„Minden élet végtelenül értékes” – Hodász András atya

Az Angyalföldi Szent Mihály templom plébánosa motorral közlekedik, Youtube csatornát és Instagram mém oldalt vezet, de komoly témákban is bármikor kikérhető a véleménye. Hodász András atyával beszélgettünk hivatásról, pszichológiáról, nehézségekről és célokról. Interjúnk.

Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy 16 évesen ért az első Istenélmény, de csak később, egy másik egyetem elvégzése után érett be benned a papi hivatás. Ekkoriban barátnőd volt és felmerült az is, hogy megkéred a kezét, végül mégis a papság mellett döntöttél. Mesélnél kicsit erről a folyamatról? Mi zajlott le ekkor benned?

Ez egy bonyolult folyamat, van spirituális és önismereti vonatkozása is. Önismeretileg mindenképpen fontos tényező, hogy egyáltalán el tudom-e képzelni magamról azt, hogy egy ilyen szituációba belekerülök, hogy reverendát húzok, az énképem hogyan tud átalakulni. Ez egyébként is egy elég vad lépés az ember életében, de azt gondolom, hogy ugyanezt megélik azok is, akik meg akarnak házasodni: azelőtt úgy tekintettem magamra, mint egyetemista, bulikba jártam, de most leteszem a voksot, férj leszek, feleség leszek, háztartást vezetek. Emellett persze volt ennek egy spirituális jellege is, istenélményekkel tarkítva, hogy mégiscsak azt éreztem, hogy valaki megszólít és ebbe az irányba hív.

E nélkül a hívás nélkül nem lehet pap valakiből. Azért ez az egész papság elég durva dolog ahhoz, hogy az ember csak akkor vállalja, ha tényleg mélyen meg van győződve arról, hogy ez az ő útja.

Ha már így szóba került, milyen a XXI. században katolikus papnak lenni?

Durva. Biztos vannak más hivatások is, amik nehezek, de eleve egy olyan világban élünk, ami nagyon arra fókuszál, hogy érezd magad kellemesen, és hogy az a boldogság titka, hogy te jól érzed magad a bőrödben. Ez nem kedvez azoknak a hivatásoknak, ahol nem érzed jól magad, ahol ki kell lépned a komfortzónádból, le kell mondanod az alapvető dolgokról. Szoktunk paptársakkal erről beszélgetni, hogy voltak olyan időszakok, amikor nagyon erősen keresztényüldözés volt, oroszlánok elé dobtak minket és hasonlók. Manapság ilyen már nincs, viszont az internet világával, a véleményszabadságnak mondjuk úgy, hogy félreértelmezésével, azért mi, papok megéljük azt, hogy verbális üldözésnek vagyunk kitéve. Én az online térben is aktívabb vagyok, ez azzal jár, hogy jobban el kell viselnem azt, hogy nem egy, hanem mondjuk 100 ember akar beszólni, megsérteni és ezeket lélekben viselni kell, türelmesen válaszolni vagy, ha nincs türelmem, akkor letiltani. Persze csak azokat a kommenteket töröljük, amik nyílt sértegetések, ha valaki nem ért velem egyet, az teljesen rendben van, maradhat.

Instagram mém oldalt vezetsz, vlogolsz a Youtube-on, mindig minden témában őszintén kimondod a véleményed. Egyházon belül milyen visszhangja van ennek a „vagányságnak”?

Változó. Van, aki nagyon lelkes és biztat, sőt maga is próbálkozik. Van, aki nem nagyon érti, hogy miért van szükség erre, miért csinálom ezt, mert ez egy veszélyes dolog. Kétségkívül egyébként veszélyes terep, mert ha megmondóemberré válok, akkor egy idő után én is elkezdem azt gondolni, hogy fontos a véleményem és elkezdek kényszeresen megnyilatkozni mindenben, ezáltal benne van a hibázás lehetősége, hogy ezt nem kellett volna, vagy nem így kellett volna. Érdekes belülről megélni ezt a folyamatot. Például volt most ez a George Floyd ügy: megszólaljunk vagy ne szólaljunk? Mondjuk valamit vagy ne mondjunk? Ha mondunk valamit, akkor az hogyan nem lesz patetikus, vagy hogyan nem lesz kioktató. Ez egy nehéz ügy. Azt gondolom, hogy kapunk hideget is, meleget is egyházi részről, és ez így van jól. 

A kritikákért én egyébként hálás vagyok, ha rossz úton járok, akkor figyelmeztessetek rá, mert nem akarok rossz úton járni.

