Szeretlek, de... – Miért akarjuk megváltoztatni egymást?

Neked is megfordult már a fejedben, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet, ha a pároddal jobban hasonlítanátok bizonyos dolgokban? Ha például egyeznének az érdeklődési köreitek, vagy ugyanannyira fontos lenne neki is a házimunka, az anyagi biztonság vagy éppen az intimitás, mint neked? A lista végtelen, hiszen mindig lehet hibát találni egymásban. De vajon nem éppen az elfogadás hiánya az, ami lassan eltávolít egymástól?

Amikor párkapcsolatról álmodozunk, hajlamosak vagyunk úgy elképzelni a „tökéletes” társat, mint aki egyszerre tud a legjobb barát, a legjobb szerető, sőt sokszor még a legjobb szülőpótlék is lenni számunkra. Ez a vágy nem véletlen: rengeteg kulturális üzenet sugallja, hogy a boldogság kulcsa egy „mindenre válaszoló” társ megtalálása. Ha rátalálunk a „nagy Ő"-re, végre minden hiányunk betöltődik, minden szükségletünkre választ kapunk. Csakhogy ez az elvárás nemcsak a másikat, hanem minket is állandó hiányérzetben tart. Lehet, hogy nem is a tökéletes társ hiányzik, hanem az, hogy elfogadjuk a párunkat a tökéletlenségével együtt.

Egy hosszú távú kapcsolatban természetes, hogy idővel találkozunk a másik kevésbé vonzó oldalával is. Ezek sokszor jelentéktelennek tűnő, mégis idegesítő apróságok: hogy rendszeresen otthagyja a mosogatnivalót, hogy nem érti meg szavak nélkül az érzelmi igényeinket, vagy hogy nem egyezik az ízlése a miénkkel. Ahogy halad előre a kapcsolat, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a személy, akibe beleszerettünk, nem feltétlenül „a tökéletes társ”. De ki lenne az valójában? És mennyi a mi felelősségünk abban, hogy egy kapcsolatot elég jónak tudhassunk megélni?

Cikkünkből kiderül:

1. Létezhet-e szeretet elfogadás nélkül?
2. Miért akarjuk megváltoztatni azt, akit szeretünk?
3. Mi lehet az elfogadás valódi kulcsa?

Létezhet-e szeretet elfogadás nélkül?

Egy egészséges párkapcsolat alapja a bizalom. A bizalom pedig ott tud megszületni, ahol elfogadva érezzük magunkat. Amikor nem kell attól félnünk, hogy elutasítanak vagy megítélnek, képesek vagyunk megmutatni a sebezhető részeinket, a hibáinkat és a furcsaságainkat is. Ilyenkor tudunk őszintén beszélni a félelmeinkről, vágyainkról és szükségleteinkről.

Az érzelmi biztonság – vagyis az elfogadás és elfogadottság élménye – az intimitás és a valódi szeretet előszobája.

Fontos különbséget tenni elfogadás és felmentés között. Az elfogadás nem jelenti a bántó, romboló viselkedés jóváhagyását. Egy egészséges kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet, a felelősségvállalás és a közös fejlődés iránti elköteleződés. Elfogadni a másikat azt jelenti, hogy emberként látjuk őt – nem pedig azt, hogy eltűrjük az ártó viselkedést. Ha két ember között az alapvető elfogadás hiányzik, nagyon nehéz valódi szeretetet megélni.

Miért akarjuk sokszor megváltoztatni a párunkat?

Mégis nehéz az elfogadást a valóságban gyakorolni. Akármennyire szeretjük a partnerünket, időről időre megjelenhet bennünk a gondolat, hogy „mennyivel jobb lenne minden, ha ezen vagy azon változtatna”. Egy vita során vagy egy eseménytelenebb időszakban könnyen elindul bennünk a belső listázás arról, min lenne „jó” változtatni.

Valóban vannak észszerű kérések: például több segítség a háztartásban, odafigyelés a gyerekekre vagy egészségkárosító szokások elhagyása. Ezek a határok a kölcsönös tisztelet részét képezik. De vannak észszerűtlen elvárások is: amikor a másik személyiségét, önkifejezését, stílusát vagy alapvető működését akarjuk átformálni. Ezek gyakran már nem a fejlődést segítik elő, hanem a kontrollról és a manipulációról szólnak. De miért történik ez? Ha szeretjük a másikat, miért nem tudjuk egyszerűen elfogadni?

Hogyan szólhat valójában rólunk a másik megváltoztatásának a vágya?

A másik megváltoztatásának vágya ritkán szól valójában a másikról. Sokkal inkább szól a saját szorongásunkról, félelmeinkről és betöltetlen szükségleteinkről, amelyeket a másik megváltoztatásán keresztül próbálunk oldani. Amikor a partnerünk viselkedése feszültséget kelt bennünk, gyakran könnyebb azt érezni, hogy „vele van a baj”, mintsem, hogy ő olyat tett, amitől bennünk nehéz érzések keletkeztek.

A másik viselkedésére irányuló kontroll ilyenkor egy belső megküzdési kísérlet: „ha végre másképp viselkedne, én is megnyugodhatnék".

Ennek gyökerei sokszor a múltba nyúlnak vissza. Gyerekként valóban feltétel nélküli szeretetre volt szükségünk: a szüleink következetes elfogadására, megértésére és türelmére ahhoz, hogy biztonságosan kötődjünk, vagyis megtanuljunk bízni önmagunkban és másokban.

Felnőttként ugyanígy vágyunk erre a biztonságra – ki akarjuk tárni a szívünket, és hinni abban, hogy a társunk ott lesz mellettünk, amikor szükségünk van rá. A baj ott kezdődik, amikor a párunktól várjuk el mindannak a bepótlását, amit egykor nem kaptunk meg: a feltétel nélküli elfogadást, a tökéletes feloldódást egymásban és az érzelmi biztonságot.

