„Kicsi a világ!”. Ez a közhely rendszerint akkor hangzik el, amikor egy eddig ismeretlen személyről kiderül, hogy teljesen lehetetlen módon ugyan, de kapcsolódik hozzánk, s hogy mégsem annyira idegen, mint azt korábban hittük. Például mikor külföldön nyaralva rájövünk, hogy rokonszenves szomszédunk valójában gimnáziumi osztálytársunk egyetemi csoporttársa volt néhány évig. Különös ez a véletlen egybeesés, nemde? Vagy mégsem annyira véletlen? Lássuk, mit mond erről a hálózatkutatás tudománya!
Bolygónknak ma nagyjából hét milliárd lakosa van. Elképesztő szám! Talán joggal gondoljuk, hogy egy ekkora tömegben úgy veszik el az egyén, mint szürke szamár a ködben. A médiában is gyakran figyelmeztetnek bennünket a modern metropoliszok és az arctalan tömegek elidegenítő, elmagányosító hatására. De valóban ennyire sötét lenne a helyzet? Elvégre a globalizáció, a nemzetköziség, a wifi és a Facebook Messenger korát éljük. Akkor hogy is van ez? Barabási Albert László, a jelenleg Amerikában tevékenykedő magyar fizikus és hálózatkutató Behálózva című könyvében erre a kérdésre kereste a választ.
Utazás Karinthy világa körül
Érdekes, hogy a hálózatelmélet egyik legalapvetőbb gondolatára Karinthy Frigyes már 1929-ben kitért Láncszemek című novellájában. Ő maga így fogalmazott: „Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon, mint ahogy mondani szokták: »Kérlek, te ismered X. Y.-t, szólj neki, hogy szóljon Z. V.-nek, aki neki ismerőse...« stb.”.
Mit üzenhetett mindezzel az író? Nos, valami olyasmit, hogy az emberek közötti kapcsolatok már akkor is olyan sűrűn hálózták be a világot, hogy azok szálai mentén lényegében bármikor bárkihez el lehetett volna jutni. S akkor még épp, hogy csak véget értek a húszas évek! Mivel azonban Karinthy nem konkrét adatokra támaszkodva írta meg művét, így ezen feltételezése sem maradt több némi (figyelemreméltó) művészi intuíciónál. Egy amerikai szociálpszichológus kutatása kellett ahhoz, hogy az efféle irodalmi spekulációk a tudomány táptalaján is gyökeret tudjanak verni. Vessünk hát arra is egy pillantást!
Bajtársi üdvözlettel: Stanley Milgram, egyetemi professzor
Milgram nevéről a legtöbb szakmabelinek megrázó „engedelmességi kísérlete” jut eszébe. A kutató híres-hírhedt vizsgálata ugyanis azt bizonyította be, hogy a legtöbb hétköznapi ember egy tekintélyszemély nyomásának engedelmeskedve igen könnyen rávehető arra, hogy megkínozza, sőt akár meg is ölje embertársát. (Erről részletesebben ebben a cikkben olvashatsz.) Jelen esetben azonban az említett szakember egy sokkal szívderítőbb kutatását tekintjük majd át: az úgynevezett „kicsi világ kísérletet”.
Milgram 1967-ben Karinthytól teljesen függetlenül ugyan, de hozzá mégiscsak nagyon hasonlóan azt állította, hogy közelebb vagyunk egymáshoz, mint azt képzeljük. Ennek a hipotézisnek az igazolására ő egy olyan vizsgálatot hajtott végre, amely során a véletlenszerűen kiválasztott résztvevőknek egy általuk ismeretlen, szintén random módon kisorsolt személy részére kellett eljuttatniuk egy-egy levelet. Ezt a feladatot azonban az alanyoknak úgy kellett megoldaniuk, hogy mindig csak egy olyan ismerősüknek küldhették tovább az adott üzenetet, akiről azt sejtették, hogy náluk mindenképpen közelebb áll a címzetthez.
A „levél-futam” két kiindulópontja a Nebraska állambeli Omaha és a Kansas állambeli Wichita, egyetlen végpontja pedig a Massachusetts állambeli Boston városa volt. Milgram azért ezeket az államokat, illetve városokat választott ki, mert azok akkoriban földrajzilag és társadalmilag is igencsak távol estek egymástól az USA-n belül. A kezdeti 296 levélből 232 végül nem ért sajnos célba, ám a 64 hazatalált küldemény mégis megengedett néhány lényeges következtetést.
A kísérlet során egy adott levél legjobb esetben egy-két emberen keresztül ért célba, a legrosszabb esetben pedig kilenc-tíz amerikai lakost vett igénybe. A küldeménytovábbító láncban ugyanakkor a legtöbbször öt-hat személyre volt szükség ahhoz, hogy a csomagok Bostonba érkezzenek. Ez egy kis statisztikai számítással megfűszerezve az 5,2-es átlagot adja, amely szám pedig egy további kerekítéssel a „six degrees of separation”, vagyis az „elkülönülés hat szintje” nevet kapta. Egy természetes hálózat két véletlenszerűen kiválasztott pontját tehát mindössze öt személy, s az őket összekötő hat kapcsolati kötelék választja el egymástól! (Persze nem mindig, de általában igen.)
Puszilom Erzsit!
Amint azt láthattuk, Milgram szociálpszichológiai munkássága egzakt módon derített fényt arra, amit Karinthy már korábban is megsejtett:
nem is olyan nehéz elérni azt,
akit szeretnénk.
Elvégre emberek vagyunk, s mint olyanokat már az ősidőktől fogva a valahova tartozás és a másokhoz való kapcsolódás szükséglete hajt. Ebből kifolyólag nemcsak eleve egy társas hálózatba (egy családba) születünk bele, de aztán a későbbi életünk során is számos szociális közegnek (egy szomszédságnak, egy óvodának, egy iskolának vagy egy munkahelynek) leszünk a tagjai. Ezáltal akár akarjuk, akár nem, de mindenképpen számtalan emberrel lépünk kapcsolatba, akik pedig szintén rengeteg egyénnel kerülnek valamilyen viszonyba. Csoda hát, hogy néhány személy elegendő ahhoz, hogy „körbeutazzuk a világot”?
Azt ráadásul figyelembe sem vettük, hogy a „kicsi világ kísérletet” a hatvanas évek végén végezték a pszichológusok! S hol volt még akkor az internet? És a Facebook? És a hétmilliárd ember? Egyértelmű, hogy azóta forradalmi változásokon ment keresztül a világunk, s hogy azok igen komoly szociális következményekkel is jártak. De hogy mindez mégis miként járult hozzá Barabási Albert László könyvéhez, az majd csak következő cikkünkből fog kiderülni! Addig mindenesetre ne feledjük, hogy ha legközelebb valamelyik barátunk Angliába látogat, akkor még véletlenül se süssük el előtte az „add át üdvözletemet a királynőnek” jellegű viccünket. Inkább adjuk át neki üdvözletünket mi magunk.
csak öt megfelelő emberrel
kell kezet fognunk!
