Mányoki Attila nyílt vízi hosszútávúszó. Ő mondhatja el magáról egyedül a világon, hogy hosszába átúszta a Balatont. Több kiemelkedő eredmény, csúcsdöntés és sikeres világkupa szereplés után pár évvel ezelőtt úgy döntött: belekezd az Ocean’s Seven nevű programba, amelyet eddig mindössze hatan tudtak végigcsinálni. Ennek keretein belül a világ hét legveszélyesebb nyílt vízi távját kell teljesítenie, melyből már négyet sikeresen végrehajtott. Idén augusztusban óriásit küzdött az időjárással és a medúzákkal az Északi-csatornában, azonban fel kellett adnia a versenyt. Hogyan lehet kitartani, miután a sportember átlépte saját fizikai tűréshatárát? Mekkora szerepe van a mentális felkészültségnek? Miként lehet kizárni a külső tényezőket versenyzés közben és maximálisan a csúcsteljesítményre koncentrálni? Interjúnk.
Mit gondolsz, mekkora szerepe van a sportteljesítményben a mentális felkészültségnek?
A nagyközönséget inkább a fizikális rész érdekli, pedig a mentális felkészültség legalább ugyanannyira számít. Szerintem a fizikális felkészültség az eredmény 40 százalékáért felelős, míg a mentális felkészültség szerepe 60 százalék. Továbbá a közvélemény főleg az első helyezettekkel, a győztesekkel foglalkozik. A második, harmadik hely még oké, de már rájuk is vesztesként tekintenek, hiába előzött meg mondjuk másik száznegyvenet. A sportolóknak fel kell készülniük a média, a szurkolók és a közvélemény várható reakcióira is. Azokat az embereket, akik tisztában vannak a képességeikkel beképzeltnek hihetik. Ők a populáció körülbelül 5 százalékát alkotják, a többiek túl- vagy alábecsülik önmagukat.
Vannak kiemelkedő adottságokkal rendelkező egyéni sportolók, mint a sprintfutásban Usian Bolt. Ám alapvetően aki egy döntőbe bekerül, már fizikálisan kész van, a pillanatnyi különbséget az jelenti, hogy ki mennyire tudja fejben összerakni a győzelemre vezető mozdulatsort. Sokan olyan dolgokat csinálnak, amelyeket máskor nem: például megbotlanak, ami edzéseken sosem történik meg. Ez szerintem azért van, mert a koncentráció olyan szintre ér, ahol már átfordul erőlködésbe. Szerintem, ha egy döntőt tízszer megismételnének egy nap, mindig más eredmény születne – sorrendet és egyéni teljesítményeket nézve egyaránt. Külső szemlélők, akik nem látnak igazán bele, nem tudják megérteni a miértjét.
Én azért szeretem az egyéni sportot, mert minden fekete vagy fehér: megcsinálod vagy nem csinálod meg, tudod vagy nem tudod.
Az élet nagyon egyszerű, csak mi tesszük bonyolulttá.
Nekem olyan jellegű terhekkel kell megküzdenem versenyzés közben, amelyekkel kevés sportoló találkozik.
Neked azért elég egyedi a helyzeted. Úgy tűnik, sokszor nem is másokkal, mások korábbi eredményeivel küzdesz, hanem magad és a környezeti tényezők ellen.
A nyílt vízi hosszútávúszást kevesen űzik profi szinten, leginkább lelkes amatőrök próbálják ki, mondjuk egy Balaton-átúszás alkalmával. Ilyen a túrázás vagy a hegymászás is. Akinek megtetszik, egyre merészebb dolgokat próbál ki, ám egy idő után korlátokba ütközik, és úgy gondolja, ennyi elég volt. Itt derül ki, ki mennyire tudja fejben eldönteni, mi a célja, mi motiválja, és mennyire szeret kilépni a komfortzónájából. Sőt az is, miként tudja legyőzni vagy orvosolni a hirtelen felmerülő problémákat. A magasabb szintek felé közeledve fogynak el az emberek – olyan ez, mint a piramis. Ha már egy ember megcsinál valamit, az bizonyíték számomra, hogy nem lehetetlen. Szerintem a legfontosabb, hogy a sportoló higgyen magában és bízzon a környezetében. Ezek mellett rengeteget kell dolgozni és küzdeni napi szinten azért, hogy kirakd a kirakót. Nekem az utolsó darab elhelyezésére csak egy napom volt az Északi-csatornában, és ez mentálisan nagyon leterhelt az egész felkészülés alatt. Ott dől el, hogy az előző egy év befektetett energiája megtérül-e vagy sem.
Napról napra azért küzdesz, hogy elérd a kitűzött célt. Mi hajt, hogy így készülj a távoli megmérettetésre?
Ez egy hosszú folyamat. A felkészülés alatt az edzés, a szervezési dolgok és a papírmunka mind rengeteg energiát vesznek el. Akkor tudok este nyugodtan lefeküdni, ha az aznapra kitűzött célt elértem, vagy a munkát a tudásomhoz mérten maximálisan elvégeztem. Minden este le kell rendeznem magamban ezeket a dolgokat. A legnagyobb nyugalmat viszont akkor érzem, amikor pár perc van hátra az úszásig, és egy szikla szélén állok a tenger partján. Pont azért tudok ilyen nyugodt lenni, mert tudom, hogy elvégeztem a rám szabott munkát. Egyfajta megkönnyebbülést jelent, hogy végre eljött a pillanat, amiért annyi mindent megtettem a megelőző időszakban. Nincs mitől tartanom, nincs kétely, fel kell tenni az i-re a pontot. De ehhez kell, hogy mindennap tükörbe tudjak nézni: igen, nem sumákoltam el, nem kerestem kifogást.