Ekkor a partnerünket tudatalatt olyan szülőpótlékként használjuk, akitől végre megkaphatnánk azt, ami a gyermekkorunkban hiányzott. Így a partner megváltoztatásának igénye mögött gyakran alacsony önértékelés és az a hit áll, hogy a jóllétünk a másik viselkedésétől függ – amit ha képesek vagyunk kontrollálni, minden megoldódik. Ha mindehhez még feljogosítottságérzés is társul, akkor könnyen belecsúszhatunk a hibáztatásba, dühbe és túlzó elvárásokba, amikor a másik igényei ütköznek a mieinkkel.

Milyen a „valódi", érett szeretet?

Egy párkapcsolatban a kiegyensúlyozott szeretetre kell törekednünk. Ami nem arról szól, hogy ne lehetnének igényeink egy kapcsolatban – de nem is arról, hogy feltétel nélkül alárendeljük magunkat a másiknak.

Egy kapcsolat nem működik sem akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a társunk szükségleteit (csak feltételhez kötött szeretet van), sem akkor, ha folyamatosan elnyomjuk a sajátjainkat (csak feltételek nélküli szeretet van). Az egyik a kapcsolódás hiányához, a másik nehezteléshez vezet. Az érett szeretetben éppen ezért fontos szerepe van a határok kijelölésének és az önmagunkért való felelősségvállalásnak. Éreznünk kell, hogy mi az, ami belefér, és mi az, amit nem akarunk elfogadni. Egy ilyen kapcsolathoz bíznunk kell abban, hogy a kapcsolat elbírja azt is, amikor nemet mondunk. Hogy a másik képes elviselni a csalódást, és hogy az önazonos jelenlétünk nem feltétlenül tesz rosszat, inkább mélyíti a kapcsolatot.

Egy egészséges kapcsolatban a mérleg mindkét nyelve fontos: az érzékenység a másik igényeire és a hűség önmagunkhoz.

Az érett szeretet törekszik arra, hogy örömet adjon, de nem a saját határaink feladásán keresztül. Nem kell mindig igent mondanunk – a nemet is lehet tisztelettel és gyengéden képviselni.

A „feltétel nélküli szeretet” idealizált képe gyakran elfelejti, hogy a kapcsolatok természetes velejárója a frusztráció és a különbözőség. A valódi intimitás ott kezdődik, ahol mindkét fél képes saját magát is megnyugtatni – és nem a másiktól várja el, hogy minden belső hiányát betöltse.

Hogyan gyakoroljuk egymás elfogadását?

1. Gyakoroljuk az önelfogadást: mivel nem mindannyian tanultuk meg gyermekkorunkban, hogy milyen elfogadva lenni, sokunknak felnőttként kell újratanítanunk magunkat. Ha sok kritika ért minket, vagy mindig feltételhez volt kötve az, hogy jónak érezhessük magunkat, akkor nekünk is meg kell tanulnunk elsősorban magunkat elfogadni.
2. Váltsunk nézőpontot: figyeljük meg, mi működik jól a párkapcsolatunkban, ne csak a hiányzó részekre koncentráljunk. Ha csak a negatívat vesszük észre, könnyen azt erősíthetjük meg magunkban, hogy a kapcsolatnak csak rossz oldala van.
3. Tudjuk leválasztani a párunkat a viselkedésétől: amikor felhozzuk egy beszélgetés során, hogy mire lenne szükségünk, próbáljuk elkerülni a párunk hibáztatását vagy kritizálását. Segíthet, ha ilyenkor azt a viselkedést nevezzük meg, ami zavar, és nem a párunk egész lényét minősítjük.
4. Húzzunk egészséges határokat: megkönnyíti egymás elfogadását, ha mindketten tisztában vagyunk a határainkkal, és tudunk is ezekről asszertíven kommunikálni.

Mit hozhat magával az elfogadás?

Ha idővel sikerül elfogadnunk egymást, gyakran azt tapasztalhatjuk, hogy azok a dolgok is elkezdenek megváltozni, amelyek korábban elviselhetetlennek tűntek. Egyrészt azért, mert

sokkal könnyebb fejlődni és meghallani egymás visszajelzéseit akkor, amikor azok nem kontrollálónak vagy bántóan kritikusnak hatnak.

Másrészt azért, mert amikor a kapcsolat pozitív aspektusaira és a saját reakcióink megértésére kezdünk fókuszálni, és nem a másik „megjavítására”, akkor hatalmas teher kerül le rólunk.

A párunk viselkedését nem, viszont a saját reakciónkat hatalmunkban áll kontrollálni.

Fontos azt is belátni, hogy még ha képesek is lennénk megváltoztatni a párunkat, az valószínűleg nem szolgálná sem az ő, sem a mi valódi jóllétünket. Amikor kontrollálni próbáljuk a másikat, valójában azt feltételezzük, hogy mi tudjuk, mi a legjobb neki – miközben a változtatási vágyunk legtöbbször a saját hiányainkat és félelmeinket igyekszik betölteni. Így a másik sorsa felett is felelősséget vállalunk, és amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, a csalódás és a hibáztatás is megjelenik.

Valójában kevés választásunk van: vagy elfogadjuk a másikat a tökéletlenségeivel együtt, és mellette döntünk – vagy elengedjük a kapcsolatot. Azt várni tőle, hogy valaki más legyen, nem egy reális opció. Ennek felismerése felszabadító lehet, mert leveszi rólunk azt a terhet, hogy a másik életét „meg kell javítanunk”, és teret ad arra, hogy a saját belső munkánkra összpontosítsunk.