Pletykafészkek és potyautasok – A pletyka, mint a társadalmi együttműködés alapja

A pletyka társadalmi megítélése nem túl kedvező. Rögtön eszünkbe jut néhány minden lében kanál ismerősünk, akik bosszantóan sokat fecsegnek a fodrásznál vagy egy munkahelyen szinte bármiről, de leginkább olyasmiről, amihez semmi közük: hogy éppen kik fognak elválni, hogy kivel látták a református lelkész lányát, vagy hogy ki beteg. Ne gondoljuk azonban azt, hogy a pletykálkodás pusztán unatkozó nyugdíjasok öncélú szórakozása: a pletyka – noha nem abban a formában amit jelenleg értünk alatta – sokkal fontosabb társadalmi szerepet játszott a múltunkban, mint gondolnánk, cikkünkben pedig azt is elmondjuk, hogy miért.

Elemzésekből tudjuk, hogy a spontán létrejövő társalgások során a beszélgetés idejének kétharmad részét töltjük „társas” témák tárgyalásával. Ennek kapcsán érdemes először is tisztázni, hogy a „gossip” szó, amit pletykának fordítunk, eredetileg semmi mást nem jelentett, mint bármi olyan tevékenységet, amit a hozzánk közel állókkal folytattunk. Az is fontos, hogy a továbbiakban, amikor a pletyka szerepét elemezzük, nem annak másokat némi kárörömmel kibeszélő értelmére gondolunk, sokkal inkább egyszerűen a különböző társas, szociális témákról folytatott csevegésre.

Most, hogy ezeket a sztereotípiákat lefejtettük a pletykáról, rátérhetünk arra, miért gondolja Robin Dunbar, hogy pletyka nélkül valójában társadalom sem létezne.

Csoportok és ragadozók

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, rövid kirándulást kell tegyünk fajunk távoli múltjába. Az egyik legszembeötlőbb dolog, amivel szembetaláljuk magunkat az az, hogy őseink mindig is csoportokban éltek. Az efféle életmódnak számos olyan előnye van, mint például a ragadozókkal szemben nyújtott védelem, vagy az élelemkeresés könnyebbsége.

Akadnak azonban az egyén számára hátrányos tulajdonságai is: kiszoríthatják egymást a táplálkozóhelyről, mások pedig a domináns egyedek zaklatásait kell elviseljék. Általánosságban: viselkedésüket a csoport érdekében gyakran olyan irányba kell tereljék, ami nem teljes mértékben ideális számukra.

Ugyanakkor a társas létforma túl nagy megterhelést sem jelenthet az egyénre nézve: ha így lenne, az egyéni szükségletek „kivezetnék” a csoport egyedeit, ami végül meggyengülne és feloszlana. Az evolúció vastörvénye, hogy minden megoldásnak van „költsége”, de ezek nem haladhatják meg a hozott előnyöket. A társas lét előnyeinek tehát hosszú távon meg kell haladniuk az okozott hátrányokat, máskülönben nem léteznének csoportok.

Főemlős megoldások

A főemlősök körében elterjedt megoldás a rövid távú érdekek és hosszú távú célok közti egyensúly megteremtésére, a szövetségek kötése. Természetesen a csoport maga is egy szövetség, itt azonban mélyebb elköteleződést és bizalmat feltételező, gyakran például anya-gyermek kötelékről van szó.

Az effajta szövetségek gyakran egymás kurkászásán keresztül fejeződnek ki. Ezt a szakirodalom a „social grooming” kifejezéssel jelöli, ami kissé erőltetett, de kifejező módon „szociális ápolásként” fordítható. Ezzel kapcsolatban még nem mindent értünk teljes mértékben, azt viszont tudjuk, hogy a kurkászás nem pusztán a nem kívánt rovarok eltávolítását szolgálja, hanem egyértelműen szociális tevékenység. Rendkívül hatékony például az endorfinok felszabadításában, ami kifejezetten nyugtató hatással bír: csökkenti a szívfrekvenciát és az idegesség egyéb jelei is eltűnnek.

Dacára annak, hogy viszonylag ritkán kell rovarkolóniákat eltávolítanunk egymásról, az érzés számunkra ismerős lehet: a testi érintés, simogatás, ölelés a melegség, a béke, a jóllét érzését váltják ki, ezek a gesztusok többet mondanak minden szónál. De kanyarodjunk vissza még egy pillanatra főemlőseinkhez, van itt ugyanis egy probléma.