Nagyon fontos, Ki mennyire tudja önmagát megismerni,
és mennyire képes arra, hogy ne másokban, hanem önmagában keresse a hibát. Ha valami nem sikerül a verseny alatt, meg kell találni benne a saját szerepem. Pont azért, hogy a következő alkalomra ki lehessen javítani. Persze könnyebb az edzőt, a navigátort hibáztatni, azt vallani, hogy mindenki hibázik, csak én vagyok a topon. Úgy gondolom – és az ismerősi köröm is megerősített benne –, hogy azért sikerült idáig eljutni, mert magamban rendezem a dolgokat, és nem másokat vagy a körülményeket hibáztatom.
Volt olyan időszakod, amikor inkább külső okokat kerestél a kudarcok feldolgozása érdekében?
Igen. Kell egyfajta mentális érettség ahhoz, hogy a cél és maga az út felülemelkedjen a félelmeken, mert rendkívüli módon tudják befolyásolni a verseny kimenetelét. Fontos, hogy az ember becsukja maga mögött az ajtót, és célirányosan, egoista módon menjen előre. A hosszútávúszásban óriási testi és lelki fájdalmakat kell kezelni. Emellett nagy szerepe van koncentrációs képességnek, amit szerintem lehet fejleszteni, a határát ki lehet tolni. Egy-egy nagyobb esemény után fejben teljesen leterheltnek és fáradtnak érzem magam, fizikálisan bírnám. A versenyzés óriási koncentrációt igényel, ezért van az, hogy mentálisan sokkal lassabban pihenem ki magam.
Van valamilyen stratégiád, amivel kizárod akár a fáradtság okozta fájdalmat, akár mondjuk egy medúza csípés okozta kellemetlenségeket?
Van egy pont, ahol az ember elkezdi érezni a fájdalmat. De erre fejben fel tudok készülni, amennyire csak lehet. Nyilván a tengerben teljesen más, de akkor azt gondolom: nem azért jöttem ide, hogy feladjam, tudtam, hogy fájni fog. Hawaii-on történt, hogy úszott utánam egy fiatal svájci srác, aki nagyon jó felépítésű és iszonyat gyors. Próbáltuk figyelmeztetni, hogy vannak dolgok, amire nem igazán lehet felkészülni, mégis mindent meg kell tenni ennek érdekében – ilyen például a medúza csípés. Őt megcsípte egy, és három óra után fel kellett adnia a versenyt. Én tizenkét órát úsztam és négy is megcsípett. Nagy szerepe van annak, hogy ezt fejben hogyan keretezi át az ember. Ezért is tartom fontosnak a tapasztalat szerepét, és mondom azt, hogy ezt a sportot igazán csak „idősebb” korban lehet megérteni. Most már olyan számomra az úszás, mint a sétálás vagy a levegővétel, csinálom. Augusztusban addig mentem, amíg a szervezetem már majdnem összeomlott – az, hogy addig bírom, fejben dől el.
A szervezeted összeomlott és megadta magát az Északi-csatorna átúszásakor, de mentálisan a topon vagy. Tényleg így ki lehet zárni a környezeti tényezőket?
A 12 fokos víz nagyon hideg, már az elejétől fáztam. Megtanultam félretolni az ilyen dolgokat, mint a fázás vagy fájdalom. Csak az van előttem, amiért odamentem. Attól, hogy arra gondolok, mennyire fázom, még nem lesz melegebb a víz, ahogy a medúza sem megy el előlem, és a hullámok sem lesznek kisebbek. Az ilyen jellegű gondolatok rengeteg energiát vesznek el, nem lehet megfelelően a célra koncentrálni.
Mi jár a fejedben úszás közben?
Folyamatosan számolok. Tőlem úszás közben bármikor meg lehet kérdezni, hogy mióta úszom és körülbelül mekkora távolságot tettem meg. Ily módon engem nem lehet azzal motiválni, hogy bemondanak egy rövidebb hátralévő távot, mint amennyi a valós.
Egyéni sportról beszélünk, annak is egy speciális változatáról, amelyről neked már nem sok újat lehet mondani. Van valaki, aki segít a felkészülésben, akár fizikálisan, akár mentálisan?
Persze, van edzőm. Illetve volt egy pszichiáter barátom, aki nagyon sokat segített a bennem felmerülő kérdések tisztázásában. Az utóbbi években főként egyedül edzem, de szerintem elértem arra a szintre, ahol ez már teljes mértékben működőképes. Szeretem, hogy nincsenek körülöttem napi szinten versenytársak; hogy minden nap más, új nehézségekkel és kihívásokkal kell szembenéznem.
Kevesen vannak, akik az én szintemre elértek. Nem tapasztaltak olyat, amit én igen, ezért kevesen tudnak újat mondani. Ezek olyan dolgok, amiket nem tudsz megvenni:
át kell élned, magadévá kell tenned.
Én egyébként mindig a legrosszabbal kalkulálok, noha optimista vagyok. Így elkerülöm azt, hogy felőröljenek a verseny közben adódó problémák. Ha valamilyen rossz dolog, amit előre elképzeltem, nem történik meg, az már egyfajta pluszt adhat számomra.
Az interjú második részében megtudhatják többek között, hogy Mányoki Attila milyen megküzdési stratégiákat alkalmaz egy-egy sikertelen próbálkozás után, hogyan kapcsolódik ki, és miként vélekedik eddig pályafutásáról.
***
A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!
https://www.youtube.com/watch?v=z-htXgkYeeE&t=4s
