„Nem lehet egy folyamatból kiszakítottan megérteni valakit” – vallja a transzperszonális pszichológia, mely az emberi fejlődést, létet a teljesség és növekedés oldaláról ragadja meg.
Lehet, hogy még sosem hallottunk a pszichológiának erről az ágáról, de ha azt mondjuk, hogy Jung, Maslow, önmegvalósítás, önmeghaladás vagy flow, már bólogathatunk, hogy ez ismerősen hangzik, ez az? Az Illyés Sándor Szakkollégium szervezésében S. Nagy Zita, az ELTE PPK egyetemi adjunktusa vezette végig a témában mindeddig járatlan úton a hallgatóságot, Járt és járatlan utak a pszichológiában – a transzperszonális pszichológia című előadásán.
Mi az a transzperszonális pszichológia?
Az előadásra sokan úgy érkeztek, hogy nem tudták a választ erre a kérdésre, talán valami ködös, misztikus dolog volt a fejükben a transzcendens élményekkel, spiritualitással, vallással kapcsolatban. Épp ezért az előadó is azzal kezdte, hogy tisztázta, mi nem a transzperszonális pszichológia: nem ezotéria, hanem ugyanolyan tudomány, mint a pszichológia többi ága, jól megfogható, kutatható. Legerősebb összetevője a nyitottság, az énközpontúságtól való eltávolodás.
Az emberi természetnek, az emberiségnek van önmagán túlmutató, transzperszonális oldala, és ezt vizsgálja.
A transzperszonális pszichológia alapjait már William James, Jung, Maslow és Rogers is lefektette. James személyiségelméletében az ember három részét különbözteti meg: a materiális, a szociális és a spirituális részt. Jung a freudi analitikus pszichológia nyomdokain haladt, ám továbbgondolta, kibővítette azt, beemelve az elméletébe a transzperszonális vonatkozásokat is. Rogers és Maslow pedig a pozitív pszichológiai szemléleten keresztül képviselték azt, hogy az emberi lét, az élet egy érték, és ennek a kiteljesítésére, minél teljesebb megragadására kell törekednünk. A transzperszonális pszichológia mai képviselői Roberto Assagioli, aki Jung tanítványaként viszi tovább a vonalat, Stanislav Grof, aki a módosult tudatállapotok vizsgálatával foglalkozik, és Ken Wilber, aki kezdetben velük együtt haladt, majd kivált az irányzatból, és egy önálló ágat hozott létre.
A transzperszonális pszichológia alapelve, hogy nem lehet egy folyamatból kiszakítottan megérteni valakit, ha a jelenben problémáink vannak, annak mindig vannak előzményei és következményei is. S. Nagy Zita stroke betegek vizsgálatánál figyelte meg, hogy a betegek mostani reakciói nem vonatkoztathatóak el attól, hogy régebben, ha nehéz helyzetbe kerültek, hogyan reagáltak a változásra, a problémákra.
A transzperszonális pszichológia az emberi fejlődést három szakaszra bontja, és ezek tekintetében vizsgálja: van a preperszonális, a perszonális és a transzperszonális szakasz.
Preperszonális szakasz
Ez a fogantatástól számított első pár év, az az időszak, amikor az énfogalom még nem alakul ki bennünk. Mostanra már tudni lehet, hogy a magzat is észleli a világot, tud tanulni, emlékezni, érezni és következtetéseket levonni. Nemcsak azt lehet megfigyelni, hogy a születés után felismeri édesanyja hangját, hanem azt is, hogy ha például még a születése előtt sokat hall egy mesét, azt utána is többet akarja majd hallani, emlékszik rá. Persze az észlelés az énfogalom kialakulása előtt még teljesen más, többek között ezért is nem nagyon tudunk 2-3 éves korunk előtti emlékeket felidézni. A csecsemők diffúz módon, egyfajta egészként észlelik az őket körülvevő ingereket, összekapcsolódik bennük nemcsak saját maguk és a környezetük, hanem a hallás, látás, mozgás, ízlelés, tapintás információi is, és ez egységet alkot. Ezekhez a tapasztalatokhoz társítanak érzelmeket: a veszélyes és kellemetlen ingerek fognak rosszként elraktározódni bennük, a biztonságos és kellemes ingerek pedig jóként.
Kezdetben saját magukat is egységben észlelik a környezettel, nincsenek énhatárok,
az egy folyamat, ameddig kialakul bennük, hogy mi az, amit ők kontrollálnak, mi tartozik a saját testükhöz, és mi esik a kontrollon kívül, mi a másik személy, illetve a környezet.