Hominida megoldások

A szociális ápolásra fordított idő direkt kapcsolatban áll a csoport méretével, amiben az adott faj él. Ez azért probléma, mert a szociális ápolásra fordítható idő is véges, hiszen még egy átlagosan elfoglalt főemlősnek is akad más dolga: például élelmet kell keresnie (ők egyébként az ébren töltött idejük átlagosan 20%-át töltik ezzel, ami jelzi a tevékenység fontosságát).

Ebből pedig az következik, hogy létezik egy felső határ, amelynél több egyedet számláló csoport már nem tartható össze ilyen módon. Ez a fenti, 20%-os időráfordítás esetében, körül-belül 80 egyedet jelent. Nálunk, embereknél viszont a természetes csoportlétszám ennek majdnem a duplája: 150 fő. Ez azt jeleni, hogy az evolúció során valamelyik hominida faj fel kellett találjon egy alternatív mechanizmust, amivel hatékonyabban köthet és ápolhat szövetségeket, és nagyobb létszámú csoportokat is egyben tarthat. Van is egy jelöltünk erre: a nyelv.

A nyelv hatalma

A beszélt nyelv elsősorban azért alkalmas a csoportméret növelésére, mert egy beszélgetésbe több embert lehet bevonni, mint a szociális kurkászásba. Utóbbi inkább kétszemélyes tevékenység, míg egy átlagos társalgásban 4 ember vesz részt. Beszélni ráadásul egyéb tevékenység közben is lehet, így hatékonyabban használható ki a rendelkezésünkre álló idő.

Az emberek ugyancsak idejük 20%-át fordítják szociális interakciókra (emlékezzünk, ez a szám a főemlősök esetében is pontosan ennyi volt), ám a nyelvnek köszönhetően hatékonyabban használhatjuk ki ezt az időt. Fontos, hogy nem kizárólag a beszéd tartalma fontos, hiszen a társalgási szituáció már önmagában üzenetértékkel bír: „itt állok és fontosabbnak tartom, hogy veled beszéljek, mint bárki mással”.

A nyelv hatalma azonban elsősorban addól adódik, hogy segítségével információkat oszthatunk meg. Gondoljunk bele: verbalitás nélkül mindössze annyi tudásunk lenne a közösségünkben történtekről, amit a két szemünkkel látunk.

A nyelvet sok egyéb célja is használhatjuk: megtéveszthetünk másokat, „reklámozhatjuk magunkat”, mint potenciális párt vagy kiváló barátot, tanácsot kérhetünk. Ezek azonban csak azok számára lehetnek igazán fontosak, akik csoportokban élnek. Megfordítva, úgy gondoljuk, hogy verbalitás nélkül lehetetlen lenne ekkora közösségeket koherens egészként egyben tartani.

A potyautas dilemmája

A pletykának (ami alatt most a szociális témákról folytatott eszmecserét értjük) van egy másik, fontos aspektusa is, amiről szót kell ejtenünk, ez pedig a potyautasok problémája. Az evolúciós pszichológiában azokat hívjuk potyautasnak, akik lelkesen kihasználják a társas lét előnyeit anélkül, hogy megfizetnék ennek „költségeit”. Potyautas lehet egy őskori vadász, aki sosem osztja meg a zsákmányát senkivel, előszeretettel részt vesz viszont a közös lakomákon, vagy egy 21. századi ismerősünk, aki szívesen részt vesz minden kerti partin, de rendszerint üres kézzel érkezik és „elfelejti” visszahívni vendéglátóit.

Egy közösség, amelynek tagjai hallgatólagos megállapodásuk szerint olykor háttérbe szorítják saját pillanatnyi igényeiket a csoport érdekében, érthető módon érzékeny az efféle csalásra. Enquist és Leimar 1993-ban modellezte ezt a helyzetet, és arra jutottak, hogy a „potyautasok” olyan komoly szaporodási előnyökre tehetnek szert, melynek köszönhetően a hagyományosan együttműködők néhány generáció után kiszorulnak a populációból. Ez természetesen csak elméleti lehetőség, hiszen egy ilyen közösség azonnal széthullana: valójában a közösséget éppen az együttműködés teszi közösséggé, így egy csupa „törvényen kívüliből” álló csoport hamar anarchiába süllyedne.

