„S boldogan éltek, míg meg nem haltak” – cseng fülünkbe gyermekkorunk meséinek megunhatatlan záróakkordja. Hisz mi sem egyszerűbb, mint megtalálni a párunkat, s zavartalan szerelemben élni egészen az utolsó óránkig. Azt azonban gyakran elfelejtjük, hogy mi marad ki a történetekből. Hozzánk miért nem érkezik meg fehér lovon a hercegünk, anélkül, hogy mi bármit is tennénk? A mesékben miért nem válnak el soha, s miért nem csalják meg egymást a párok? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Míg Barbie-nak gyakran felrójuk, hogy lehetetlen méretekkel megáldott teste a fiatalok testképzavarának egyik felelőse, addig gyermekkorunk hőseit tiszteletben tartjuk, s ritkán vetjük a szemükre, hogy milyen hatással vannak a későbbi párkapcsolatainkra. Holott tökéletes táptalajt biztosítottak irreális elvárásaink burjánzásának, és elplántálják belénk, hogy mindenkinek megvan a maga tökéletes hercege. Gyermekkori széplélek ide vagy oda,
a mesékben mindig van happy end,
és a megpróbáltatások leküzdése után a főhős rögvest megkapja, amit akar. Pedig az életben mindez ritkán történik így. Hercegünk gyakran csak ül a daliás fenekén, ahelyett, hogy megszólítana bennünket, s a kétéltűk csókolgatása is hamarabb torkoll egy kitérőbe az ügyeleten, mintsem leendő férjünk meglelésébe.
Cenzúra a boldogtalanságra
„S útjaik elváltakor a hercegnő magával vitte a táltos paripát, a kincstár tartalmát, s megszerezte a fele királyságot is.”
„Folytonos kiabálásuk az óperenciás tengeren túlra is áthallatszott. A palota két legtávolabbi szobájába költöztek, s így éltek, amíg meg nem haltak.”
„A herceg inkább elkártyázta az üvegcipellő árát, így ő is örökre pár nélkül maradt.”
Ezek a mondatok már nem csengenek ismerősen, igaz? Természetesen nem arról van szó, hogy jobbat tennénk gyermekeinkkel, ha a való világ minden rútságát eléjük vetnénk, és a vasárnap esti mesemaraton sírásba torkollna. Fontos azonban, hogy felnőttként már ne várjuk azt, hogy a mi életünk is a mesék nyújtotta idilli világ forgatókönyve alapján történjen, s reggelente madárkák öltöztessenek fel bennünket. Ahhoz ugyanis, hogy megkapjuk a saját happy endünket nekünk is tennünk kell.
Ez így mind szép és jó
Egy másik érdekes jelenségre is figyelmesek lettek a kutatók a Disney mesék kapcsán. A főszereplő mindig szép, kedves, intelligens, elbűvölő, míg a gonosz rút, aljas és agresszív. Azaz a pozitív belső tulajdonságokkal rendelkező szereplők fizikailag is vonzóbbak, míg a negatív szereplők a külsejüket tekintve is alulmaradnak hozzájuk képest.
Ezt a hatást hívjuk a pszichológiában holdudvar-hatásnak. Gyakran esünk ugyanis abba a hibába, hogy mikor megismerjük valakinek egy tulajdonságát, a többi jellemző tekintetében is annak pozitív vagy negatív volta felé fogjuk billenteni a mérleg nyelvét. Akkor is, ha ezekre a jellemvonásokra nincsen rálátásunk.
„Eljön-e valaha a hercegünk?” – tettük fel a nagy kérdést a bevezetőben. Nem tudhatjuk biztosan, de bíznunk kell benne, hogy így lesz, s tennünk kell azért, hogy bevágtathasson táltos paripáján az életünkbe. Higgyünk a csodákban, de mértékkel, és
legyünk mi a saját happy endünk forgatókönyvírói.
Hiszen ha valami megtanultunk a mesékből az az, hogy aki tesz érte, az végül elnyeri méltó jutalmát.
