Súlyos stresszhelyzet vagy nehézség esetén az ember szeretne minél hamarabb túljutni rajta. Ilyenkor persze felmerül a kérdés, mégis hogyan lehetséges ez? Miért van, hogy valakinek könnyebben megy, valakinek pedig nehezebben? Hogyan használjuk fel az ilyen eseményeket a személyes növekedésünkhöz, és emeljük ezáltal a teljesítményünket? A reziliencia a legtöbb tudományterületen kutatott témának számít, nem kivétel ez alól a sport világa sem. Cikkünk azt vizsgálja, hogyan használható fel a fegyveres erők rezilienciáról való tudása a sportolók esetében.
A reziliencia fogalmának meghatározásával és elemzésével minden olyan tudományterület megpróbálkozott már, ahol a jelenség előfordul. Mivel a különböző területeken más-más hangsúlyos, így a legáltalánosabb definícióból indulunk ki, miszerint: „a reziliencia sokkhatás esetén megmutatkozó rugalmas ellenálló képesség, amely biztosítja a funkcionális fennmaradást”.
A pszichológiában az egyén azon képességét jelöli, mellyel sikeresen és adaptívan tud túljutni a súlyos traumán, és az ehhez kapcsolódó krónikus stresszen. Ez fakadhat sorscsapásból, betegségből, természeti katasztrófából, családi problémákból, szegénységből, háborúból, abúzusból vagy más teherbíró képességét próbára tevő körülményből. A reziliencia képességét illetően azonban jelentős különbségeket figyelhetünk meg az emberek között.
A reziliencia fogalmával legnagyobb átfedésben a megküzdés fogalma áll. Ez az egyén azon képességeit és erőfeszítéseit jelöli, amelyekkel szembenéz az őt érő stresszel és fenyegető hatásokkal. Hatékony megküzdés esetén az egyén túljut a nehézségeken, és ez a folyamat személyes fejlődést is eredményezhet. A megküzdés részét képezi a rezilienciának, ám ez a fogalom attól sajátos, hogy az egyént környezeti kontextusába ágyazottan vizsgálja, és a pozitív alkalmazkodást a környezet-egyén szintjén nézi.
De hogyan válik valaki rezilienssé?
Először is, szükség van stresszre vagy valamilyen nehéz helyzetre, traumára. Számos olimpiai bajnok emelte ki pályafutása során, hogy a bekövetkezett kedvezőtlen sorsfordulat nélkül a verseny megnyerése lehetetlen lett volna.
Talán szükség van valamiféle visszaesésre ahhoz, hogy a sportolók még magasabb szinten tudjanak teljesíteni? A pszichológiai reziliencia megalapozott elmélete szerint, egy sportolónak az optimális teljesítmény eléréséhez pozitív személyiségre, öndeterminált motivációra, önbizalomra, fókuszra és észlelt társas támogatásra van szüksége. Mindezek mellett az észlelt stresszt mint
növekedési lehetőséget kell értelmezniük,
illetve érzelmeik és gondolataik tudatában kell lenniük.
Fletcher és Sarkar sportpszichológusok a hosszan tartó siker érdekében megalkották a mentális állóképességet fejlesztő programjukat. Elméletük szerint a reziliencia elsősorban az egyén személyes tulajdonságaitól függ: lelkiismeretesség, perfekcionizmus, önbizalom és öndeterminált motiváció. Az előremozdító környezet a kihívás és a támogatás szempontjából jelentős, valamint a kihívásra hangolt gondolkodás a kognitív folyamatokhoz kapcsolódva fejti ki hatását e háromszögben.
Mit taníthat nekünk a katonaság a rezilienciáról?
A fegyveres erőknél a reziliencia az egyik legfontosabb pszichológiai készség. A háborús övezetekben számos, akár minden előzmény nélküli megterhelő és ellenséges szituációval találkozhatnak a katonák, melyekre felkészülten kell reagálniuk.
Az Egyesült Államok hadserege a pozitív pszichológiára alapozva kidolgozta saját tréningjét, melyre Comprehensive Soldier Fitness (CSF) néven hivatkoznak. Ez tulajdonképpen egy prevenciós programnak tekinthető, melynek célja a pszichológiai reziliencia fejlesztése annak érdekében, hogy a katonák
eredményesebb viselkedéses válaszokat adjanak a megterhelő helyzetekben,
így csökkentve a poszttraumás stressz szindróma kialakulásának valószínűségét is. A tréning során öntudatot, önszabályozást, optimizmust és mentális agilitást fejlesztő gyakorlatokat végeznek – ezáltal erősítve karakterüket.