Régen gyakran szólaltál fel politikai témákkal kapcsolatban, ez azóta háttérbe szorult. Van a megítéléshez ennek köze?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs, de a fő motivációja az az, hogy Magyarországon a politikai kérdések annyira túlhiszterizáltak, hogy képtelenség politikai kérdésben a vita, az együtt gondolkodás szándékával megfogalmazni bármit, mert rögtön skatulyázás és hisztériakeltés van. Valami vagy fekete vagy fehér, valaki vagy A vagy B, és olyan nincs, hogy gondolkodik is. Nekem sikerült elérnem a politikai nyilatkozataimmal, hogy most minden oldal haragszik rám, mert egyszerűen azt mondom, ami számomra az Evangéliumból lecsapódik, mint igazság. Ez van, hogy az egyik oldalnak nem tetszik, van, hogy a másiknak, mert szembemegy azzal, amit ők gondolnak vagy kommunikálnak. De hát ilyen ez a műfaj.

Hogyan lehet manapság hatni a fiatalokra?

Ha egy dolgot kellene kiemelnem, akkor azt mondanám, hogy őszinteséggel. Szerintem a fiataloknak elegük van már a kamuból, a pózból, a megjátszásból. A fiatalok a hitelességet keresik, az igazit. Ezzel lehet hatni rájuk, az internet csak egy eszköz, a lényeg az üzenet, a kommunikáció.

Volt olyan, hogy meginogtál a hivatásodban?

Volt. Azt gondolom, hogy önbecsapás azt hinni, hogy emberi életünk során 100%-ig biztosak lehetünk bármiben úgy, hogy soha egy szikrányi kétségünk sincs felőle.

Nincs az a hívő, akinek egyszer-egyszer eszébe ne jutna, hogy mi van, ha még sincs Isten, és nincs az a nemhívő, akinek egyszer-egyszer ne jutna eszébe, hogy mi van, ha mégis van.

Szerintem ez hozzátartozik az emberi töredékességünkhöz, és ugyanúgy, ahogy mondjuk egy házas embernek lehet krízise, egy papnak is lehet. Nekem főleg akkor volt, amikor olyan szituációkkal találtam szembe magam, amivel kapcsolatban azt éreztem, hogy erre az én képesítésem nem elegendő, vagy az energiáim, az ügyességem nem teszi lehetővé, hogy a problémát megoldjam.

A pszichológusok számára létezik szupervízió, aminek során egy tapasztaltabb szakemberrel átbeszélhetjük a hivatásunkban felmerülő dilemmáinkat. Ti ilyenkor tudtok fordulni valakihez?

Sajnos nekünk intézményesített formában nincs, ezt én hiányolom is. Szoktak bátorítani minket, hogy legyen lelkivezetőnk – az valami hasonló, mint a szupervízió. Nekem is van lelkivezetőm, nehézségek esetén hozzá tudok fordulni.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy az a legfontosabb üzenet, amit át szeretnél adni, hogy „Isten van, találkoztam vele!”. Kifejtenéd ezt?

Az előbb azt mondtam, hogy a fiatalok a hitelességet keresik, mert elegük van már a pózokból és kamuból. Ezt tovább fűzném, és azt mondanám, hogy általánosságban az emberek egyrészt sokkal inkább a személyes történeteket szeretik, másrészt elegük van már az ideológiákból. Az istenhitről is sokan azt gondolják, hogy ez egy ideológia, egy szép tanítás arról, hogy szeressük egymást, és ennek egyébként a mai társadalmi környezet sem segít, mert politikai termékké válik a kereszténység. Az, hogy az „Isten van, én találkoztam vele” igazából egy olyan üzenet, mely által a személyes tanúságtételem, az életem, a szavahihetőségem van amögött az állítás mögött, hogy az Isten létezik. Azt gondolom, hogy ma ez talán a legerősebb. Miért van az, hogy az összes reklám arról szól, hogy „én ezt a mosóport használom”, meg „nekem bejött ez a fehérítő”? 

Mert az emberek az embereket keresik, az emberekhez kapcsolódnak.

Nem utolsósorban van egy állításunk, hogy az Isten létezik, ezt be tudom bizonyítani filozófiai alapon, de nem biztos, hogy valaki hívő lesz csak azért, mert levezetem neki érvekkel, hogy van Isten. Hanem valószínűleg akkor lesz hívő, ha találkozik hívő emberekkel és utána találkozik magával az Istennel is.

Gyakran olvasok a vallásos posztok alatt negatív kommenteket. Szerinted a keresztényekkel szemben miért nincs tolerancia?

Ez egy nagyon izgalmas kérdés, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom rá a választ, de ez tényleg tapasztalható, hogy a tolerancia a vallásosokkal szemben kevésbé működik, mint bárki mással szemben.

