A Szex és New York folytatása a változás, elengedés, megújulás témakörét járja körül, továbbra is megmutatva, mennyi különböző út létezik a boldogságunk megtalálására. Véleménycikk pszichológus szerzőnk tollából.
Nincs új a nap alatt – vagy mégis? Tud még újat mutatni a Szex és New York? Ezekkel a kérdésekkel ültem neki az új évadnak, bekészítve a tál popcorn mellé a pszichológus szemüvegem is, hogy alaposan górcső alá vegyem a folytatást.
A Szex és New York-sorozat és filmek után az És egyszer csak… valami egészen friss hangnemet üt meg, ezzel is reflektálva a változásra. Az öregedésről elhangzó, sokszor felszínes vicceken túl inkább magával a történettel mutatja meg mélységében, hogy mindegy, hogy mit tartottunk magunkról, hogy mikor gondoltuk, hogy az útkeresésünk most már véget ért, hogy most már aztán tényleg megtaláltuk önmagunkat, elköteleződtünk, valójában semmi nem ilyen állandó, és folyamatosan változunk, az 50-es éveinkben is (és tovább).
Még a legszorosabb kapcsolatainknak is vége szakad egyszer, és újra meg újra ki kell találnunk önmagunkat. Valójában az a reális, és a pszichológiai fejlődéselméletek is ehhez igazodnak, hogy minden életciklusunkban újra szembesülünk azokkal a döntésekkel, amelyeket már meghoztunk, és vagy újra elköteleződünk mellettük, vagy más utat választunk. A sorozat főszereplői is éppen egy új életszakasz feldobott labdáival küzdenek: kitartsunk-e egy házasságban, ahol nem vagyunk boldogok többé? Feladjuk-e a függetlenségünket, vagy épp a gyermek iránti vágyunkat, hogy megtartsuk a párunkat? El tudjuk-e engedni, aminek vége van, hogy beléphessen az új? Ahogy Miranda fogalmaz az utolsó rész végén:
megtehetjük-e az 50-es éveinkben, hogy elengedjük azokat a merev szabályokat, melyek mentén egész eddigi életünket éltük, ha belátjuk, hogy mostanra éppen a növekedésünk és boldogságunk útjában állnak?
A kérdés, hogy kik vagyunk valójában, és hogy éljük meg a változást az életünkben, persze nemcsak a főszereplő korosztályra releváns, hiszen párhuzamosan láthatjuk Charlotte tinédzser lányainak útkeresését is. Még a barátságok sem állandóak: a klasszikus négyes felbomlásával új kapcsolatoknak nyílik tere, és ez így életszerű, miközben vannak olyan barátságok, melyekben a változás ellenére is kitartunk egymás mellett.
Van, ami viszont nem változott: az És egyszer csak… arról szól, amiről a Szex és New York mindig is: emberi történetek, melyeket összefűz, hogy mind szeretetre, kötődésre és elfogadásra vágyunk, ám az odavezető út is épp annyiféle lehet, mint mi magunk. Mindig lesznek Charlotte-ok, akik a családban, anyaságban, gyermeknevelésben élik meg a kiteljesedést, ám az ő utuk is épp annyi nehézséget, kétkedést rejthet, mint bárki másé. Lesznek Mirandák, akik a folyamatos fejlődésben és változásban találják meg az életet, legyen szó karrierről vagy szerelemről, és fel merik vállalni az ezzel járó döntéseket. Egy érdekesség Miranda történetében, hogy bár látszólag az előző széria végére elköteleződött az életében Steve mellett, valójában kevésbé volt karakterazonos döntés a brooklyni családi életben megállapodni, és a valódi változást az jelentette volna, ha ez tényleg működik a számára hosszú távon. Nem mindenkinek ez az útja, és ennek a kimondása is számos fájdalommal jár, ám a nem kimondásának is ugyanúgy megvannak a következményei. És végül lesznek Carrie-k, akik tüllszoknyában mennek le a közértbe, nem félnek kilógni a sorból, és az érzéseikre hallgatni, vezessenek bárhova.
A három főszereplőn kívül több mélységet kaptak a mellékszereplők is, mint az eddigi évadokban. Számos más karakter, briliáns új szereplő mutatja meg, mennyi úton kereshetjük és találhatjuk meg a boldogságot, mégis, sokszor milyen nehéz ára van felvállalni a saját utunkat a társadalmi normák és a megítélés miatt. A professzornő, aki kiteljesedettnek érzi az életet, és szembenéz a valós érzéseivel a gyermekvállalást illetően; a nembináris humorista, aki megtanulta a belső vágyait követni a társadalmi tradíciókkal szemben; a tinédzser, aki ahelyett, hogy azonosulna valamilyen már meglevő kategóriával vagy stílussal, megpróbálja megalkotni a sajátját.