Perszonális szakasz
Ezt a szakaszt az én kialakulásától, 2-3 éves kortól számítjuk, amikorra ez a diffúz érzékelés átalakul, különválik az én, megjelenik a verbalitás és a fogalmi, absztrakt gondolkodás. Ennek köszönhetően tudunk ebben a szakaszban már magunkról is gondolkodni, nevet adni a dolgoknak, jelzőkkel bővíteni az énképünket (például ügyesen rajzolok). A késleltetés, frusztrációtűrés megtanulása alakítja ki a pszichológia által egónak nevezett énrészünket, ami későbbi életünk során az önszabályozás funkcióit látja el, és kb. 40 éves korunkig fejlődik. A perszonális szakaszt tulajdonképpen az ego fejlődéseként foglalhatnánk össze: az énkép és önszabályozás folyamatos alakulása, fejlődése. Az ego fő törekvése az, hogy megvédjen minket a „rossztól”, azaz a szorongáskeltő, kellemetlen behatásoktól, és ennek érdekében különböző elhárító mechanizmusokat hoz működésbe, elkezdi korlátozni a tapasztalást: csak az tud a tudatba bekerülni, amit az ego beenged. Így előbb-utóbb az énképünkből is kiszorulnak dolgok, amik negatívak, fenyegetőek – Jung ezeket a kiszorult, önmagunkra vonatkozó információkat nevezte az árnyék személyiségnek.
Transzperszonális szakasz
A fent látható szükségletpiramis sokaknak ismerős lehet, de Maslow nevéhez fűződik a D- és B-megismerés elméletének megalkotása is, amit erre építve dolgozott ki. A D-megismerés során a piramis alján helyet foglaló hiányszükségleteink felől látjuk a világot, minden ingert aszerint értékelünk, hogyan hat ezekre: fenyegeti vagy hasznos számunkra. Úgy gondolta, ha ezek a szükségletek nem teljesülnek, fizikailag vagy pszichésen betegek leszünk.
Az ego csak erre a hiánymotivált megismerésére képes, úgy is mondhatnánk, hogy a hiányszükségletek biztosítására terjed ki a munkaköre, ha át akarunk lépni a növekedésmotivált B-megismerésére, akkor lényegében a saját egónkat kell meghaladnunk. A B-megismerés során ugyanis elérhetővé válik az, hogy túllássunk a hiányszükségleteinken, kilépjünk a hiánymotiváltságunkból, és a személyes hasznosságon túli dolgokra legyünk nyitottak: a megértés, tudás, esztétika, művészet, szórakozás, önmegvalósítás, transzcendencia felé. Ha a növekedésmotivált megismerés vezérel minket, akkor máshogy értékeljük a tapasztalatainkat, nem az ego fenyegetettsége vagy táplálása felől, hanem az igazság, jóság, szépség, szeretet, kifinomultság szempontjából.
Ez már a transzperszonális szint: amikor elkezdünk nyitni afelé, ami a személyes hasznosságunkon túlmutat. Ez a tágabb perspektíva sokkal többet beenged a világból: ide tartoznak a módosult tudatállapotban megtapasztalt élmények, a transzcendens élmények, úgy mint a vallás, hit megélése, a flow, az egységélmény, de valahol az is, ha a másik ember érzésvilágát, motivációit nem a saját egónk felől szemléljük, hogy fenyegető vagy hasznos-e nekünk, hanem képesek vagyunk önmagunkon túllépve is kapcsolódni egymáshoz. Ehhez persze szükséges az, hogy az egót tekintve eljussunk egy olyan önismereti szintre, ahol képesek vagyunk az árnyék részünket is integrálni, elfogadni, megdolgozzuk a fájdalmas tapasztalatainkat, hogy azok a tudati terébe beemelhetőek legyenek.
Öntranszcendencia
Amikor az ego képes meghaladni önmagát, és átlépni a D-ből a B-megismerésbe, azt öntranszcendenciának nevezzük. Ez nem olyan egyszerű feladat, mivel az ego felnőtt korunkra már meglehetősen szilárd határokkal rendelkezik, van egy kialakult énképünk, értékrendünk, cselekvési mintáink, amik kiszámíthatóságot és biztonságot adnak. A változáshoz viszont az kell, hogy megnyissuk a határainkat, ami az ego számára mindig egy óriási feszültséggel jár, ezért nem szereti, minden eszközzel tiltakozik ellene. Az elhárító mechanizmusok teljes arzenálját beveti, ha nem bízik abban, hogy ez a változás pozitív következményekkel jár. A változáshoz való viszonyunk alapkövét a születés rakja le, mint az első nagy változás, határátlépés az életünkben: ha úgy éljük meg, hogy az újdonság nem jelent bajt, biztonságba kerülünk, akkor megtanulunk bízni abban, hogy ez a többi változással is így lesz. Ahhoz, hogy változni tudjunk, az egónak el kell hinnie azt, hogy ha megnyitja a határait és beenged valami újat, abból nem lesz baj. A terápia során például ezért előzi meg felkészítési szakasz a szembesítést, hogy az ego elbírja a változással járó feszültséget. A bizakodás akkor is tanulható funkció, ha alapvetően nincs meg bennünk, vagy nem olyan tapasztalataink vannak a változásról, ami ezt megalapozta volna. Minden olyan helyzet, amikor kilépünk a komfortzónánkból, és beengedjük, feldolgozzuk ezeket a tapasztalatokat, segíthet a nyitottság fejlesztésében, a változáshoz való viszonyunk formálásában.
