Munkahelyi játszmák – avagy a „kollegiális” csaták jellemzői

Bizonyára sokunkkal előfordult már, hogy a munkahelyünkön többször ismétlődőnek tűnő történések középpontjába kerültünk, melyek rendszerint rossz érzéseket keltettek bennünk. A tranzakcióanalízis eszköztárára támaszkodva, cikkünkben azt járjuk körül, hogy általában mi jellemzi az említett ismétlődő szituációkat, avagy játszmákat, és bemutatunk néhányat azokból, melyek gyakran előfordulhatnak a munkahelyünkön.

Ahogy arról egy korábbi cikkünkben írtunk, az elsősorban Eric Berne amerikai pszichiáter nevéhez köthető tranzakcióanalízis módszertanának egyik alapfogalma a játszma, ami alatt ismétlődő forgatókönyv szerint zajló, emberek közötti interakciók sorozata értendő (U. Dehner és R. Dehner, 2015). Ezek a magánéletünkben és a munkavégzésünk során egyaránt megjelenhetnek, sokféle típusuk van, de vannak meghatározott általános tulajdonságaik is.

Mik a játszmák legfontosabb jellemzői?

A már említett ismétlődés mellett,

a játszmák egyik legfontosabb ismérve, hogy azokat nem szándékosan, hanem tudattalanul játsszuk,

vagyis egyfajta belső késztetés megnyilvánulásának tekinthetők (Stewart és Joines, 1998). A játszma tehát olyan „kényszerprogram” (U. Dehner és R. Dehner, 2015, 193), amelyben ugyan akaratlanul, de mégis visszatérően részt veszünk.

A játszmákról azt is fontos tudni, hogy azok kialakulása soha nem egy emberen múlik, egyedül ugyanis nem lehet játszmázni, mivel e folyamat egyik alapismérve éppen az, hogy egy ember nem tudatosan „meghív” egy másikat a játszmába, az utóbbi pedig szintén akaratlanul, de elfogadja a „felkérést” – a tranzakcióanalízis szakkifejezését használva, „bekapja a horgot” – és belép a játszmába (U. Dehner és R. Dehner, 2015). Ez alapvetően azért történik, mert a „horog” a meghívott embernek valamilyen „gyenge pontját” érinti, vagyis például, ha valakinek gyermekkora óta az a meggyőződése, hogy mások érdeke mindig előbbre való az övénél, akkor valószínűleg nem fog tudni nemet mondani annak a kollégájának, aki mindig panaszkodik a munkája mennyiségére és az ő segítségét kéri, még akkor sem, ha egyébként ez a helyzet valójában bosszúságot okoz neki.

Miután elkezdődik a játszma, az abban résztvevők közötti kommunikáció két különböző síkon zajlik, az egyik az úgynevezett nyílt, társadalmi sík – ami mindenki számára látható és nyilvánvaló –, a másik pedig a pszichológiai szint, amelyen kimondatlan, rejtett üzeneteket cserélnek egymással a résztvevők (Stewart és Joines, 1998). Egy példával élve, a következőképpen írható le az előbb említett két különböző kommunikációs szint. Péter jó szakember, de nagyon fél a felelősségtől, ám ezt nem vallja be nyíltan a kollégáinak. A napi ügyintézés során minden ügyét megbeszéli közvetlen kollégájával, Jánossal, mivel egyedül nem mer döntéseket hozni. Emiatt pedig mindig erős szorongást kelt benne az, amikor közeledik a nyári vagy az ünnepi időszak és János várhatóan szabadságot fog kivenni. Ilyenkor sokat panaszkodik neki a közös főnökükről, a sok munkáról és néha még meg is betegszik (társadalmi szint). Nyíltan tehát Péter nem mondja ki azt, amit azonban rejtett módon megüzen Jánosnak, vagyis: „Félek a felelősségtől, ne hagyj magamra, ments meg!”.

Mivel a játszmák legtöbbször valamilyen hiedelmünk megerősítésére szolgálnak (Stewart és Joines, 1998), ezért János pedig – akit az a meggyőződés irányít, hogy neki mindig mindenkinek segítenie kell – kollégája panaszkodására válaszul felajánlja neki segítségét, átvesz tőle munkafeladatokat és az utolsó pillanatig halogatja annak bejelentését, hogy szabadságra megy. Amikor aztán ezt végül bejelenti kollégájának, akkor lezárja a játszmát, ami azonban mindkettőjük számára rossz érzéssel jár. Péter szerint ugyanis kollégája cserben hagyja őt, János pedig egyrészt nem tud eleget tenni annak a hiedelmének, hogy akár a saját érdekének kárára is mindig másoknak segítsen, másrészt pedig bosszúságot érez, hogy miért okoz ilyen feszültséget kollégájának, hogy ő szabadságra megy.

Ahogy az előbbi példa is mutatja, a játszma egyik további ismérve, hogy amikor az lezárul, akkor az abban résztvevők mindegyike negatív érzéseket él át. Ezért is hangozhat meglepően, hogy

annak ellenére játszunk játszmákat, hogy azok mindig rossz érzéseket keltenek bennünk.

Ezt ugyanakkor azért tesszük, mert az imént említett hátrányok mellett a játszmák mégis egyfajta biztonságot is nyújtanak nekünk, mivel ismétlődnek és kiszámíthatók (U. Dehner és R. Dehner, 2015).

