Ödipusz és Elektra nyomában – hogyan befolyásolják szüleink a szerelmi életünket?

A pszichológia egyik legismertebb, de a megítélése szempontjából legellentmondásosabb elmélete az Ödipusz-konfliktus koncepciója. Sigmund Freud pszichoszexuális fejlődés teóriája a mai napig az egyik legátfogóbb elképzelés, ami a személyiség működését érinti, annak ellenére, hogy számos problematikus eleme van. Kasztrációs szorongás, görög mitológia és péniszirigység – hogyan kell értelmezni és mit nem érdemes szó szerint venni a pszichoanalitikus elméletből? Tényleg minden fiú az anyját és minden lány az apját keresné a párválasztás során?

Freud az elsők között állította, hogy még

a legmagasztosabbnak tűnő emberi célok mozgatórugója is pusztán a szexuális vágy.

Ebből kifolyólag a freudi pszichoszexuális fejlődési stádiumok már néhány héttel a születés után kezdődnek. Természetesen ebben az esetben nem a közösülés vágyáról beszélt, hanem egyfajta örömérzet megjelenéséről, ami a különböző testrészek feletti uralom megszerzéséhez köthető. Így például az orális fázisnak nevezett első szakaszban a száj az a szerv, amivel a gyermek benyomásokat képes szerezni. Ezért vesz mindent a szájába, hogy „bekebelezze a világot”. Persze az ösztönkésztetések mellett egyre hangsúlyosabban jelenik meg a tudatos szabályozás. A kettő közötti konfliktust pedig minden stádiumban meg kell oldani, különben a személy fixálódik az adott fejlődési szakaszban. Freud szerint a felnőttkori problémák nagy része ilyen megakadásokra vezethető vissza. A leghíresebb a harmadik, azaz fallikus szakasz központi ellentéte, az Ödipusz-konfliktus. De mennyire lehet komolyan venni, hogy egy ötéves kisfiú az anyjával hálna, és legszívesebben megölné az apját?

Szophoklész köpönyegéből

Freud úgy gondolta, hogy amikor egy kisfiú arra kéri az apját, hogy az ne csókolja meg az anyját, vagy amikor egy lány kisgyerekként azt tervezi, hogy felnőttként az apjához megy feleségül, mind az Ödipusz-konfliktus megnyilvánulásai. A pszichoanalitikus irodalom alapján a 3-7 év körüli gyerekek szinte

szerelmesen ragaszkodnak az ellentétes nemű szülőhöz,

ami az azonos nemű szülővel szemben rivalizációs feszültséget gerjeszt. A fiúk félni kezdenek attól, hogy apjuk a bűnös vágyuk miatt bosszúból kasztrálni fogja őket. Ez a kasztrációs szorongás, ami Freud szerint minden későbbi szorongás prototípusa. Mivel a pszichoanalízis atyja a lányokra kevesebb figyelmet szentelt, Carl Gustav Jung volt az, aki ugyanennek a szorongásnak a női verzióját péniszirigységnek és Elektra-komplexusnak nevezte el. Itt az anya iránti szeretet átalakul az apa iránti szerelemmé, mikor felfedezik, hogy nincs péniszük, és az anyát vádolják a kasztrált állapotért. A probléma elnevezésére mindketten a görög mitológiából merítettek. Szophoklész drámáiból ismerjük, hogy Öidipusz tudtán kívül megöli apját és feleségül veszi saját anyját, míg Elektra az apja ellen elkövetett gyilkosság miatt áll bosszút anyján. Ennek a szakasznak a legfontosabb fejleménye az identifikáció, aminek elsődleges célja a nemi identitás megalapozása és a szexuális orientáció kialakulása. Ez az azonosulás a gyerek és az azonos nevű szülő között történik meg, létrehozva a super-egot és lezárva az Ödipusz- és Elektra-komplexust.

Felidézhetetlen, de feledhetetlen

A fentiekből kiderül, hogy a gender és feminista nézetek teljes figyelmen hagyásán kívül, logikai és tapasztalati ellentmondásokkal is lehet támadni az Ödipusz-komplexust eredeti formájában. Bár a Freud óta eltelt évtizedekben a pszichológus szakma az eredeti elmélet több pontját megkérdőjelezte, vagy legalábbis árnyalta, az elmélet pszichoanalitikus jelentősége vitathatatlan. A pszichoterápiás gyakorlat és a fejlődéslélektani kutatások alapján ma már nem gondoljuk, hogy a lelki fejlődés olyan merev lenne, mint ahogy azt Freud állította. A felnőttkorban megélt problémáknak és szorongásoknak jóval összetettebb hátteret tulajdonítunk. Ugyanakkor

a korai életszakaszok kríziseinek feltárása fontos támpont

ma is a terápiás folyamatban. Mindannyian átéljük ezeket a korai életszakaszokat, befolyással vannak a személyiségünk jelenére, de nem emlékszünk rájuk pontosan. Annak, amit az első években átéltünk, lenyomata van bennünk, ami akár tudattalanul is hatást gyakorol ránk. Éppen ezért önismereti szempontból valóban fontos a gyermekkori lelki történéseink megértése!