A képzés az ABC modellre épül:
A: felismerni az eseményeket,
B: megérteni az eseményt körülvevő hiedelmeiket,
C: felismerni gondolati folyamataik következményeit.
A katonákat ezek mellett energia-managementre, problémamegoldásra, a katasztrofizált gondolkodás minimalizására és a hála gyakorlására tanítják. Esetükben az energiagazdálkozás a mindfulness technikákban gyökerezik, légzéskontrollálással és különböző imaginációs technikák használatával vegyítve.
Ami kimondottan érdekes a CSF programmal kapcsolatban, hogy a fizikai fittség mellett a mentális és lelki tényezőkre is nagy hangsúlyt fektet. A katonaság képe gyakran asszociálódik ember feletti testi erővel, azt azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezek az emberek nap mint nap kerülnek szembe súlyos lelki erőt próbáló helyzetekkel.
A hadszíntér és egy sportaréna nagyon különböző, mégis több hasonlóság van közöttük, mint gondolnánk. Általában mindkét esetben ellenfelek harcolnak egymással, ahol számos kihívással és hátráltató tényezővel találkoznak, és súlyos következményekkel járhat a veszteség elszenvedése. Ezen okoknál fogva láthatjuk, hogy a katonák reziliencia fejlesztése a sportolók esetében is hasznos lehet.
Gondoljunk csak arra, hányszor láttunk már olyat, hogy egy futballmérkőzésen az első félidő után az egyik csapat 2-0-ra vezet, majd mégis elveszíti a meccset 3-2-re. Vajon mi állhat ennek a hátterében?
2-0-nál a csapat komfortosan érzi magát, 2-1-nél azonban már megjelenik a nyomás a vezetés fenntartására. Egy reziliens csapat nagyobb valószínűséggel hoz helyes döntést nagy nyomás alatt is, amely végül győzelemhez vezet. A kevesebb rezilienciával jellemezhető csapatnál megjelenik a katasztrofizált gondolkodásmód és a negatív kimenetelek elővételezése. A katonasági rezilienciatréning pont ezeket a hibás mechanizmusokat hivatott minimalizálni, mely a sportolók esetében is hasznosnak bizonyulhat.
Úgy tűnik tehát, a sport világa tanulhat a rezilienciáról a hadseregtől. A katonai stílusú sportlétesítmények használata az egyik lehetőség a különböző készségek fejlesztésére: reziliencia, csapatmunka, kooperáció, problémamegoldás, döntéshozás. Minden olyan készség, mely
a katonaságban és a sportban egyaránt elengedhetetlen.
A különböző sportcsapatok már az elmúlt 20 évben is látogatták az ilyen létesítményeket. Az egyik legkorábbi példa erre Clive Woodward 2003-as Rugby Világkupa győzelme. Woodward a tengerészgyalogosok tudását felhasználva azonosította azokat a játékosokat, akik nagy nyomás alatt is képesek sikeresen helytállni. Tapasztalatai alapján egy rossz játékos képes az egész csapat energiáját elszívni. Úgy gondolja, hogy egy csapat rezilienciája kollektív képességek mentén definiálható, tehát az egész több, mint a részek összessége.
Sajnos ismeretesek olyan példák is, amelyek megcáfolják az ilyesfajta kiképzések használatát. A dél-afrikai rugby csapat csapatépítés címén a Limpopo térségébe utazott, hírhedtebb nevén a szögesdrót táborba. A játékosok olyan szintű fizikai és pszichológiai distressznek voltak kitéve, mely helytelen és minden szempontból etikátlannak nevezhető, így semmi esetre sem a fejlődésüket szolgálta. Ez a tábor még jóval a rezilienciakutatások előtt esett meg, de mindenképpen fontos szem előtt tartani a támogatás és motivációs visszajelzések hasznosságának szempontjából.
A reziliencia fejlesztése a hadseregben nem különbözik túlzottan e képesség fejlesztésétől a sport világában. Noha a környezet eltérő, a módszerek és a technikák nagyon is hasonlóak. A gondolkodásmód, az egyéni képességek és a pszichológiai karakterisztika, melyet a fegyveres erőknél tanítanak, magában rejtik a lehetőséget a sportolók és sportcsapatok fejlődéséhez is.