Mit gondolsz a cölibátus eltörlésével kapcsolatos vitákról? Valóban több hivatás születne akkor? Számomra érdekes, hogy emellett mindig csak a hívők kampányolnak, papot még nem igazán hallottam ezért harcolni.

Ugye? Ez egy nagyon fontos szempont, én sem. Azt gondolom, hogy a cölibátus kérdése, ahogy most zajlik, egy eléggé parttalan vita. Azt határozottan ki merem jelenteni, hogy nem lenne több hivatás, ha eltörölnék. Lehet, hogy az első öt évben többen jelentkeznének, de amikor rájönnek, hogy mit is jelent papnak lenni valójában, akkor, akinek csak azért nem volt bátorsága, mert egyébként nem házasodhatott volna meg, az nem fogja felszenteltetni magát. Szerintem nem ezen múlik a dolog, házas papnak lenni ugyanolyan nehéz, mint cölebs papnak. Ott ráadásul a feleségednek is kell legyen hivatása, mert egy pap mellett feleségnek lenni azért kemény dolog, nemcsak a feleségnek, de a gyerekeknek is. Ha mondjuk engem innen továbbhelyeznek, akkor én összepakolom a kis cókmókomat és elmegyek, de ha egy görög papot áthelyeznek, akkor a feleségnek új munkahely, a gyerekeknek új iskola kell, az teljesen más, kicsit olyan, mint a nagyköveti lét. Azt gondolom, hogy a hivatások alakulásában ez nem oszt nem szoroz, és igazából nem a cölibátus a kérdés, hanem a papok elmagányosodása, aminek csak egyetlenegy mozzanata a cölibátus, sokkal inkább tényező mondjuk a papi közösségek széthullása, a kevés papi hivatás és hogy messze vagyunk egymástól.

Gyakran szólaltok fel az abortusz ellen. Mit mond erről az anyaszentegyház?

Itt kétfajta gondolkodás áll szemben egymással: az élet kultúrája és a halál kultúrája. Az élet kultúrája azt mondja, hogy az élet minden esetben a lehető legnagyobb védelmet érdemli, mert végtelenül értékes minden egyes emberi élet, függetlenül attól, hogy szőke vagy barna, alacsony vagy magas. A halál kultúrája azt mondja, hogy léteznek olyan problémák, amelyekre az a megoldás, hogy valakinek kioltom az életét. Ennek mondjuk egészen szélsőséges megnyilvánulása a történelem során a nagy népirtások, az olyan totalitárius rendszerek, ahol bizonyos embercsoportok élete nem számított, de bújtatva igazából az abortusz is erről szól. Az életemnek a problémáit úgy oldom meg, hogy a másikét kioltom. Születne például egy Down-kóros gyerekem és ez nekem kellemetlen, kényelmetlen, félek tőle, szorongok. Az egyébként jogos félelmem és szorongásom megoldására azt választom, hogy elpusztítom a gyerekemet. Ezt mi nem tudjuk elfogadni, mert azt gondoljuk, hogy az emberi élet mindennél fontosabb, akkor is hogyha nem teljesen egészséges. Tehát mi azt gondoljuk, hogy az élet pártján állunk és nincsen olyan probléma vagy helyzet, aminek a megoldása az, hogy valakinek az életét elvegyük. Azt kell látni, hogy teljesen jogos egy anyának a szorongása, hogy mi van, ha beteg gyermekem születik, teljesen jogos mondjuk egy megerőszakolt nőnek a traumája és minden lehetőséget, segítséget meg kell adni neki, hogy ezen túljusson, de nem gondoljuk, hogy ezt a traumát gyógyítja az, ha elvesszük a gyerekét. 

Traumát nem lehet egy másik traumával gyógyítani.

Papként lelkivezetéssel is foglalkozol. Hogyan látod, miben különbözik a lelkivezetés egy pszichológiai tanácsadástól?

Nagyon sokban különbözik. Külsőre hasonlónak tűnik, de a pszichológiai tanácsadás a pszichével foglalkozik, a lelkivezetés pedig a lélekkel és habár ez a kettő szorosan összefügg – ahogy ép testben ép lélek, úgy ép pszichében is ép lélek –, de alapvetően én arra koncentrálok, hogy az Isten hogyan vezeti magához az illetőt. Ezek lelki dolgok: küzdelem a bűnnel, növekedés az erényben stb. Ez azért szorosan összefügg azzal, hogy mint ember hogyan van saját magával. Avilai Szent Teréz a Belső várkastélyban említi az önismeret fontosságát a lelki életben, az 1500-as években, amikor még messze nem volt pszichológia. Azt mondja, hogy Isten azt az embert szólítja meg, aki te vagy, azokkal a félelmekkel, örömökkel, bánatokkal, azzal az MBTI személyiségtípussal, aki vagy. Ezért fontos az önismeret, de mégis ez a kettő nem ugyanaz. Pont emiatt nekünk, papoknak figyelnünk kell a határokra, mert én nem vagyok pszichológus. Ha valaki bejön és látom, hogy az ő problémája nem lelki eredetű, hanem pszichés, akkor ne kezdjem el gyógyítgatni, terapizálni, mert ez nem az én feladatom. Egyébként szerintem akkor jó, ha a pszichológus és a pap összedolgozik. A pap küldje pszichológushoz azt, akinek az ő szaktudására van szüksége és a pszichológus a paphoz, akinek inkább a lelkivezetés tud segíteni.

