„Szeretném, hogyha szeretnének” – a gyermekotthonok világa

A gyermekotthonok világa rejtélyes közeg azok számára, akik nem a gyermekvédelemben töltik mindennapjaikat. Ez érthető, hiszen aki nem érintett valamilyen formában ezen a területen, az nem kerül kapcsolatba azzal a sajátságos miliővel, ami ezeket az otthonokat jellemzi. Rengeteg kérdést körbe lehetne járni a témában, a családból való kiemelés jogi vonatkozásaitól kezdve egészen addig, hogyan is épül fel szervezetileg egy gyermekotthon. Ebben a cikkben azonban legfőképpen arra törekszünk, hogy néhány lélektani mozzanatot kiemelve kicsit közelebb hozzuk a gyermekotthonban nevelkedő gyerekek valóságát az olvasókhoz. Varga Zoltán pszichológus írása. 

A gyermekotthonban élő gyerekekben egy valami közös: kiemelték őket a családjukból. Hogy ez miért történt, az egyénenként változik. Azokat a helyzeteket, melyek indokolttá teszik egy gyermek családból történő kiemelését és szakellátásba vételét, az 1997. évi gyermekvédelmi törvény szabályozza. Anélkül, hogy ezt most részletesen ismertetnénk, inkább csak – a teljesség igénye nélkül – néhány pszichológiai jellegzetességet emelünk ki, melyek által jobban megérthetjük ezeket a gyerekeket. Nem ejtünk szót a nevelőszülői hálózatokról, a családok átmeneti otthonáról sem, melyek a gyermekvédelem további területeit képviselik.

A múlt sebei

A legtöbb gyermek, aki szakellátásba kerül, már azelőtt nehéz körülményeknek volt kitéve, hogy a világra jött volna. Nagyon gyakori, hogy nem kívánt terhességből születnek, ami

megágyazza a későbbi negatív énképet, az önbizalom hiányát és a depresszióra való hajlamot.

A várandós anyukák körében nem ritkák az alkohol- és egyéb szerproblémák, melyek egyrészt súlyosan károsítják a magzat fejlődését, másrészt előrevetítik azt a nem megfelelő környezetet, mellyel a gyermek születését követően találkozni fog (Kothencz, 2009). Olyan esetről is lehet hallani, amikor a gyermek a börtönben született meg, mert az édesanya éppen a büntetését töltötte.

A születést követően ezeket a gyerekeket általában elhanyagolják. Főleg mélyszegénységben élő családoknál fordulnak elő extrém esetek, amikor egyszerűen nincs mit enni, vagy nincs ruha, amit a gyerekre lehetne adni, így télen is pólóban és rövidnadrágban jár. Többnyire ingerszegény környezet veszi körül őket, és hiányzik az a szülő-gyermek interakció, melyben a kognitív képességei fejlődhetnének. A szülővel kialakuló biztonságos szeretetkapcsolatot sem tapasztalják meg ezek a gyerekek, ami kötődési sérülések és érzelmi-erkölcsi fogyatékosság kialakulásához vezet. A családokban gyakori az alkoholizmus és kábítószer használat, továbbá a bűnöző életmód és a prostitúció jelenléte, amik a gyermek szocializációját egy teljesen torz útra terelik. Mindezeket tetézi, hogy az ilyen családi rendszerekben szinte törvényszerűen megjelenik a gyermek felé irányuló agresszió és bántalmazás, melyek az egészséges személyiségfejlődést alapjaiban gátolják meg (Kothencz, 2009). Ugyanakkor megnyitják a különböző személyiségzavarok felé vezető utakat.

Bekerülés – a „nem kellettem” érzése

Akármilyen családi háttérrel is rendelkezett a gyermek, az intézménybe kerülés mindenképpen traumatikus élményt jelent számára. Az addigi világképe megrendül, hirtelen minden bizonytalanná válik. Főleg kisebb gyerekeknél teljes az értetlenség és a sokkhatás, amikor hirtelen megjelenik a ház előtt egy autó, amibe be kell ülniük és eljönni – rejtély, hogy meddig – otthonról. Meglévő kötődési sérülései tovább mélyülnek, és

befészkeli magát a gyermek szívébe az érzés, hogy lemondtak róla.