Általában milyen szerepeket veszünk fel a játszmákban?

A játszmák további fontos jellemzője, hogy azokban általában három szerep valamelyikét töltjük be, és e szerepeket váltogathatjuk is ugyanabban a játszmában (Stewart és Joines, 1998).

Amikor üldözői szerepben vagyunk, akkor agresszívan és lekezelően érvényesítjük akaratunkat mással szemben, mert őt nem tartjuk magunkkal egyenrangúnak. Ha áldozatként lépünk fel, akkor gyengének és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, olyannyira, hogy szinte tehetetlenül sodródunk az eseményekkel. Megmentőként pedig úgy érezzük, hogy egy nálunk rosszabb helyzetben levőnek mindenképpen segítséget kell nyújtanunk (U. Dehner és R. Dehner, 2015).

Milyen játszmákat játszunk a munkahelyünkön?

Az alábbiakban példákon keresztül mutatjuk be, hogy a legismertebb tranzakcióanalitikus játszmatípusok (Berne, 2013; Stewart és Joines, 1998) hogyan jelenhetnek meg a munkahelyünkön.

Az „És miért nem... Hát igen, de” játszma lényege, hogy egy munkatárs rendszeresen szakmai vagy személyes problémával keresi meg a kollégáját és tanácsot kér tőle, ám az utóbbi hiába javasol neki számos lehetséges megoldást, neki mindegyikkel kapcsolatban valamilyen kifogása van, mert valójában azt akarja bizonyítani, hogy a problémája olyan bonyolult és súlyos, hogy azt sehogy nem lehet megoldani. Ebben az esetben a segítséget kérő áldozati szerepben kezdi a játszmát, a végén pedig üldözőként fejezi be, amikor közli kollégájával, hogy ő már előre tudta, hogy az úgysem fog tudni neki segíteni. A tanácsokkal próbálkozó kolléga pedig megmentőből lép át áldozati szerepbe a játszma végén.

A „Tegyél meg nekem valamit” játszmában munkahelyi feladatainak elvégzéséhez több alkalommal segítséget kér egyik kolléga (aki ekkor áldozat, mert támogatásra szorul) a másiktól, aki pedig mindig készségesen eleget tesz a kérésnek (megmentő). Azonban, ha bármilyen kifogás éri az így elvégzett a munkát, akkor a tanácsot kérő a segítségére siető munkatársát teszi felelőssé a kudarcért (egyúttal áldozati szerepbe is kényszerítve őt) és ezáltal üldözővé válik. Az így végződő játszmára szokták a „Lásd, hogy mit csinálhattál velem” elnevezést is alkalmazni.

A „Szépséghiba” játszmát játszó szinte minden kollégájában hibát talál, akár az általuk elvégzett munka színvonaláról, akár a megjelenésükről legyen szó, és a hátuk mögött pletykál róluk, vagyis üldözi őket. Teszi ezt mindaddig, amíg valamelyik kollégához vissza nem jut, hogy mit mondott róla, aki ezért durván számon kéri őt (így válik áldozatból üldözővé), ő pedig ekkor áldozati szerepbe lép és panaszkodhat arra, hogy a környezete mindig félreérti, pedig ő csak jót akar.

A „Rúgj belém!” játszma során egyik kolléga folyamatosan visszaél (üldözői szerep) a másik segítőkészségével azáltal, hogy a közös határidős feladatokból a saját részével soha nem készül el időben, ezért a kollégájának kell miatta túlóráznia. Az utóbbi pedig a békesség kedvéért (áldozat) nem teszi ezt neki soha szóvá, egészen addig, amíg egyszer csak bepanaszolja őt (itt válik üldözővé) a közvetlen főnöküknek (a mulasztó munkatárs pedig így áldozati szerepbe kerül).

Mit tehetünk, ha nem szeretnénk játszmázni?

Aranyszabályokat nem lehet felállítani az élethelyzeteink sokfélesége és a játszmák összetettsége miatt, de az biztos, hogy az utóbbiak elkerülését vagy az azokból való kilépést nagyban segíti, ha rá tudunk arra ismerni, hogy bennünket milyen meggyőződések vezérelnek saját magunkat és másokat, illetve általában az emberi kapcsolatokat illetően (például értékesnek tartjuk-e magunkat, vagy az emberekre általában megbízhatóként gondolunk-e).

Ha ezekkel a hiedelmeinkkel tisztában vagyunk, akkor nagyobb eséllyel tudjuk a játszmákat elkerülni, illetve azokból rossz érzések nélkül kiszállni.

Azt is fontos ugyanakkor szem előtt tartani, hogy bár a játszma megkezdése és lefutása legalább két embert kíván meg, annak megelőzéséhez, illetve félbeszakításához egyedül is elegendők vagyunk. Ehhez az kell, hogy tisztában legyünk valódi igényeinkkel, illetve érzéseinkkel, és ezeket őszintén kommunikáljuk a játszma másik résztvevőjének (Stewart és Joines, 1998).

A cikkünkben bemutatott folyamatok rámutatnak arra, hogy a tranzakcióanalízis nemcsak a magánéletünkben, hanem a munkahelyi kapcsolatainkban is nagy jelentőséggel bírhat, mivel eszköztárának ismerete jelentősen megkönnyítheti a mindennapjainkat, és akár olyan szélsőséges esetek megértését is segítheti, mint a munkahelyi zaklatás (Hall, 2019).