Szabálykövetés, pletykáló ősemberek és az elképzelt rend – evolúciós szociálpszichológia

Miért hozunk folyamatosan szabályokat és miért követjük azokat? Mi köze az agresszió nyers formáinak, a pletykának és fikciós képességünknek az ember felemelkedéséhez? Miért vannak és miért lehetnek rengeteg embert tömörítő társadalmak és hierarchiák, míg más állatok erre képtelenek? Cikkünkben arra keressük a választ, hogy evolúciós pszichológiai és humánetológiai oldalról honnan jön a rend, és miért követjük azt.

Az evolúciós szociálpszichológia és a humánetológia egyaránt nagyon értékes adalékot adhat viselkedésünk és társadalmi rendünk megértéséhez. A szociálisan adaptív problémák a történelem során szelekciós nyomást gyakoroltak agyunk fejlődésére, aminek következtében különböző pszichológiai mechanizmusokat fejlesztettünk ki a környezethez való alkalmazkodás segítésére. A két fenti tudomány funkcionális oldalról közelíti meg az emberi cselekvéseket, azt vizsgálják, miért maradhattak fent, mi célt szolgálnak meghatározott emberi viselkedésformák. Ezek megértése új fényben világít meg sok-sok kérdést, többek között azt, honnan jön a rend, és miért engedelmeskedünk szabályainak.

Szabályok mint elszemélytelenedett dominancia

Az emberi faj teljesen egyedülálló jellegzetessége a rendkívül fejlett szabálykövető viselkedés, amit egyetlen másik fajnál sem találunk meg (Csányi és Tóth, 2017). Az emberi csoportok automatikusan, megbeszélés nélkül is szabályok tucatját hozzák létre és alkalmazzák, sokszor teljesen tudattalanul. Ezt magunk is megfigyelhetjük, hisz ez igaz egy kis informális baráti társágra ugyanúgy, mint más emberi képződményekre. Hogyan alakul ki az evolúciós folyamat során eme unikális képességünk?

A szabálykövetés megelőzi az írott szabályok megjelenését, sőt a nyelv kialakulását is. Nélküle együttműködő csoport, közösség vagy társadalom nem alakulhatott volna ki. Humánetológiai szempontból a szabályok követése egy ritualizált, szubmisszív viselkedésként írható le. Míg az állatok viselkedését rangsoruk határozza meg, az embereknél ezt a pozíciót az előírások elfogadása váltja fel. A szabályok követése során egy elszemélyesedett dominanciának vetjük magunkat alá, a szabályok tehát a domináns egyed pozíciójába lépnek. Ez biztosítja azt is, hogy ne legyen szükség az akaratérvényesítés nyers formájára, a brutális dominanciára.

Ezzel az agresszió is csökken, hisz nem kell a pozíciókért megverekednünk, azokat elosztják a szabályozók. Utóbbi azonban nem tűnik el teljesen, ahogy azt a történelem is mutatja. A tömegtársadalmakban is megtalálható a brutális dominancia, főleg a szabályok szerinti egyenrangúak között. A humánetológiai értelmezés szerint a társadalmi konfliktusok nagy része tulajdonképpen e két dominanciamechanizmus szembefordulása egymással. Ebből következően a nyelvet és kultúrát használó emberi csoportokban már nincs szükség a fizikai erőszakra a vezetői pozíció megszerzéséhez, ezt ugyanis hiedelmek és a hozzá kapcsolódó szabályok tartalmazzák.

Pletykáló ősemberek, önszerveződő hierarchia

Az ember felemelkedésének alapja a szociális együttműködés, amit nagyban segített az emberi nyelv kifejlődése. Egyes elméletek szerint a nyelv egyik elsődleges funkciója nem volt más, mint az egymásról való információszerzés, a pletykálkodás elősegítése. A csoporttagok a pletykák segítségével könnyen szerezhettek információt például mások megbízhatóságáról, aminek következtében az emberi csoportok nagyobbak lettek, elvontabb és szorosabb együttműködést tudtak kialakítani. Bárki megtudhatta, ki az, aki csak henceg, amikor nagy vadásznak írja le magát, ki hazug vagy éppen ki kit kedvel, esetleg nem kedvel a hordában. A pletykálkodás, bármennyire negatívnak érezzünk a szót, az ember természetes része, nem véletlen, hogy a mai mindennapi információcserénk legnagyobb részét is a pletyka tölti ki.