Saját magát értéktelennek, a világot pedig kiszámíthatatlannak éli meg. Egy kislány a következőképp fogalmazta meg ezt: „Csak a szívem darabjai maradtak, ami senkinek sem kell majd”.

A belső értéktelenség érzés az alapja aztán egy sor gyermekek közötti konfliktusnak. Hiszen akinek az énképe sérült, az rendkívül érzékenyen fog reagálni a személyét érintő negatív megnyilvánulásra. Ez utóbbi pedig igen gyakori a fiatalok között egy gyermekotthonban. Az a gyerek, aki a szüleivel való kapcsolatában egy értékes emberként tapasztalhatta meg magát, pozitív énképet és önértékelést épít fel. Lehet, hogy őt is csúfolják majd a többiek az iskolában, de a negatív üzenetek nem fognak célba érni, mert süket fülekre találnak. Hiszen a gyermeknek az a nagyon korai (és ideális esetben folyamatos) tapasztalata magáról a szülők visszajelzése alapján, hogy alapvetően jó és értékes. Abban az esetben viszont, ha a gyermek elhanyagolást és bántalmazást élt át a szüleivel kapcsolatban, az énképe sérül. Így amikor majd valaki trágár szavak kíséretében minősíti a személyét, akkor sebek tépődnek fel, és védekezésül aktiválódik az agresszió.

A családból való kiemeléssel fokozottan

ambivalenssé válik a szülő-gyermek kapcsolat.

A gyermek egyrészt haragszik a szülőkre, amiért hagyták, hogy így alakuljon az élete, másrészt nagyon erős bűntudatot és önhibáztatást él át amiatt, hogy rosszul csinált valamit, amiért ez történt vele. Természetesen – bár nem sűrűn – arra is van példa, hogy egy gyermek megkönnyebbül az otthonról való elkerüléstől, annyira rossz volt a viszonya a szülőkkel. Ilyen esetekben azt látjuk, hogy a kezdeti pozitívabb hozzáállás hamar szertefoszlik, mert fokozatosan találkozik a gyermekotthoni lét nehézségeivel, miközben a család is egyre távolabb kerül. Ez az élethelyzet könnyen a kilátástalanság érzését, illetve depresszív állapotokat, súlyosabb esetben szuicid gondolatokat hívhat életre a gyermekben.

Szex, kábítószer, penge – eltorzult megküzdések

A lelkükben hurcolt fájdalmakat a gyerekek sokszor inadekvát módon próbálják csillapítani. A túlzottan hamar megjelenő szexualitás a korai évektől kezdve fennálló szeretetéhség csillapítását szolgálja. Ez azonban többnyire sikertelen, hiszen valódi intimitást nem tudnak kivenni ezekből a szexuális együttlétekből. Ugyanakkor viszont a lányok könnyen teherbe esnek, mert ezekben a kapcsolatokban nem élnek a fiatalok a különböző védekezési módszerekkel. Ez aztán egy újabb mélyütés a fiatal lány számára, aki 14-15 évesen döntési helyzetbe kerül: tartsa-e meg a magzatot?

A kábítószerek és különösen a manapság egyre nagyobb teret hódító dizájner drogok óriási veszélyt jelentenek ezekre a gyerekekre.

A valóság, melyben sok állami gondozottnak azt kellett megélnie, hogy a saját szüleinek sem kellett, elviselhetetlen.

Ez ellen pedig kábítania kell magát. Sok gyerek arról számol be, hogy igazából csak elkábulni és aludni szeretne, például az utóbbi időben divatba került herbáltól. Nem eufórikus boldogságélményt várnak tőle, csak azt, hogy ebben az elkábult állapotban képtelenek legyenek a valósággal szembesülni. A herbállal kapcsolatos intézkedéseket egyébként nehezíti, hogy jelenleg még legálisan hozzá lehet jutni.

