Kétségkívül a világ egyik legismertebb filmje a Psycho. A film, ami egybeforrt a rendező nevével, amiről mindenkinek beugrik az a bizonyos zuhanyjelenet és ami már címében is előrevetíti a lélektani magyarázatokat. Számtalan pszichoanalitikus értelmezést és áthallást kínál Hitchcock 1960-as klasszikusa. Hol érhető tetten Freud hatása a filmben és milyen pszichológiai elméletek segíthetik a mélyebb megértést? 

Alfred Hitchcock életműve egyrészt páratlanul gazdag (több mint ötven filmről beszélünk), másrészt meglepően egyhangúnak mondható. A Manderly-ház asszonyában a címszereplő jegyzi meg: „Apám mindig ugyanazt a virágot festette. Az volt a felfogása, ha a művész megtalálja témáját, akkor nem lehet más óhaja, minthogy mindig ugyanazt ábrázolja.” Mit festett örökké Hitchcock?

„Engem csak a bűn érdekel, de az vizuálisan”

– fogalmazott saját alkotói motivációjáról. Hitchcock tudatosan pszichoanalitikus filmet szeretett volna készíteni. Bár a Psycho kerettörténete egy gyilkosság, valójában nem a nyomozás a lényeg, mivel a magyarázat a tudat félhomályában keresendő. Nincs szüksége szörnyekre vagy természetfeletti lényekre, hiszen pontosan tudta, hogy a legrémisztőbb dolog az emberi lélek sötét oldala. Lássuk tehát a történet pszichológiai vonatkozásait!

„Csak az jön ide, aki letért az útról”

A Psycho egyik közkedvelt filmelméleti magyarázata szerint a Bates Motel helyszínei leképezik Norman Bates pszichéjének belső struktúráit. Tehát a motel, az egonak feleltethető meg, a ház – ahol az anya uralkodik a fia felett – a felettes én (superego), a mocsár pedig az id, ami a gyarapodó számú hullák mellett az ösztönök lakhelye.

Bár az analógia többé-kevésbé megáll a saját lábán, némileg problémás, hogy Freud eredeti modellje

összetettebb az egyszerű hármas felosztásnál.

Ha már helyszíneket azonosítunk, akkor kézenfekvőbb lenne a topográfiai modell párhuzamba állítása. Freud első rendszerezésében a lelket szerkezethez hasonlította. A lélekrészeket instanciáknak nevezte és a tudattalan, a tudat valamint a tudatelőttes hármasságára tagolta. A tudattalanba helyezte az ösztönöket és az elfojtott vágyakat, míg a tudatelőttesbe mindazt, ami jelenleg nem tudatos, de elérhető. Később azonban tovább bővítette elképzeléseit, a strukturális modell formájában, amiben már helyet kapott a fentebb kifejtett, jól ismert hármasa az énnek.

„Csak az jön ide, aki letért az útról." (Psycho, 1960, r: Alfred Hitchcock)

Ha mindezt összevetjük az eredeti hasonlattal, jól látható, hogy a metafora néhol sántít. Míg a ház még valóban felfogható a tudattalan és a tudatelőttes határán egoként, addig a mocsár esetében például sokkal kézenfekvőbb lenne a tudattalannal való párhuzam. Hiszen az ösztönén a vágyak forrása, hedonisztikus elvek vezérlik, nem tud késleltetni. A holttestek elsüllyesztésének racionális folyamata tehát sokkal inkább a cenzúraként működő superegohoz vagy a végrehajtóként funkcionáló egohoz tartozik.

„Egy fiú legjobb barátja az anyja”

Az elmélet, ami viszonylag jól működhet magyarázóelvként a film kapcsán, Freud egyik legellentmondásosabb koncepciója. Az Ödipusz-komplexus a freudi pszichoszexuális fejlődés harmadik, azaz fallikus szakaszának központi ellentéte. A pszichoanalitikus irodalom alapján a 3-7 év körüli gyerekek szinte szerelmesen ragaszkodnak az ellentétes nemű szülőhöz, ami az azonos nemű szülővel szemben rivalizációs feszültséget gerjeszt. Ennek a szakasznak a legfontosabb fejleménye az identifikáció, aminek elsődleges célja a nemi identitás megalapozása és a szexuális orientáció kialakulása. Ez az azonosulás a gyerek és az azonos nemű szülő között történik meg, létrehozva a felettes ént és lezárva az Ödipusz-komplexust.