Valahol a sorozat nem titkoltan mindig is ezt a küldetést képviselte a felszín alatt: lebontani a tabukat, merni új utakat alkotni. Itt érdemes megemlíteni az egész széria ikonikussá vált stylistja, Patricia Field munkásságát, aki sose félt kilépni a megszokott keretek közül, amikor a lányokat öltöztette, és ez most sincs másképp: a vizualitás, az egyéni stílus megerősíti a személyiség útkeresését, kiteljesedését, egyediségét minden egyes karakter számára.
A divat ebben a sorozatban önálló nyelvet beszél, ám ugyanazt meséli el, mint a történet: ki vagyok én, ha bárki lehetek? Milyen döntéseket hozok, ha én írom a szabályokat, nem a megfelelési kényszerem?
Fontos társadalmi kérdés, hogy mit kezdünk az öregedéssel, hogyan definiáljuk újra a középkort és az időskort a modern lehetőségek és életstílus tükrében. A Szex és New York filmekkel szemben szerencsére az És egyszer csak… reflektál erre a témára, még ha az első pár részben inkább nevetségesen bosszantó, mintsem hiteles, hogy minden szereplő megjegyzést tesz arra, hogy mennyire megöregedett, miközben nagyrészt fitt, 50-es emberekről van szó. De amint belép a rózsaszín, dizájnercuccokkal töltött térbe a halál, méghozzá a lehető a legdrámaibb formában, máris sokkal reálisabb talajon mozgunk.
A Szex és New York előző szériájának is egyik legerősebb része, amikor Miranda elveszíti az édesanyját, és láthatjuk, milyen nagy a kontraszt, ahogy a 30-as éveikben járó nők reagálnak a gyászra (Samantha azon problémázik, hogy nincs orgazmusa, Charlotte pedig ráfeszül, hogy megrendelje a tökéletes koszorút, és minél előbb megszerezze a tökéletes pasit), szemben a mostanival, amikor szó szerint elfogynak a szavak, és végül még a gyászoló vigasztalja a saját környezetét.
Az 50-es években már nehéz elhárító mechanizmusokba menekülni a veszteségek elől, kikerülni ennek a súlyát, és szerencsére ezt a sorozat sem teszi, hanem megmutatja a maga komplexitásában. A gyász nemcsak szó szerinti, hanem átvittebb formában is jelen van: több karakter útján követhetjük végig az elengedést és a továbblépést a fejlődés, növekedés felé, aminek a kiindulópontja a veszteséggel való szembenézés. Nem azt üzeni a sorozat, hogy tegyünk úgy, mintha az élet ugyanúgy menne tovább, mint eddig, és már semmi új nem várna ránk, épp ellenkezőleg.
A valódi veszteséget az jelentené, ha nem tudnánk megújulni, nyitni az új lehetőségekre, legyen szó egy podcast adásról vagy egy új barátságról, kapcsolatról.
Persze nem lett hibátlan a folytatás, távolról sem: ott van például Miranda alkoholproblémája, ami nagyon érdekes szál lehetett volna, tekintve, hogy az alkoholizmus sokkal elterjedtebb probléma a középkorú nők körében, mint amiről szeretnénk, vagy éppen illik tudni. A sorozat hitelessége ott sérül, amikor ezt a problémát egyik részről a másikra megszünteti, amint a belátás megtörténik, és Miranda kiönti az italokat a lefolyóba, aztán gyerekpezsgőt isznak, és soha többet említés sem esik róla. Ezzel úgy ábrázolja az alkoholizmust, mintha csak egy rossz szokásról lenne szó, amit bármikor meg lehet szüntetni, míg a valóságban ennél jóval bonyolultabb a folyamat.
Ide csatolva egy másik sorozatot, a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot főszereplője szintén ügyvéd, és rendszeresen visszaeső alkoholista, akinek az életében folyamatos a küzdelem a függőség ellen a felszínen maradásért. Ezzel szemben az És egyszer csak… meglehetősen könnyeden kezelte a kérdést, azt a perspektívát erősítve, hogy az ivással tulajdonképpen bármikor le lehet állni, ha az ember azt eldönti, ami a valóságban viszont ritkán működik ilyen könnyen.
Ezzel együtt is épp olyan szórakoztató és pszichológus szemmel is elgondolkodtató lett a folytatás, mint az eddigiek: nem utáltam, sőt, a végére legalább annyira meg tudtam szeretni, mint az eredeti szériát, mert a fenti szempontok mentén nem veszített az érvényességéből, és a karaktereket is rákényszerítette a fejlődésre, a korábbi döntéseikkel való szembenézésre, a saját útjuk (újra)megtalálására.