Végezetül fontos megemlíteni a kábítószer használatán kívül egy másik maladaptív érzelemszabályozási formát is, mely sajnos szintén gyakori a gyerekek körében. A saját maguk ellen irányuló agresszióról, önsértésekről van szó. Az elhanyagoló és/vagy bántalmazó korai szülő-gyermek kapcsolatban az egyén mentalizációs funkciója sérül, aminek következtében érzelmeit nem képes megfelelően szabályozni (Allen és mtsai, 2011). Az impulzív, nagy belső feszültségtől ilyen esetekben maladaptív módon, például falcolással próbál megszabadulni a gyermek. Úgy érzi, hogy a vér látványa megnyugtatja, és mintha a vérrel együtt kifolyt volna a fájdalom is.

„Szeretném, hogyha szeretnének”

Robert Waldinger pszichoanalitikus és zen szerzetes a történelem egyik legátfogóbb longitudinális kutatásának a vezetője. Waldinger és csoportja azt vizsgálták, hogy mi tesz bennünket boldoggá és egészségessé egy egész életen keresztül. Eredményeik egyértelmű üzenete az, hogy boldogságunkat és egészségünket nem a pénz vagy a hírnév, hanem a szeretetteljes, kielégítő emberi kapcsolataink őrzik meg.

https://www.ted.com/talks/robert_waldinger_what_makes_a_good_life_lessons_from_the_longest_study_on_happiness?language=hu

És hogy jön mindez a gyermekotthonokhoz? Úgy, hogy egy gyermekotthonban nap mint nap megtapasztalható, mennyire helytállók Waldinger eredményei. Amikor a gyerekek kapnak egy nagyobb összegben például ruhapénzt, az első dolguk, hogy drága holmikat vegyenek maguknak. Ez teljesen érthető, tudván azt, amit egy fiú is megfogalmazott: fáj neki, hogy lenézik, amiért „gyeris”, ezért fontos számára, hogy ő is divatos cuccokban járhasson, illetve modern telefonja legyen. A gyerekek úgy érzik, hogy ha megkapnának bizonyos anyagi javakat, akkor boldogabbak lennének. Ez így is van, azonban a szép ruhák varázsa többnyire csak napokig tart. A szomorúság és az ürességérzés hamar visszatér a Pull & Bear farmerben és a Vans cipőben is, ha továbbra sincs olyasvalaki, akihez haza tudna menni vagy aki meglátogatná.

Nehéz kilátások

Nem szeretnénk azt a benyomást kelteni, hogy minden gyermekotthonban élő fiatalra jellemző az a súlyos terheltség, melynek néhány aspektusát ez az írás felvillantotta. Nem állíthatjuk, hogy mindenki traumatizáló családi közegből kerül a szakellátásba, még akkor sem, ha valamilyen kezeletlen családi diszfunkció szinte mindig jelen van az előtörténetben.

Azt is lényeges kiemelni, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek az életében megadatott egy-két olyan biztonságos kötődési személy, akivel kielégítő szeretetkapcsolatot tapasztalhattak meg. Általában ezekből a gyerekekből lesznek azok a felnőttek, akik

állami gondozottként felnőve is önálló életvitelre képes, egészséges emberré tudtak válni.

Be kell látni azonban, hogy sajnos ezek a sikertörténetek a ritkábbak. Annak érdekében, hogy ez a szám emelkedni tudjon, nagyon fontos megbecsülni és segíteni azoknak a nevelőknek és gyermekfelügyelőknek a munkáját, akik nap mint nap ott vannak a gyerekekkel az otthonokban. Hiszen ők lehetnek azok a kötődési személyek, akikben a gyermek megtalálhatja a szeretve lenni érzéséhez vezető új utakat. Pszichológusként is hasonló a feladat: az elfogadó, nem ítélkező, szeretetteljes kapcsolat a gyermekkel korrektív élményt nyújthat a számára, és beépülhet a személyiségébe a hit, hogy „gyerisként” sem lesz soha kevesebb senkinél.