A potyautas rémálma

A potyautas-jelenség azonban mégis valami fontosra hívja fel a figyelmet. Ha képesek vagyunk arra, hogy információkat osszunk meg egymással – márpedig azok vagyunk – jelen esetben a potyautasok viselkedéséről, az komoly korlátok közé szorítja őket, és ismét az együttműködők kerülnek előnybe. A dolog működik: egy kísérletben a résztevőknek szimulált helyzetben két piacon kellett pénzügyi befektetésekről dönteniük.

Számítógépes terminálokon dolgoztak, de azok össze voltak kapcsolva, így mindannyian látták a többiek ajánlatait, azt viszont nem, hogy ki tette azokat. A csavar az volt, hogy az egyik piac fix hozamot szállított, a másodiké azonban a befektetők számának (exponenciális) függvényében alakult. A résztvevők hamar rájöttek, hogy optimális hozamot csak akkor érhetnek el, ha mindenki befektet.

Ez kifejezetten potyautas-viselkedésre csábít: „majd a többiek befektetnek, de a haszonból nekem is jut”. Olyannyira így volt ez, hogy eleinte a résztvevők alig 20%-át érték el annak a hozamnak, amit akkor kaptak volna, ha mindnyájan befektetnek. Ekkor jött a következő csavar. A résztvevőknek beiktattak egy szünetet és lehetőséget biztosítottak arra, hogy megbeszéljék egymás közt a kísérlet – többek közt a potyutas viselkedés – részleteit.

Fontos, hogy a résztvevők továbbra sem tudták, hogy ki a potyautas (kivéve persze magát a potyautast) a következő próbában mégis 80%-ra emelkedett a hozam. Elegendő volt tehát pusztán megengedni, hogy a kibeszéljék a csalókat, ez bőven elég volt a csalási kedv drámai csökkenéséhez. Később megengedték azt is, hogy a csoport megbüntesse a csalókat, ami tovább növelte ugyan az együttműködési hajlandóságot, de már nem olyan mértékben, mint ahogyan azt a pletyka tette.

Az, hogy evolúciós múltunkban mi volt az a környezeti kihívás, ami végül életre hívta az emberi nyelvet, nagyon nehezen rekonstruálható, így rendkívül sok a bizonytalanság ezzel kapcsolatban. Abban azonban a legtöbb elmélet egyetért, hogy az információ megosztásának képessége beláthatatlan előnyökkel jár.

Létezik olyan elmélet, mely a környezettel kapcsolatos információ kulcsfontosságát hangsúlyozza. Néhány faj képes korlátozott mértékben erre, figyelmeztetik például egymást a veszélyre, ráadásul más-más hangon, attól függően, hogy a ragadozó a levegőből vagy a földről várható. Napjainkban azonban csak az ember képes arra, hogy délelőtti barangolásából hazatérve elmesélje a többieknek, hogy oroszlánt látott a folyónál, majd hosszan tanakodjanak arról, megpróbálják-e elkergetni, vagy inkább elkerüljék azt a környéket.

A „pletykaelmélet” ettől csak annyiben különbözik, hogy itt a kulcsfontosságú információ nem oroszlánokkal, zebrákkal vagy vízilovakkal kapcsolatos, hanem a közösség többi tagjával. A homo sapiens az evolúciós kihívásokra társas megoldásokkal válaszolt. Ezért Yuval Noah Harari szavaivel élve az oroszlánok holléténél sokkal fontosabb azt tudni, hogy „a hordában ki kit utál, ki kivel fekszik le, ki becsületes és ki csalárd”. A két elmélet között azonban nem kell választanunk, semmi okunk azt gondolni, hogy ne lehetne igaz mindkettő. A legfontosabb felismerés ezzel kapcsolatban valójában az, hogy képesek vagyunk nem jelenlévő dolgokról beszélni. 

A pletyka, a társas léttel kapcsolatos információk megosztása, a tudás, hogy kiben bízhatunk és kiben nem, lehetővé tette az együttműködés szorosabb, árnyaltabb formáit és nagyobb csoportok létrejöttét. Érdemes ezt is szem előtt tartanunk, mikor legközelebb a szomszédunkról szóló történetet hallgatjuk a fodrásznál, vagy amikor vendégségbe készülünk.