Mindennapi futásaink – hogyan gyűjtünk erőt az induláshoz?

Feladattenger, kimerültség, időjárás. Számos indokot felhozhatunk a sporttevékenységek tologatásához, azonban a motivációnk tudatosításával és szabályozásával, hatékonyabban szervezhetjük a sportolói életrészünket. Legyen az külső jutalom, vagy belső elégedettség, mind arra késztethetnek, hogy mozgásba lendüljünk.

Murakami Haruki a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvében futásainak történetét így foglalja össze: „Hogy én több mint húsz éve képes vagyok futni, az végső soron talán azért lehetséges, mert a futás nekem való… De lehet akármilyen erős valakinek az akarata, akarhatja bármilyen erősen a sikert, ami nem való neki, amellett nem fog hosszan kitartani.” Murakami beszámolója betekintést nyújt a kitartás és a belső indíttatás együttesének fontosságára.

A fizikai aktivitásba való bevonódást komplex interakciók együttjárása hozza létre: biológiai, környezeti, társas és pszichológiai faktorok – ezért, ha alaposabban megnézzük látni fogjuk, hogy sok tényező összeérése eredményezi azt az állapotot, hogy sportolni indulunk. Az aktivitás mögötti motiváció vizsgálata fontos területévé vált a sportpszichológiának, hiszen a modern társadalomban élő emberek közül még nem elegen tudják beépíteni a rendszeres mozgást az életükbe, bár számos ezt népszerűsítő program nyújt segítséget ebben. Deci és Ryan önmeghatározás elmélete (self-determination theory) kiemelt figyelmet kap a motivációs megközelítése miatt. Az önmeghatározás-elmélet alapján 

a motiváció lehet autonóm, az egyén által meghatározott, vagy külsőleg szabályozott típusú.

Azok a viselkedések, amelyek az egyéni hajtóerőből indulnak, szabadon választottak, ezzel szemben a szabályozott tevékenységek kívülről kontrolláltak. Ezek alapján az önmeghatározás elmélet megkülönbözteti a belső (intrinzik), a külső (extrinzik) és a motiváció nélküli (amotiváció) típusokat, ahol az önmeghatározás fokozatosan a magas-alacsony spektrumon érvényesül. Az önmeghatározás elmélete figyelembe veszi a kognitív értékelés elméletét is, amely szerint az egyén viselkedésében meghatározó az a megjelenő szükséglet, hogy a belső és a külső környezetében változást indítson el.

A mozgásunk mozgatórugói

Ahhoz, hogy mindennap felvegyük a futócipőnket, szükségünk van a belső motivációnkra, mely utat nyit a kreativitás előtt, növeli a céljaink iránti kitartást, és ezáltal a magasabb teljesítmények elérését. A tevékenységünk fölött gyakorolt kontroll a kompetens egyén érzetét kelti bennünk, és hosszútávon ez belső hajtóerőnkké válhat a ködös, esős napokon való elinduláshoz is. Gondolhatunk itt a személyes jóllétünkre, kiegyensúlyozottságra, a rendszeres mozgás pozitív hatásaira is, bár a belső motivációt szolgáló tényezők tárháza végtelen, és kifejezetten egyéni.

A sportolás iránti motiváció külsőleg is szabályozott lehet, azonban az orvos vagy barát tanácsai, a jutalmak és díjak másként hatnak tevékenységeinkre. Sokszor kiüresedhetnek a megszerzett tárgyak és a visszacsatolások, a társas összehasonlítás, vagy éppen az elért eredmények, ha nem elég erős mellette a belső késztetésünk. Szerencsénkre a külsőleg érkező motiváló tényező (például egy edző útmutatása) belsővé válhat az internalizálódás folyamata által. A külső ösztönzők beépítése minden egyén számára lehetővé teszi, hogy a világban való működéshez elengedhetetlen tevékenységeket elvégezze és az efölötti kontrollt önmaga szabályozza, még akkor is, ha ezek a cselekvések nem különösképpen izgalmasak számára. A folyamat végére a külsőleg motiváló hatások a belső motivációt erősíthetik fel – akkor, ha erre ténylegesen személyes igény van.

Amikor egy táv lefutása a kitűzött időn belül sikerül, akkor nemcsak az eredmény általi elégedettség, hanem

az önbizalom és magasabb önértékelés is megjelenik a sportoló érzelmi világában.

Murakami érzékletesen írja le a 100 kilométeres táv teljesítése utáni élményét: „A büszkeségnél kevésbé jelentékeny érzés volt, de a verseny teljesítése fölött érzett elégedettség azért kezdett bennem megszületni, mintha végre eszébe jutott volna. Privát öröm és megnyugvás is volt ez afölött, hogy még megvan bennem az erő magamtól bevállalni valami rizikósat, majd túljutni rajta valahogy.”  

Az önmeghatározás elmélete a motivációs szabályozás típusai mellett egyéb tényezőket is fontosnak tart, amelyek egy bizonyos tevékenység elvégzésére ösztökélnek, és felelősek az egyén elhivatottságának mértékéért. Három pszichológiai alapszükségletet neveznek meg, amelyek a kompetencia, az autonómia és a valahová tartozás szükséglete. A kompetencia szükséglete, a hatékony működőképességre utal a körülöttünk levő környezetben, a vágyott kimenetelek elérése és a nem vágyott eredmény megelőzése. Az autonómia szükséglete abban nyilvánul meg, hogy az egyén olyan tevékenységekben vesz részt, amelyeket ő választ ki és a viselkedéses reakcióit ő szabályozza. A társas kapcsolatok, és az adott közösséghez való tartozás érzete a másokkal való kapcsolódást táplálja. Deci és Ryan szerint a leginkább önmeghatározás által vezérelt cselekvések, ezeknek a szükségleteknek a beteljesedésekor jönnek létre.

Az önként vállalt mozgás lehetőséget nyújt az egyre merészebben kitűzött célok eléréséhez,

és az egyén önmagába vetett hitét erősíti meg a számára sikeresen elért eredmény.

Ha a címben feltett kérdésre szeretnénk választ találni, akkor az önmeghatározás elmélete egyfajta szemléletet kínálhat nekünk. Az elméletet lefordítva a mindennapjainkra láthatjuk, hogy a belső indíttatásból végzett sporttevékenység – amely általunk választott és az egyéni célokat táplálja – nagyobb eséllyel lesz életünk szerves része, mint a pusztán jutalmakért, külső elismerésért végzett mozgás. Murakami könyvének alcíme szerint nem kötelező szenvedni. Annak ellenére, hogy a teljesítmény növeléséhez erőfeszítésre, és elhivatottságra van szükség, a küzdelmet megélhetjük pozitívan is, az én kiteljesedéseként. Ezért, hát bátran választhatunk olyan sportformát, amely közel áll hozzánk és szívesen végezzük, amitől újra és újra kedvet kapunk az elinduláshoz.