Solastalgia, avagy a klímakrízis mentális ára az öko-gyász

Hot topic-ká vált a klímaváltozás. A közösségi média hírfolyamain, a hírportálokon szinte napi rendszerességgel találkozunk a közelgő katasztrófát jósló cikkekkel, és egyre gyakrabban a most, jelen pillanatokban is történő környezeti veszteségekkel. A híreket látva sokan bezárkóznak, sokakat viszont szorongás, szomorúság, düh érzete tölt el. Előző cikkünkben a klímaszorongás témakörét tárgyaltuk, most pedig a változással kapcsolatos gyászt vesszük górcső alá. Hátszegi Eszter pszichológus írása.

A solastalgia jelensége a tapasztalt vagy előrevetített ökológiai veszteségek felett érzett gyász, mely egyaránt kapcsolódik az akut környezeti hatásokhoz, valamint a hosszú, krónikus, ámde ijesztő természeti változásokhoz (Cunsolo, 2018). Ez a mentális folyamat a klímaszorongás előszobája is lehet, de számos más érzelmet is kelthet bennünk: fokozott dühöt, veszteségérzetet, szomorúságot.

Hayes (2018) pszichológus professzor szerint a gyászfolyamat, a veszteségérzet nemcsak konkrét tárgyaink és hozzátartozóink elvesztése kapcsán valósul meg (például ha egy erdőtűz a birtokunkhoz közelít, vagy elveszítjük szeretteinket egy természeti katasztrófa során), hanem a megváltozó tájkép végett is, ahogyan végignézzük az általunk ismert és szeretett környezet megváltozását. A veszteség érzése kiterjedhet magára a megváltozott ökoszisztémára, kihalóban lévő állatfajokra, de olyan helyekre is, melyek személyes vagy kollektív jelentést hordoznak (gondoljunk csak az ikonikus Notre Dame katedrális leégését övező megrendülésre, gyászra).

Első vonalban azokat az embereket érintette, érinti a solastalgia jelensége, akik közvetlenül is foglalkoznak a témával: ők a természettudósok, klímakutatók. Kevorkian tanatológus (2018) például beszámolt arról a fájdalmas élményéről, amikor az önmagukat partra vető bálnák tragédiájával találkozott, ami olyan intenzív gyászfolyamatot indított el benne, mintha csak szeretteit, családtagjait veszítette volna el. Elmesélése alapján először nem is merte környezetével megosztani ezt az élményt, egészen addig, amíg rá nem talált hozzá hasonló gondolkodású és tapasztalatokkal rendelkező gyászolókra, akikkel bátran megoszthatta érzéseit.

Az öko-gyász egy széles spektrumú jelenség, mely nagyon sok mentális kondíciót foglalhat magában: sokkot, stresszt, lehangoltságot, de eredményezhet akár a változó környezet és kiszámíthatatlan jövő kapcsán érzett öko-szorongást, valamint az extrém időjárási jelenségek megélése miatt kialakult poszttraumás stressz szindrómát is (Hayes, 2018).

Mentális egészségünk (is) a tét

Az extrém időjárási események (például hurrikánok) pszichológiáját górcső alá vevő kutatás szerint 25 és 50% közé tehető azoknak az embereknek a száma, akik egy időjárási katasztrófa után valamilyen fajta mentálegészségügyi következményt tapasztalnak, melynek intenzitása például olyan tényezőktől is függ, mint a személy életkora, megküzdési kapacitása vagy a katasztrófához való közelsége.

