„Nekem soha semmi sem sikerül” – a kudarcra ítéltség sémája

Ismerős lehet az érzés, amikor hirtelen minden bátorságunk elpárolog, ha olyan feladattal, döntéshelyzettel vagy kihívással kerülünk szembe a munkánk során, amelyről első nekifutásra úgy érezzük, meghaladja a képességeinket. Ha többszöri nekifutásra is, tartósan megmarad ez az érzés, és elkezd rombolni bennünket belülről, megrekedünk, erőlködünk, halogatunk, nem bírunk továbblépni. Amikor elhagyja a szánkat a „nekem soha semmi sem sikerül” mondat, tulajdonképpen saját magunkat ítéljük kudarcra. Akár önmagunk, akár kollégánk vagy főnökünk viselkedésében tapasztaljuk meg ezt a negatív sémát, az első lépés a pozitív változás felé, hogy felismertük a jelenséget.

Korábbi írásunkban már bemutattuk a Young és munkatársai által kidolgozott elméletrendszert, mely maladaptív mintázatokat azonosít be és a sématerápia alapjául szolgál. Young szerint a sémák olyan önsorsrontó gondolkodásbéli és érzelmi információhalmazok, amelyek újra és újra ugyanabba a csapdába kergetnek bennünket. A kudarcra ítéltség sémája például örökös halogatásba. A séma lényege, hogy félünk a kudarcoktól, és mivel tehetségtelennek, kevésbé kompetensnek érezzük magunkat, mint másokat, ezért elkerülhetetlennek gondoljuk, hogy újra csődöt mondjunk. Arra fókuszálunk tehát, hogy nekünk semmi sem sikerül, életünk folyamatos kudarcokból áll. Elbuktunk, eredménytelenek, sikertelenek vagyunk, és ez „törvényszerűen” így is marad. A csökkentértékűség sémája abban különbözik a kudarcra ítéltség sémájától, hogy az előbbi a személyiségre, míg az utóbbi a teljesítményre fókuszál, azaz az attól való félelmünkre, hogy teljesítményünkkel kudarcot vallunk. Mindkét séma közös velejárója viszont, hogy önbeteljesítő jóslatként működnek:

akár igaz, akár nem, amit igaznak vélünk, az előbb-utóbb megvalósul.

Ha például kezdő tanárként folyamatosan szorongunk, és sokat mantrázzuk magunknak, hogy nem fog sikerülni az első óránk, akkor energiáinkat a félelmeinkre összpontosítjuk ahelyett, hogy a felkészülésre szánnánk az időnket, és aprólékosan kidolgoznánk a tanóra kereteit. A túlzott szorongás pedig lebéníthat bennünket, és végül valóban felsülhetünk, ami tovább erősíti abbéli hiedelmünket, hogy nekünk valóban soha semmi nem sikerül.

Mivel nagy valószínűséggel régóta dédelgetjük magunkban és bizony otthonról hozzuk a kudarcra ítéltség sémát, ezért nagyon nehéz megtörni, de nem lehetetlen. A kudarctól való félelem kétféleképpen alakulhat ki:

• Ha a szülők folyamatosan leértékelték a gyermekeik teljesítményét, az erőfeszítéseiket pedig nem értékelték, vagy kevésnek ítélték meg, azt erősítették bennük, hogy a teljesítményük alulmarad az elvárhatótól.
• A másik lehetséges mód, ha a szülők nem tudatosan, de attól tartottak, hogy gyermekük a „fejükre nő”, sikeresebb lesz náluk. Emiatt akkor mutattak szeretetet és törődést, ha gyermekük valamiben sikertelen volt, viszont a sikerére negatívan reagáltak. Az ilyen bánásmódban részesülő gyermekekben a sikertől való félelem rögzülhetett, ami önszabotáló viselkedést eredményez felnőttként.

A kudarcra ítéltség sémája munkahelyi környezetben

A kudarcra ítéltség sémájának ismérvei között vannak olyan erősségnek nevezhető tulajdonságok, amelyekre egy munkáltatónak érdemes odafigyelnie és építenie. Például ezt a sémát magukban hordozó egyének

• kritikus szemléletüknek köszönhetően jobban mérik fel egy-egy helyzet vagy ötlet lehetséges veszélyeit, negatív hatásait, mint más társaik,
• jól bírják a rutinmunkát,
• nagy erőfeszítésekre képesek, amennyiben pozitív megerősítést kapnak a munkájukat illetően.

Ugyanakkor fontos azt is észben tartani, hogy mivel ezek a munkatársak jellemzően erősen szoronganak az esetleges kudarctól, az erre adott válaszreakcióik nagyon különbözőek lehetnek. Egy másik fontos jellemzőjük, hogy csoportdinamikai szempontból a kudarctól szorongók különösen nehéz helyzetek elé tudják állítani a csoport többi tagját.

Az elfogadók

Azok számára, akik elfogadják a bennük élő sémát, természetesnek veszik vélt hiedelmüket, azaz hogy kevésbé okosak vagy ügyesek, mint kollégáik, és ez kihat a működésükre.

A sikertelenség, a kudarc örökös félelme önbeteljesítő jóslattá válik, és az ebből fakadó szorongásuk megakadályozza őket abban, hogy bárminek is nekifogjanak.

