Négy gondolkodási hiba, amit te is elkövettél gyermekkorodban

Általános tapasztalat, hogy a kisgyerekek néha nagyon furcsa módon gondolkodnak és nagyon vicces dolgokat mondanak. Ezeket a váratlan megnyilvánulásokat legtöbben aranyosnak tartjuk, és jót nevetünk rajtuk, hiszen tudjuk: a gyerekek túl kicsik még ahhoz, hogy úgy észleljék a világot, ahogyan mi, idősebbek. Ám könnyen elfelejtjük, hogy valaha mi is az ő fejükkel gondolkodtunk, s ugyanazokat a „hibákat” követtük el, mint ők. Te emlékszel még rájuk? Pörgessük vissza az idő kerekét!

Jean Piaget a fejlődéslélektan méltán legismertebb alakja. Ő volt talán az első kutató, aki szisztematikus megfigyeléseket és kísérleteket végzett saját gyermekein annak érdekében, hogy tudományos következtetéseket vonhasson le az emberi elme fejlődéséről. Habár elméleti keretét sok modern vizsgálat megcáfolta, illetve „helyre tette” már, sokak körében még mindig igen népszerűnek számít a pszichológus munkássága. Ez részint abból fakad, hogy Piaget rendkívül logikus módon igyekezett felépíteni híres teóriáját, részint pedig abból, hogy számos gyermekkori érdekességet is feljegyzett és megmagyarázott.

Ilyenek voltak többek között az úgynevezett „ultrajelenségek” is.

A gyermeki világkép mágikus, de logikus!

Az óvodások és a kisiskolások legalább annyi elméletet gyártanak a világ működéséről és az emberek viselkedéséről, akárcsak a legtermékenyebb fizikusok és pszichológusok. Ők a felnőttekhez hasonlóan, ösztönösen törekednek az élet nagy rejtélyeinek megfejtésére – persze a képességeikhez mérten. A gyerekek ugyanis tényleg nem tudnak még elég komplex módon gondolkodni a különféle rendszerekről, s valóban jóval kevesebb tényszerű háttértudással rendelkeznek még a különféle jelenségekről. Csakhogy ez a természetes ismerethiány egyáltalán nem hozza zavarba őket… sőt!

A gyerekek gondolkodásmódjára jellemző ultrajelenségek Piaget szerint elsősorban onnan erednek, hogy az óvodások és a kisiskolások megértés iránti vágya még az olyan dolgokra is kiterjed, amelyekről közvetlen tapasztalataik és ismereteik még egyáltalán nincsenek. Ezek a kisebb-nagyobb hézagok ugyanakkor nem veszik el a megismerési kedvüket, hanem éppen ellenkezőleg: arra ösztönzik őket, hogy saját válaszokat adjanak. Ezek a megoldások persze önmagukban még nem helyesek, mégis rendkívül jól beleillenek a gyerekek sajátos „logikai rendszereibe”. Ha kicsit megpróbálunk az ő fejükkel gondolkodni, akkor hamar rájöhetünk arra, hogy

a gyerekek többsége egy igazi intellektuális virtuóz.

Mi is az a négy ultrajelenség?

„A Nap azért nem süt, mert bújócskázik, és most elrejtőzött a felhők mögé” – hangzik egy kiváló példa az úgynevezett animizmusra. Az animizmus lényege az élettelen dolgok megszemélyesítése, egészen pontosan „animával”, vagyis lélekkel való felruházása. Ennek alapja Piaget szerint az, hogy a gyerekek kiindulási pontja mindig saját maguk, így evidens számukra, hogy ha ők élnek, beszélnek és mozognak, akkor a tárgyakra is ugyanez lesz igaz.

„A szivárványt festékkel festették az égre” – mondja egy artificialista gondolkodású kisgyerek. Ennek a gondolkodási hibának az a lényege, hogy még a természeti képződményekre is „artefaktumokként”, vagyis az emberi kéz alkotta műtermékekként tekintünk. Az artificializmus ultrajelensége azon az analógián alapul, hogy ha egy gyermek képes a saját vágyait szolgáló tárgyakat létrehozni, akkor logikus, hogy a világon mindent az emberek alkottak meg a saját igényeik szerint. A Napot például arra a célra, hogy fényt szolgáltasson.

„Azért hullik a hó, hogy szánkózni tudjunk rajta” – vélik a finalizmus „hívei”. A finalista gondolkodás magja ugyanis az úgynevezett célokság, amikor is a különféle jelenségeket és folyamatokat nem azok okaival, hanem azok céljaival magyarázzuk meg. A gyerekek általában azért követik el ezt a fajta hibát, mert világuk mércéje és végcélja mindig a saját énjük lesz, így nyilvánvaló számukra, hogy

a különféle dolgok elsősorban az ő kedvükért történnek.

„Én vagyok benne az álomban, nem az álom van benne a fejemben” – elevenedik meg előttünk a gyermeki realizmus képe. Hogy mi is az pontosan? Nos, tömören a fizikai és a pszichikai világ között húzódó határvonal elmosása, s a szubjektív jelenségek objektív tulajdonságokkal való felruházása. A gyermekek hiányos tapasztalataik miatt nem igazán tudnak még különbséget tenni fantázia és valóság között, így azok könnyen összefolyhatnak egymással.

Mindezek oka: az énközpontúság?

A négy említett ultrajelenség (az animizmus, az artificializmus, a finalizmus és a gyermeki realizmus) mögött meghúzódó, legfőbb ok Piaget szerint a gyermeki egocentrizmusban keresendő. Ennek a fogalomnak azonban semmi köze nincs az egoizmushoz vagy az önzőséghez. Sokkal inkább arról szól, hogy a gyerekek kiskorukban alapvetően még csak egy-két nézőpont felfogására és alkalmazására képesek – többre egyelőre még nemigen.

Mivel azonban ez a bizonyos dimenzió elsőként mindig a saját szemszögük lesz, így teljesen természetes, hogy a kicsik világában egy bizonyos életkorig az „én” a legfőbb mérce. Minden rendszernek, folyamatnak és egyéb jelenségnek ahhoz kell hasonlítania és annak szolgálatában kell állnia. Ne feledjük azonban, hogy valaha mi is így tekintettünk az életre! Baj akkor van, ha valakinek felnőttként is nehezére esik saját énje bűvköréből kilépnie...