Nagy hiány van ma keresztény pszichológusokból…

Ezzel a problémával én is gyakran találkozom. Kellenek olyan vallásos pszichológusok, akik legalább értik, hogyha én azt mondom, hogy Isten, akkor mire gondolok, mert a kliensnek a világa, a perspektívája nagyon fontos, ő ebben a világban él, ebben a világban tudjuk segíteni őt. Ha neki az Isten valóság, még ha a pszichológus nem is hisz benne, de abban a kontextusban kell a terápiát végigvinni, hogy az Isten létezik.

Mit gondolsz arról a mondásról, hogy a hívő embernek nincs szüksége pszichológusra?

Baromság. A keresztény és vallásos ember is fél, szomorú, haragos, elveszített valakit, gyászol. Ezek olyan dolgok, amiken a pszichológus tud segíteni. Ha kilyukad az autóm kereke, akkor elviszem a gumishoz, azért, mert ez az ő szakterülete. Ha mondjuk nem tudom feldolgozni a gyászt, nem tudok elengedni valakit, akkor elmegyek a pszichológushoz, mert ebben ő tud segíteni. 

Nagyon hiszek az ima erejében és nagyon fontosnak tartom, de az ima nem helyettesíti a pszichológust.

Ugyanúgy, ahogy az ima nem helyettesíti mondjuk a sebésznek a munkáját sem. A Jóisten azért teremtett orvosokat, kórházakat és tehetséget nekünk, hogy fejlődjünk az egészségügyben, hogyha szívbeteg vagyok, akkor menjek el és műttessem meg.

Szerinted ez kapcsolatban van azzal, hogy a pszichológia még mindig stigmatizálva van? Illetve, hogy sokan gondolják, hogy az egyház és a pszichológia nem összeegyeztethető?

Szerintem ennek több oka van. Az egyik az, amit te is említettél, hogy a magyar társadalomban van egy ilyen prekoncepció, hogy az megy el pszichológusos, aki bolond. Gyakran fedezem fel gyóntatás közben, hogy amit a hívő mond azon túl, hogy egy bűn, amit Isten meg tud bocsátani, egyben pszichológiai probléma is. Ilyenkor szoktam ajánlani a hívőnek, hogy menjen el és beszélje át egy önismereti folyamatban. Válaszként nagyon sokszor megkapom azt, hogy de hát én nem vagyok bolond, hogy pszichológushoz kelljen mennem. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy én is járok, hátha ez bátorítóan hat. Én is járok rendszeresen pszichológushoz és nem azért, mert bolond vagyok, meg dühöngő őrült, hanem mert egyszerűen kell egyfajta szupervízió, amit te is említettél. Ez szerintem tehát az egyik, van egy ilyen magyar társadalmi megítélés, hogy amíg például Amerikában menő, ha van pszichológusod, addig Magyarországon furcsán néznek rád. Szerintem ezen azért lehet változtatni és én remélem, hogy például a Mindset Pszichológia, meg az, hogy most már egyre általánosabb körben elfogadott a pszichológia, kihatással lesz erre. A másik pedig, hogy könnyű a pszichológiát liberálisnak tartani és egy alapvetően konzervatív – és itt most nem politikai kategóriákról van szó –, de egy konzervatív beállítottságú egyház idegenkedve nézi a liberálisabb pszichológiát. Mert a pszichológia, mint tudomány keresi az új utakat, rácsodálkozik az új felfedezésekre, az egyház meg mindig egy kicsit lassítaná ezt a folyamatot és valószínűleg ez is ad egyfajta ellenkezést.

Végezetül, mit üzennél az olvasóinknak?

A boldogság valóságos és megszerezhető mindannyiunk számára, de ne higgyétek el a társadalom által kínált olcsó megoldásokat! A boldogságot megszerezni nem olcsó és nem instant dolog, de lehetséges.

Címlapkép forrása: Kling Márk