A félelem még mindig sokszor tabunak számít az érzelmek között, szégyen társul hozzá, épp ezért olyan nehéz megküzdeni vele. Al Ghaoui Hesnával, a háborús övezeteket többször megjárt tudósítóval és a Félj bátran című könyv szerzőjével Dobrotka Katinka beszélgetett a Mindset Pszicho-Kávéházban.
A bátorság magjainak elültetése már kisgyermekkorban megtörténik a szülők visszajelzései által. Hogyan válaszolunk a gyermekünk félelmeire, mit tanítunk meg neki erről az érzésről? Al Ghaoui Hesna, aki most már maga is kétgyermekes anyuka, új mesekönyvében, a Holli, a hősben a gyerekekhez szól, nekik szeretné megtanítani, hogyan kell „bátran félni”. Ugyanis
a legnagyobb probléma nem a félelem maga, hanem ha elkezdjük úgy nevelni a gyereket, hogy szégyellje magát érte.
Félni természetes érzelem, mégis sokszor úgy reagálunk rá, hogy „butaság ilyesmitől félni”, vagy egy ilyen nagyfiú (nagylány) már nem félhet, vagy ez nem olyan nagy dolog, ettől nem szabad félni. Fontos, hogy szabad legyen félni, szabad legyen ezt kifejezni, és Hesna szerint az is hatalmas megkönnyebbülést jelenthet a gyerekek számára, ha a szülők sem tesznek úgy, mintha ők nem félnének semmitől. Csak a félelem elismerésével tudják a szülők megtanítani a gyerekeket arra, hogy miként lehet megküzdeni vele, és pozitív példát mutatni ezzel. Óriási tehát a jelentősége már itt, pici kortól kezdve, hogy a gyerek ne azt tanulja meg, hogy félni szégyen és ezt el kell nyomni, és csak akkor lehet valaki bátor, ha nem fél, hanem pont az ellenkezőjét, hogy félni természetes, és
nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki fél, és mégis megteszi, amit akar.
Nemcsak a bátorságot, hanem az önbizalmat is a gyermekkorban lehet a legjobban megalapozni: sok múlik azon, szülőként hogyan jelzünk vissza gyermekünk sikereire és kudarcaira. Gyakori például, hogy valamilyen teljesítmény után azt mondjuk, „Milyen ügyes vagy!”, ezzel viszont azt az érzetet kelthetjük, hogy ő maga csak akkor ügyes, ha sikere van, és elkezd félni tőle, hogy ha majd egyszer kudarcot vall, már nem lesz ügyes. Jobb, ha ehelyett a teljesítményt dicsérjük, kiemelve, hogy pontosan mi tetszik benne (például milyen ügyesen megrajzoltad, milyen szépen kiszínezted), így a későbbiekben is képes lesz elválasztani a kudarcot és az önértékelést – hiszen lehet ügyesnek lenni úgy is, ha nem sikerül mindig minden tökéletesen. Felnőttként is nagy különbség van abban, hogyan állunk a kudarchoz: összeomlunk tőle, egész személyiségünket érintő dolognak érezzük, vagy tanulási lehetőségként tekintünk rá, képesek vagyunk az önértékelésünk megőrzésével fejlődni belőle.
Ha a gyerekkorban nem alapozzuk meg ezt a természetes, elfogadó hozzáállást, sokszor felnőttként sem tudjuk, mit kezdjünk a félelemmel. Kikerülhetetlen, hogy időnként féljünk, hiszen ez egy mélyen belénk kódolt, ösztönös érzelem, ami alapvetően a túlélésünket szolgálja. Már az is hatalmas különbséget jelent, ha azt mondjuk: a félelem értem van, hogy segítsen. Ehelyett a leggyakrabban megpróbáljuk elnyomni, mert a családunk, a társadalom negatívan reagál rá, a tiltott érzelmek listájára teszi, és emiatt szégyelljük, ezzel viszont nem érünk el mást, mint hogy nem ismerjük, nem értjük, és nem tudjuk igazán kontrollálni a reakciónkat félelemkeltő helyzetben. A legtöbbször ez a szégyen-bélyeg gátol meg minket abban, hogy elfogadjuk, egy adott helyzetben félünk, és ennek ellenére mégis szabadok maradjunk a cselekvésben. Hesna úgy fogalmazott az előadásában:
az a legnagyobb baj, hogy az emberek azt hiszik, a dolgok és történések irányítják az életünket, pedig a reakcióink irányítják.
Minden helyzetben koncentrálhatunk azokra a dolgokra, amelyek fölött nincs kontrollunk, ezzel pedig egyenes utat adunk a félelemnek és a szorongásnak – vagy arra, ami e fölött van, a vágyainkra, lehetőségeinkre, arra, amit az adott pillanatban meg tudunk tenni, és ezzel a félelmünket cselekvő erőre válthatjuk. Egy amerikai férfi történetét hozta erre például, akit ártatlanul halálra ítéltek – nem volt pénze ügyvédre, minden esély ellene mutatott, és tehetett volna úgy is, hogy beletörődik ebbe, átengedi az irányítást a külső kontrollnak, de nem így döntött. Elhatározta, hogy minden nap az ítélet végrehajtásáig (ami 4-5 év is lehet) ír egy levelet valakinek, aki talán segíthet neki, és így is tett, végül pedig elindították a fellebbezést, és sikerült elkerülnie a halálbüntetést. A legtöbb helyzetben nekünk is van időnk arra, hogy valamilyen fenyegetéssel szemben átgondoljuk a lehetőségeinket, és döntsünk a saját reakciónk felől – ami miatt mégse ezt tesszük, az a legtöbbször az, hogy már magát a félelem puszta tényét sem vagyunk hajlandóak elfogadni, felismerni magunkban.
Felnőttként úgy tudjuk felépíteni a magabiztosságunkat, ha elkezdünk hinni abban, hogy ha jön egy olyan szituáció, amiben félünk, jól fogunk tudni reagálni. Lehet, hogy ez nem sikerül elsőre, vagy tizedszerre sem, de tizenegyedszerre igen – a sikereket tudatosítani kell, beépíteni az énképünkbe, a kudarcokat pedig tanulási lehetőségként felfogni, hogy legközelebb valamit máshogy csináljunk. A felkészülésben segítenek a vizualizációs technikák – nemcsak az, ha elképzeljük magunkat, amint sikerünk van, hanem a kudarc előrevetítése is tud hasznos lenni, amennyiben látjuk, hogy akkor sem dől össze a világ, ha az történik. Ez persze nem az életveszélyes szituációkra vonatkozik – Hesnának az segített, amikor a háborús övezetbe utazott tudósítani, hogy volt egy célja, ami fontosabb volt számára, mint a félelem, és ez hajtotta afelé, hogy egyáltalán kilépjen a komfortzónájából, és belemenjen egy olyan helyzetbe, amitől ő maga is félt. Amikor beismerjük, hogy félünk valamitől, erőt aduk a saját kezünkbe, hogy megválaszthassuk a reakciónkat: tudunk egy célra, a kontrollálható tényezőkre koncentrálni, vagy elveszünk a szorongásban?
•••
Izgalmas témák és hiteles előadók hétről hétre: ez a Mindset Pszicho-Kávéház. Ne maradj le következő eseményeinkről, nézd meg, mit tartogatunk neked erre a hónapra!