A feladatokba kevés energiát fektetnek, mert alapértelmezett világképük, hogy úgysem képesek jól elvégezni, így a végeredmény valóban gyenge minőségű lesz. Gyakran halogatnak, túllépik a határidőket, mivel attól tartanak, hogy a rájuk bízott feladat meg fogja haladni a képességeiket. A sémát elfogadók azok, akik beleragadnak egy olyan munkakörnyezetbe, amelyben nem érzik jól magukat, vagy gyakran olyan állásuk van, amely számukra nem megfelelő, nem jól fizető. Váltani viszont nagyon ritkán váltanak.

Az elkerülők

Ők azok, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy elkerüljék a kudarcra ítéltség negatív érzését. Munkahelyi kapcsolataikban gyakran segítségre szoruló, gyámoltalan személy benyomását keltik, akik folyamatosan igénylik a pozitív megerősítést. Személyközi helyzetekben előszeretettel alkalmazzák az „és miért nem…hát igen, de” típusú áldozati játszmát, amelynek lényege a segítségkérésnek álcázott folyamatos panaszkodás, az áldozati szerep fenntartása. A kreativitást igénylő feladatokban – mivel az „úgysem fog sikerülni” érzés és az ezzel járó feszültség bénítja őket – kifejezetten gyengék. Inkább a már kipróbált módszereket, folyamatokat, rutinszerű feladatokat preferálják, és saját képességeik alatt teljesítenek. Kerülik a csapatépítő rendezvényeket, tartanak a főnöküktől, mivel nem számítanak semmi jóra, dicséretre; feladataikat különféle indokokkal halogatják.

A túlkompenzálók

Azok a munkatársak, akik kudarcra ítéltség sémáját túlkompenzálják, lelkük mélyén meg vannak győződve ugyan, hogy ők alkalmatlanok, de abban bíznak, hogy ha elébe mennek a kihívásoknak, és minimum 110 százalékon dolgoznak pusztán azért, hogy a vélt hiányosságait legyűrjék, akkor talán képesek elkerülni a kudarcot és másként alakulnak majd a dolgok. Klasszikus értelemben vett munka-alkoholisták, akik akkor éreznek bűntudatot, amikor nem munkával töltik az idejüket. Még ha ez a fokozott tenni akarás pozitívnak is tűnhet a munkáltató szemében, esetleg pénzzel vagy előmenetellel is jutalmazza ezt, sajnos ez a fajta viselkedés nem kis veszéllyel jár a túlkompenzálók számára. A túlhajszolt, kemény munka ugyanis kiégést, egészségügyi problémákat vagy az emberi kapcsolataik leépülését eredményezheti. A túlkompenzálókból érdemeik elismeréseként gyakran vezetők lesznek, akikkel nem könnyű együtt dolgozni. Mivel folyamatosan a lehetséges kudarc (és annak elkerülése) hajtja őket, előfordul, hogy a beosztottaiktól is ugyanazt a munkatempót várják el, mint önmaguktól. Ha pedig úgy ítélik meg, hogy a munkatársak nem tették magukat oda eléggé (ahogyan ők tettek volna), kudarc esetén gyakran élnek a számonkérés vagy hibáztatás eszközével.

Van kiút?

„Minden fejben dől el”

–  és valóban, a legnagyobb kihívás a kudarcra ítéltség sémájától szenvedők számára, hogy felismerjék és megtörjék a negatív spirált. A legnehezebb része ennek a folyamatnak a kritikai önvizsgálat, azaz hogy elkezdjük megfigyelni:

• milyen esetekben aktiválódik ez az érzés,
• hogyan reagálunk, hogyan érezzük magunkat ilyen helyzetben,
• milyen káros hatással van ez a testi-lelki jóllétünkre vagy a személyes kapcsolatainkra.

Fontos, hogy ez az önismereti utazás ne önvádhoz vezessen, hanem fejlődésünket szolgálja. Ha valamelyik munkatársunknál tapasztaljuk, hogy a séma rabja, célszerű kerülnünk a hibáztatást és a nyílt konfrontációt. Sokkal célravezetőbb az empatikus, fokozott megértéssel való odafordulás, valamint a pozitív visszacsatolás alkalmazása, mely elixír lehet a benne dúló szorongások csökkentésére. Nem könnyű vállalkozás a felismerést követően változást elérni, vagyis a korábbi hiedelmeket visszaépíteni és átkeretezni. A sématerápia lényege, hogy kisegítsen bennünket azokból a csapdákból, amelyekbe beleragadtunk. Éppen ezért a kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében mindenképp érdemes ebben az önismereti folyamatban és hiedelmeink megváltoztatásában pszichológus segítségét kérni. Egy jó szakember a terápia során segít abban, hogy megfogalmazzuk az elakadásunk gyökerét:

• hogyan érezzük magunkat a helyzetben,
• mire emlékeztet ez bennünket,
• miért alakulhatott ki a séma,
• miben szenvedtünk hiányt gyermekként stb.

Ha ezt sikerül megértenie a kliensnek a terápiás folyamatban, elindulhat a változás útján, mely során elkezdi megkérdőjelezni mindazt, amit ez idáig igaznak hitt annak érdekében, hogy szemléletmódváltás következhessen be. A segítő szakember visszatükrözi az irreális gondolatokat, támogat abban, hogy reálisabb énkép alakuljon ki bennünk, ami a bennünk lévő valós értékek felfedezéséhez, valamint magánéleti és szakmai sikerekhez vezethet.