Az ember hierarchiába szerveződése önmagában is erős evolúciós alapokon áll. Minél szervezettebb volt egy embercsoport, annál jobbak voltak védekezési és támadási képességei, így a hierarchizált közösség evolúciós előnyt szerezhetett a többi csoporttal szemben. A hierarchia hozzájárult továbbá a csoporton belüli konfliktusok csökkenéséhez, így a behódolás a magasabb státuszúaknak visszaszorította a csoporton belüli agressziót, ami az emberi fejlődés egyik legfontosabb mozzanata. Bár az ősi ember szociális képességei lehetővé tették, hogy hierarchizált csoportokat alkosson, együtt vadásszanak és harcoljanak, még a pletykát ismerő Homo sapiens sem lehetett képes arra, hogy körülbelül 150 főnél nagyobb csoportot hozzon létre. A bűvös 150 a mai embernél is természetes küszöb, legtöbben nem tudunk ennél több egyént közelről megismerni. Az ennél nagyobb szerveződés a személyes ismeretség hiányában automatikusan destabilizálódik és kettéválik, így a mai szintű emberi szerveződésekhez szükség volt egy másik, szintén csak emberek által birtokolt képességre.

A fikció hihetetlen hatalma

Nem létező dolgok elképzelése és közlése, azaz fikciós képességünk teszi azt lehetővé, hogy olyan nagyszabású emberi együttműködéseket hozzunk létre, mint például egy társadalom. A nagyszámú ismeretlen ember közötti kollektív cselekvés alapja ugyanis a közös mítoszokba vetett hit, nélküle a 150 fős csoportlétszámot soha nem tudtuk volna meghaladni, nemhogy több millióan szimbolikus képződmények alá tömörülni. Ilyen mítosz lehet kollektív képzeletünkben a vallás, vagy ha a modern államok alapjairól beszélünk, a nemzeti mítoszok és a közös törvényi mítoszok.

Ezeket a fogalmakat a hétköznapokban valóságosnak érezzük, annak ellenére, hogy csak interszubjektíve létezők, tehát fikciók sűrű hálózatára épülő elképzelt rendekről beszélünk, amelyeket az adott rendben való közös hitünk tart életben. Az emberi jogok vagy az euró ugyanúgy közös képzeletünk terméke, mint egy vallás istenei vagy egy nép mítoszai. Ezekből fakadóan a társadalmi hierarchiák is fikciók, amelyek önmagukat persze természetesnek titulálják. A nyugati világ a vagyoni hierarchiát normálisnak tartja, miközben a gazdagság és a szegénység bizonyítottan nem a szorgalom vagy a tehetség terméke, hanem leggyakrabban a családi háttérből származó, egyszerűen örökölt adottság. Mark Twaint idézve:

„az egyedüli különbség a valóság és a fikció között, hogy a fikciónak mindig hihetőnek kell lennie”.

A törvényeket tehát azért tartjuk be, mert hiszünk bennük és a minket körülvevő rendben. Különösen fontos a hiedelmek elfogadtatásában a szocializáció szerepe. A hiedelmeink, a társadalmi rend és a szabályok követése nagyban azon múlik, hogy a gyermek korán megtanulja és internalizálja őket. Bár a szocializációs hiányosságokat az erőszakszervezet valamelyest kordában tudja tartani, illetve felnőttkorban is tanulékony az ember, a korai szocializáció hatásfoka alapján a legfontosabb tényező. A mai szintű emberi képződmények tehát végső soron fikciós képességünknek köszönhetőek, de társadalmakba és hierarchiákba szerveződésünknek számos más evolúciós előzménye is volt, így például a pletyka vagy az agresszió csökkenése.