„Egy fiú legjobb barátja az anyja." (Psycho, 1960, r: Alfred Hitchcock)

Norman Bates esetében nyilvánvalóan nem beszélhetünk sikeresen lezárt fallikus szakaszról. Valószínűleg nem is volt az életében apafigura és az anya lett egy személyben a vonzalom és az identifikáció tárgya. A felettes énnek az azonosulás tudattalan maradványának kellene lennie, egyfajta morális iránytűnek, lelkiismeretnek. Ebben az esetben azonban csupán a tudattalanban működő büntető szerepet tölti be. A történet szerint Norman

reális szintre emelte a szimbolikus Ödipusz-komplexust,

hiszen megölte anyját és anyja szeretőjét is. Innentől kezdve azonban egy furcsa, internalizált anyakép alakult ki benne, ami részben felettes énként, részben pedig második személyiségként viselkedett az énnel szemben. A pszichoszexuális fázisok le nem zárása Freud szerint regresszióhoz és mentális rendellenességekhez vezethet. Norman esetében határozottan a második irányába billen a mérleg. Kérdés persze, hogy milyen diagnózist kapna?

„Mindannyian kicsit bolondok vagyunk néha”

A közhiedelemmel ellentétben nem skizofréniáról van szó. Gyakori tévhit, hogy a skizofén betegek tudathasadásban szenvednek. A félreértés a görög eredetű szkhizein „hasadás” és phren „elme” szavak tükörfordításából ered. A betegség egyik fő tünete valóban a hallucináció, ami lehet vizuális vagy akusztikus is és ennek következtében – a filmben látottakhoz hasonló – magányos párbeszédeket eredményezhet.

Azonban a többszörös személyiség egy létező de teljesen eltérő kórkép, amit a pszichológiai terminológia disszociatív identitászavarként tart számon és a skizofréniával ellentétben nagyon ritka. A betegség sajátossága, hogy az eredeti személyiség mellett további alter személyiségek vannak jelen. A valóságban általában nem agresszívek az alterek, számuk leggyakrabban kevesebb mint tíz és nem képesek egymással kommunikálni. Kialakulásában valószínűleg a korai gyermekkori traumák, fizikai és szexuális bántalmazások játszhatnak szerepet. Norman Bates minden bizonnyal a disszociatív személyiségzavar diagnózist kapná, habár ahogy a fentiekből kitűnik, a filmes ábrázolás nem mindenhol reális és kevert kórképet mutat.

„Mindannyian kicsit bolondok vagyunk néha.” (Psycho, 1960, r: Alfred Hitchcock)

Könnyű elveszni egy film pszichoanalitikus elemzésében. A közismert (ám valószínűleg meg nem történt) anekdota szerint Freud egy egyetemi előadásán éppen a fallikus szimbólumokról beszélt, mikor előhúzott egy szivart és rágyújtott. A közönség persze kuncogni kezdett, mire Freud állítólag így reagált: „Uraim, ne feledjék,

egy szivar néha csak egy szivar."

Akár igaz a történet, akár nem, rávilágít a pszichoanalitikus elemzések egyik fő problémájára. Túl sok értelmezhetőségi lehetőség van, túlságosan rugalmas és gyakorlatilag megcáfolhatatlan. Kovács András Bálint írja: A film számára a pszichoanalitikus elemzés egy kulcs, amely bizonyos zárakba illik csak.” Mindezek fényében tehát nem szabad elfelejtenünk, hogy néha egy film is csak egy film.

 

Felhasznált szakirodalom Báron Gy. (2007) Alászállás az alvilágba. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. Bikácsy G. (2007) A bűn terei. Filmvilág, (9). 52-53. Fejes K. (2007) Mozgások minden szinten. Filmkultúra Freud, S.(2000). Álomfejtés. Budapest, Helikon. Freud, S. (2006). Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest, Gabo Kiadó. Freud, S (2011) Az ősvalami és én. Budapest, Belső Egészség Kiadó. Gabbard, G. O. (2016) A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve. Budapest, Lélekben Otthon Kiadó. Kovács A. B. (2007) „Ez csak egy szivar” A pszichoanalitikus módszer alkalmazásáról a filmelméletben. Apertúra, 2(2).