Psycho analízis – a Bates motel és Hitchcock sötét oldalának titkai

Kétségkívül a világ egyik legismertebb filmje a Psycho. A film, ami egybeforrt a rendező nevével, amiről mindenkinek beugrik az a bizonyos zuhanyjelenet és ami már címében is előrevetíti a lélektani magyarázatokat. Számtalan pszichoanalitikus értelmezést és áthallást kínál Hitchcock 1960-as klasszikusa. Hol érhető tetten Freud hatása a filmben és milyen pszichológiai elméletek segíthetik a mélyebb megértést? 

Alfred Hitchcock életműve egyrészt páratlanul gazdag (több mint ötven filmről beszélünk), másrészt meglepően egyhangúnak mondható. A Manderly-ház asszonyában a címszereplő jegyzi meg: „Apám mindig ugyanazt a virágot festette. Az volt a felfogása, ha a művész megtalálja témáját, akkor nem lehet más óhaja, minthogy mindig ugyanazt ábrázolja.” Mit festett örökké Hitchcock?

„Engem csak a bűn érdekel, de az vizuálisan”

– fogalmazott saját alkotói motivációjáról. Hitchcock tudatosan pszichoanalitikus filmet szeretett volna készíteni. Bár a Psycho kerettörténete egy gyilkosság, valójában nem a nyomozás a lényeg, mivel a magyarázat a tudat félhomályában keresendő. Nincs szüksége szörnyekre vagy természetfeletti lényekre, hiszen pontosan tudta, hogy a legrémisztőbb dolog az emberi lélek sötét oldala. Lássuk tehát a történet pszichológiai vonatkozásait!

„Csak az jön ide, aki letért az útról”

A Psycho egyik közkedvelt filmelméleti magyarázata szerint a Bates Motel helyszínei leképezik Norman Bates pszichéjének belső struktúráit. Tehát a motel, az egonak feleltethető meg, a ház – ahol az anya uralkodik a fia felett – a felettes én (superego), a mocsár pedig az id, ami a gyarapodó számú hullák mellett az ösztönök lakhelye.

Bár az analógia többé-kevésbé megáll a saját lábán, némileg problémás, hogy Freud eredeti modellje

összetettebb az egyszerű hármas felosztásnál.

Ha már helyszíneket azonosítunk, akkor kézenfekvőbb lenne a topográfiai modell párhuzamba állítása. Freud első rendszerezésében a lelket szerkezethez hasonlította. A lélekrészeket instanciáknak nevezte és a tudattalan, a tudat valamint a tudatelőttes hármasságára tagolta. A tudattalanba helyezte az ösztönöket és az elfojtott vágyakat, míg a tudatelőttesbe mindazt, ami jelenleg nem tudatos, de elérhető. Később azonban tovább bővítette elképzeléseit, a strukturális modell formájában, amiben már helyet kapott a fentebb kifejtett, jól ismert hármasa az énnek.

Ha mindezt összevetjük az eredeti hasonlattal, jól látható, hogy a metafora néhol sántít. Míg a ház még valóban felfogható a tudattalan és a tudatelőttes határán egoként, addig a mocsár esetében például sokkal kézenfekvőbb lenne a tudattalannal való párhuzam. Hiszen az ösztönén a vágyak forrása, hedonisztikus elvek vezérlik, nem tud késleltetni. A holttestek elsüllyesztésének racionális folyamata tehát sokkal inkább a cenzúraként működő superegohoz vagy a végrehajtóként funkcionáló egohoz tartozik.

„Egy fiú legjobb barátja az anyja”

Az elmélet, ami viszonylag jól működhet magyarázóelvként a film kapcsán, Freud egyik legellentmondásosabb koncepciója. Az Ödipusz-komplexus a freudi pszichoszexuális fejlődés harmadik, azaz fallikus szakaszának központi ellentéte. A pszichoanalitikus irodalom alapján a 3-7 év körüli gyerekek szinte szerelmesen ragaszkodnak az ellentétes nemű szülőhöz, ami az azonos nemű szülővel szemben rivalizációs feszültséget gerjeszt. Ennek a szakasznak a legfontosabb fejleménye az identifikáció, aminek elsődleges célja a nemi identitás megalapozása és a szexuális orientáció kialakulása. Ez az azonosulás a gyerek és az azonos nemű szülő között történik meg, létrehozva a felettes ént és lezárva az Ödipusz-komplexust.

Norman Bates esetében nyilvánvalóan nem beszélhetünk sikeresen lezárt fallikus szakaszról. Valószínűleg nem is volt az életében apafigura és az anya lett egy személyben a vonzalom és az identifikáció tárgya. A felettes énnek az azonosulás tudattalan maradványának kellene lennie, egyfajta morális iránytűnek, lelkiismeretnek. Ebben az esetben azonban csupán a tudattalanban működő büntető szerepet tölti be. A történet szerint Norman

reális szintre emelte a szimbolikus Ödipusz-komplexust,

hiszen megölte anyját és anyja szeretőjét is. Innentől kezdve azonban egy furcsa, internalizált anyakép alakult ki benne, ami részben felettes énként, részben pedig második személyiségként viselkedett az énnel szemben. A pszichoszexuális fázisok le nem zárása Freud szerint regresszióhoz és mentális rendellenességekhez vezethet. Norman esetében határozottan a második irányába billen a mérleg. Kérdés persze, hogy milyen diagnózist kapna?

„Mindannyian kicsit bolondok vagyunk néha”

A közhiedelemmel ellentétben nem skizofréniáról van szó. Gyakori tévhit, hogy a skizofén betegek tudathasadásban szenvednek. A félreértés a görög eredetű szkhizein „hasadás” és phren „elme” szavak tükörfordításából ered. A betegség egyik fő tünete valóban a hallucináció, ami lehet vizuális vagy akusztikus is és ennek következtében – a filmben látottakhoz hasonló – magányos párbeszédeket eredményezhet.

Azonban a többszörös személyiség egy létező de teljesen eltérő kórkép, amit a pszichológiai terminológia disszociatív identitászavarként tart számon és a skizofréniával ellentétben nagyon ritka. A betegség sajátossága, hogy az eredeti személyiség mellett további alter személyiségek vannak jelen. A valóságban általában nem agresszívek az alterek, számuk leggyakrabban kevesebb mint tíz és nem képesek egymással kommunikálni. Kialakulásában valószínűleg a korai gyermekkori traumák, fizikai és szexuális bántalmazások játszhatnak szerepet. Norman Bates minden bizonnyal a disszociatív személyiségzavar diagnózist kapná, habár ahogy a fentiekből kitűnik, a filmes ábrázolás nem mindenhol reális és kevert kórképet mutat.

Könnyű elveszni egy film pszichoanalitikus elemzésében. A közismert (ám valószínűleg meg nem történt) anekdota szerint Freud egy egyetemi előadásán éppen a fallikus szimbólumokról beszélt, mikor előhúzott egy szivart és rágyújtott. A közönség persze kuncogni kezdett, mire Freud állítólag így reagált: „Uraim, ne feledjék,

egy szivar néha csak egy szivar."

Akár igaz a történet, akár nem, rávilágít a pszichoanalitikus elemzések egyik fő problémájára. Túl sok értelmezhetőségi lehetőség van, túlságosan rugalmas és gyakorlatilag megcáfolhatatlan. Kovács András Bálint írja: „A film számára a pszichoanalitikus elemzés egy kulcs, amely bizonyos zárakba illik csak.” Mindezek fényében tehát nem szabad elfelejtenünk, hogy néha egy film is csak egy film.