Clayton (2018) környezeti szakértő szerint a hosszú távú mentális következmények nagyrészt azon múlnak, hogy társadalmunk hogyan reagál a klímakrízisre. Sokszor a hírek kapcsán felmerül a kérdés: túl késő már, hogy visszafordítsuk? Elegendő-e vajon egy-egy ember apró cselekedete, szokásainak megváltoztatása? Susanne Moser szociológus kutatásában tengerpartok mentén élő lakosok reakcióit vizsgálta, s egy tipikus választ így ír le: „Igazán sokkoló, amikor arra gondolok, mivel próbálunk megküzdeni. És olyan jelentéktelennek tűnik, amit teszünk, a vezetők, nagyvállalatok által állított akadályok nyomán – a változás gondolata reménytelennek tűnik. Elszomorító, mert szeretem ezt a vidéket”. Ebből is látszik, mennyire hajlamosak vagyunk arra, hogy a sötét gondolatok uralkodjanak felettünk.

Tényleg lehet siratni egy tájat?

A rövid válasz: igen. A folyamat nagyon hasonlít más gyászfolyamatokhoz, ennek elemeit viszont azért érdemes tisztázni, mert a közösségi médiában megjelent „klímagyász szakaszai” valójában az Elisabeth Kübler-Ross (1969) által leírt haldoklás fázisait tárgyalják, melyek a köztudatban összemosódtak a gyász jellemzőivel. A gyászról tehát:

1. Minden gyász egyedi. Nincs két olyan ember, akik ugyanúgy élik meg veszteségeiket, és egyénen belül is változhat a gyász élménye. Az 5 fázist itt el is felejthetjük, általában nem követnek sorrendet a szakaszok, hanem hullámzanak: néha a düh kerül előtérbe, néha a testi élmények, máskor viszont jól menedzselhetőek érzéseink.
2. Fizikai és pszichikai reakciók is normálisak. Az alvási nehézségektől kezdve a sírás, hányinger, koncentrációs nehézségek, szív- és gyomorfájdalmak is természetesek.
3. A rituálék, gyászcsoportok segíthetnek. A Ghost River völgyben tapasztalt 2013-as árvíz után többféle ceremóniát tartottak, hogy segítsék a helyieket feldolgozni veszteségüket. A megemlékezéseken, kreatív feldolgozáson (írás, fotózás) kívül támogató csoportokat is alapítottak.
4. Megjelenhet bűntudat vagy vád. Ez sokszor nem is kell hogy célt találjon, lehet diffúz is. „Mi lehet a gond velünk?” „Honnan ered ez a tiszteletlenség a természettel szemben?” A klímaváltozással kapcsolatban mindannyian hibásak vagyunk, mivel rendszerben élünk, egyénenként viszont senkire nem lehet bűnbakként mutogatni. Környezetünk pusztulása sokkal inkább millió apró döntés végeredményeként következik be, mintsem néhány nagy döntés kimeneteként.
5. Az aktuális veszteségek előhívhatják korábbi veszteségeinket. Az öko-gyászra vetítve: egyikünk sem vákuumban él, az élmények kuszaságban kapcsolódnak össze bennünk. Egy-egy táj megváltozása kapcsolataink változását is magával vonhatja. Ugyanakkor az aktuális veszteségek lehetőséget nyújtanak a régiek elgyászolására is.
6. Veszteségélményeink cselekvésre inspirálhatnak. Kübler-Ross a haldoklókkal való munkája során észrevette, hogy még terminális állapotokban is remény, aktivitás és hihetetlen személyiségfejlődés következhet be. A környezeti pusztulás kapcsán bízhatunk abban, hogy a természet újraéled, mi pedig tanulunk hibáinkból, letérünk az eddig járt utunkról, és igyekszünk megvédeni azt, ami kedves nekünk: életünk színterét, a Földet.

És ha tenni szeretnél: ahogyan korábbi cikkünkben is írtuk, számolj le a korábbi, gúzsba kötő szorongásokkal, feldolgozatlan veszteségélményekkel, ezáltal a változtatás irányába fordíthatod energiáidat. A cikkben szerepel néhány kiindulópont, ahogyan elkezdheted megváltoztatni életstílusod nem öko-barát elemeit. Ha elakadtál, fordulj hozzánk, segítünk!