel nem sikerül, és sebeink tovább mélyülnek.

De hogyan szabadulhatunk ki a múlt fogságából, és írhatjuk újra kapcsolati mintáinkat?

  1. Ne hibáztasd magad! Első körben fontos tudatosítani, hogy nem a te hibád, ha olyan partnert választottál, aki nem tud jól szeretni. Egyszerűen így lettél érzelmileg programozva, és az ismerős mindig vonzóbb lesz, mint az ismeretlen – még akkor is, ha fájdalmas.
  2. Programozd át magad az egészséges szeretetre! Ha már túl vagy a felismerésen, hogy ez így nem jó számodra, eljött az ideje, hogy változtass az érzelmi működéseden. Ehhez nem elég pusztán eldönteni, hogy mostantól egészséges szeretetre vágysz. Ez egy lassú folyamat, amihez át kell programoznod az észlelési rendszeredet, hogy
meg tudd különböztetni a múltbeli sebeid diktálta vonzalmat a gyógyító szeretettől, és új érzelmi kódokat építs, hogy a párkapcsolat az állandó szélmalomharc helyett békét és megnyugvást hozzon az életedbe.
  1. Ne várj hirtelen változást! Az érzelmi térképed átalakítása nem egyik napról a másikra történik – így ne várj csodát! Haladj lépésről lépésre: a múltad feldolgozása, az érzelmi sémáid megértése lassan, de biztosan közelebb visznek az egészségesebb kapcsolatok kialakításához. Ne feledd: nem a múltad megtagadása a cél, hanem a szembenézés, a feldolgozás, az emlékek megszelídítése, majd a tanulságok beépítése után továbblépés az egészségesebb kapcsolódás felé.
  2. Keress segítőket! Nem kell egyedül haladnod az önismereti úton: a biztonságos kapcsolatok – legyen az terápiás vagy baráti – segítenek az önegyüttérzésben, az érzelmi emlékek átkeretezésében és szerethetőséged felfedezésében. Ez a folyamat arról is szól, hogy kapcsolatba lépj a belső gyermekeddel, és elmondd neki: „Nem a te hibád. Nem vagy rossz. Megérdemled azt a szeretetet, amiben fontos vagy, figyelnek rád, nem kérik, hogy eltűnj, amiben nem hibáztatnak, és elfogadnak úgy, ahogy vagy.”
  3. Szeresd magad, ahogyan szeretnéd, hogy szeressenek!
Talán ez a legnehezebb, de legfontosabb feladat: megadni magadnak azt a szeretetet, amit nem kaptál meg, de amire mélyen mindig is vágytál.

Ehhez fontos elfogadnod és megszeretned a legsebezhetőbb részeidet is – azokat, amik éveken át némán kiáltoztak segítségért. Ha meghallgatod és elfogadod a belső gyermekedet, többé nem másokban keresed a gyógyulás lehetőségét. Hiszen a válasz benned van: önelfogadás, önszeretet, öngondoskodás.