Rosszul vagyok, tehát posztolok – vajon segíthet a virtuális világ a lelkiállapotunkon?

Amikor magányosnak érezzük magunkat, sokszor jöhet az érzés (főleg, ha gyakran pörgetjük a közösségimédia-felületeinket), hogy milyen jó lenne valamit kiposztolni, megmutatni magunkból a világnak. Ennek rengeteg oka lehet: szeretnénk, hogy egy bizonyos ember lássa, esetleg azt akarjuk, hogy rengetegen lássák, jól vagyunk. Vagy éppen rosszul. De az önmegnyugtatás, a frusztrációk oldása, sőt még az önbizalomnövelés igénye is állhat a posztolás mögött. A kérdés inkább az: javíthat a mentális állapotunkon, ha megosztunk egy szeletet az életünkből az online térben?

Nos, több kutatás szerint is a válasz egész egyszerűen nem. Egy pennsylvaniai egyetemen végzett vizsgálatban például három héten keresztül követték a diákok mentális jóllétét, miközben mérték a közösségi médiában végzett aktivitásuk mértékét. Az egyik csoportnak meg is szabták, hogy mennyi időt tölthetnek az online térben: napi összesen 30 percet kaptak, hogy felmenjenek a Facebookra, posztoljanak az Instájukon vagy kilőjenek egy képet a Snapchat éterébe. A kontrollcsoport nem volt lekorlátozva: ők annyit lógtak ezeken a felületeken, amennyihez kedvük volt. Az eredmény pedig várható volt:

azok, akik bármennyit pörgethették a felületeiket, jelentősen nagyobb FoMO-t (fear of missing out) éltek át, és magasabb eséllyel mutattak depresszióra és magányra utaló viselkedést,

mint azok, akik maximum fél órát töltöttek az online térben naponta. Ez pedig már önmagában elgondolkodtató: ha ennyire rossz hatással van ránk a közösségi háló, miért érezzük mégis a kényszert, hogy a magányunkat, a kétségbeesésünket és az egyéb mentális problémáinkat itt enyhítsük? Hiszen logikusnak tűnik a gondolatmenet: magányos vagyok, rosszul érzem magam, tehát belépek egy térbe, ahol mások is ugyanezeket az érzéseket szeretnék elfelejteni. De akkor miért nem használ, hogy posztolok egy képet, idézetet, történetet, és érkeznek rá a lájkok?

Most, 2019-ben könnyebben kerülhetünk kapcsolatba másokkal, mint valaha, ez kétségtelen. Már nem kellenek órák ahhoz, hogy nyélbe üssünk egy beszélgetést, és nem kell verbálisan tetszést nyilvánítanunk – elég megnyomni egy like-jelet, hogy tudassuk valakivel a szimpátiánkat. Lehet, hogy pont ez az oka a lelki kielégületlenségünknek? Nem elég egy gombnyomás másoktól, inkább egy személyes dicséret kellene? Vagy egy ölelés? Egy-két nonverbális gesztus?

Egy kanadai kutatásban 113, 16-29 éves nő szelfizési szokásait és mentális állapotát vizsgálták. Amikor megérkeztek a kísérlet helyszínére, kaptak egy tabletet, és három csoportra osztották őket (mindenki egy privát szobában végezte el a kísérletet). Az első csoportot arra kérték, hogy lőjenek magukról egy retusálatlan, nekik tetsző, akár profilképként is beállítható képet. A második csoport filterezhetett, fényelhetett, retusálhatott. A harmadik csoport nem szelfizhetett: nekik utazási célpontokról szóló cikkeket kellett elolvasniuk. Az eredmények pedig meglepőek voltak: mindegy, hogy a kísérleti személyek retusálhatták-e a képüket, vagy sem,

ha szelfizniük kellett, sokkal magasabb szorongást és önbizalomcsökkenést éltek át, mint azok, akiknek csak olvasgatniuk kellett.

És ez még semmi: kevésbé találták magukat vonzónak a fotók elkészítése után, mint előtte. Bár bizonyos változók (mint például a depresszió mértéke) nem nőttek, egy dolgot határozottan ki lehet jelenteni: egyik kísérleti alany sem érezte jobban magát szelfizés után. Sőt...

Ez az egész azért (is) olyan meglepő, mert joggal hihetnénk, hogy azért szeretnénk egy szakítás, csalódás vagy lelkileg megterhelő időszak után posztolni, mert attól majd jobban leszünk – hiszen jönnek a lájkok, mások meglátják, mi van velünk. Pedig pont az ellenkezője igaz (legalábbis ezen kutatások szerint): úgy tűnik, már attól rosszabbul leszünk, hogy egy szelfiben keressük a feloldozást. Arról nem is beszélve, mi történik akkor, ha nem kapunk elég pozitív visszajelzést a képeinkre. Jobban járunk tehát, ha kiszolgáltatott állapotunkban fotózkodás és posztolás helyett inkább olvasunk, álmodozunk vagy tervezgetünk – a mentális jóllétünk így nagy valószínűséggel érintetlen marad. Legalábbis kedvezőbb helyzetbe kerülünk, mintha készítenénk magunkról egy újabb képet, és az online térben várnánk a gyógyulást. Íme, még egy nagyon is működő érv a digitális detox mellett.