Segíts magadon: kérj segítséget! – A segítségkérés, mint öngondoskodási forma

Az öngondoskodás fontossága napjainkban egyre kiemelkedőbb hangsúlyt kap, amit méltán meg is érdemel. A saját magunkról való gondoskodás elsőre magányos tevékenységnek hangozhat, ez azonban nem minden esetben helytálló elgondolás. Habár sokunk számára nehézséget okozhat, olykor az egyik legideálisabb öngondoskodási forma, ha másoktól kérünk segítséget. De mi akadályozhatja a segítségkérést? Hogyan merjünk másokkal együtt gondoskodni önmagunkról?

„Segíts magadon, az Isten is megsegít.” Habár sokunk számára mélyen bevésődött mondás az előbbi, pszichológiai szempontból ennél tovább is boncolgatható. Tulajdonképpen hogyan segítsünk magunkon? Az öngondoskodás kérdésköre alá számos különböző forma és aktivitás sorolható, melynek célja fizikai, érzelmi és szociális állapotunk tudatos helyreállítása. Az egészséges életmódra való törekvéseken felül ide tartoznak az önmagunk megfigyelésére irányuló tevékenységek, vagy a társas kapcsolataink ápolása is. A társas támogatás fontossága az öngondoskodásban is kiemelkedő, épp ezért, hangsúlyos szerep illeti a másoktól való segítség kérését is.

Mi befolyásolhatja segítségkérési hajlansódágunkat?

A segítségkérő magatartást számos különböző tényező határozza meg, beleértve egyéni motivációinkat és attitűdjeinket. Annak mértéke, hogy mennyire vagyunk hajlamosak, vagy egyáltalán hajlandók arra, hogy egy számunkra nehezebb helyzetben segítségért folyamodjunk, több különböző forrásból eredeztethető.

Személyiségünktől, egyéni tulajdonságainktól nagyban függ, hogy mennyire jellemző ránk, hogy nehézségek esetén környezetünkben keresünk támaszt, vagy tudatosan kérünk segítséget.

Társas támogatottságunk szubjektív megítélése szintén befolyásoló tényezőként hathat. Ilyen értelemben az, hogy milyennek ítéljük környezetünket azon szempontból, hogy szükség esetén van-e kihez fordulnunk, vagy hogy segítségkérésünk meghallgatásra talál-e, meghatározza, hogy egyáltalán merünk-e támogatásért folyamodni.

A segítségkérő magatartás már önmagában is egy megküzdési módnak tekinthető, az úgynevezett megközelítő megküzdés kategóriájába esik. Ez annyit tesz, hogy

a problémától vagy fenyegető érzelmi állapottól való eltávolodás és elkerülés helyett aktívan törekszünk annak feloldására, a környezetünkhöz fordulva támaszért.

A segítségkérés emellett az egészségtudatos viselkedés egyik komponensét is képezi.

Rickwood és munkatársai szerint a segítségért folyamodás egy négyfaktoros modellben megy végbe: a folyamat első lépése (1) maga a felismerés, hogy a problémás helyzet kezeléséhez külső segítségre is szükségünk van, melyet (2) a helyzet artikulálása követ, hogy később képesek legyünk ezt a környezetünk tudtára juttatni. Ez szoros összefüggésben áll (3) az elérhető segítségforrások mértékével és, hogy tisztában legyünk vele, merre és kihez fordulhatunk, továbbá szintén szükséges (4) az elhatározás, hogy az azonosított forrásokhoz aktívan odaforduljunk, végül pedig ki is nyilvánítsuk segítség iránti igényünket.

Mi gátolhatja a segítségkérést?

A segítségkérést megelőző, elsődleges lépcső annak felismerése, hogy önmagunk már nem vagyunk képesek saját erőnkből megküzdeni az adott helyzettel vagy problémával.

Sokszor ezen felismerés hiánya az, ami gátolja, hogy tudatos lépést tehessünk a nehézségeken való könnyebb átlendülés felé.

Emellett sokunkban szimplán ellenérzést, vagy akár ellenállást válthat ki a gondolat, hogy másoktól kérjünk segítséget, melynek számos oka lehet, a kötődési mintázatunktól kezdve, az erre vonatkozó sémáinkon át, egészen az egyéni függetlenségi igényünkig.

Az aggodalom, hogy mások terhére leszünk, esetleges belső szégyenérzetünk, továbbá, hogy már előre negatívnak ítéljük környezetünk reakcióját, a segítségkérésre vonatkozóan szintén negatív attitűdformálóként hathat.

Mi több, ezen belső dinamikáink hatására olykor akár el is utasíthatjuk a felénk irányuló segítséget, mely tovább erősítheti az attól való elzárkózásunkat.

Merjünk segítséget kérni! De hogyan?

Sokat segíthet, ha tudatosan dolgozunk belső ellenállásaink leküzdésén. Ha már felismertük, hogy igényünk lenne külső segítségre,

tudatos ráfordítással vagy önvizsgálattal felmérhetjük, mi gátol bennünket abban, hogy teret engedjünk a segítség iránti igényünknek.

Próbáljunk bízni környezetünk reakcióiban! A bizalom általában kardinális előrejelzője a segítségkérés mértékének. A másokba vetett, megelőlegezett bizalmunkkal nagyobb teret biztosíthatunk a nyitásnak – mind a magunk, mind a környezetünk részéről.

Kérjünk nyíltan és egyértelműen! Empirikusan alátámasztott tény, hogy mások általában szívesen nyújtanak segítséget, ha az ezen igényre vonatkozó jelzések kellően egyértelműek számukra, hiszen a segítségnyújtás a segítő számára is úgynevezett érzelmi haszonnal és pozitív érzelmi töltettel bírhat.

Célravezető lehet, ha olyan esetleges korábbi eseményeket idézünk fel magunkban, amikor a segítségért folyamodásunk pozitív kimenetellel zárult, azaz igényünk meghallgatásra talált. Ezen tapasztalataink a jövőre nézve is motiváló erővel bírhatnak.

A segítségkérés kétségtelenül az öngondoskodás egyik fontos elemét képezi, az erre irányuló megnyilvánulásaink, alapvető hozzáállásunk pedig összetett belső folyamatok eredménye. Habár sokunk számára nehézséget okoz, a segítségkérés a szociális kapcsolatainkra nézve is előnyökkel bírhat. Ne féljünk hát megtenni az ehhez szükséges tudatos lépéseket!

</!--></!-->