„Szeretném láthatóvá tenni, milyen különleges ez a szakmai tér” – Dr. Márky Ádám, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola új vezetője

A Pszichológia Iskola több mint oktatási intézmény: egy olyan különleges szellemi műhely és közösségi tér, ahol formabontó elképzelések, egyéni és kollektív kezdeményezések születnek, ahol fontos, akár életre szóló szakmai kapcsolatok és barátságok jönnek létre, ahol a közös célokat valódi cselekvés dinamizálja. Egy ilyen összetett rendszer átlátása és összefogása óriási felelősség és komoly szakmai kihívás.

A Pszichológia Iskola vezetője egyszerre határozott iránytű és érzékeny közösségépítő, aki tiszteli a múlt szellemi örökségét, miközben a jövő horizontjára tekint, aki integratív szemléletben gondolkodik, miközben a gyakorlati működés részleteiben is otthonosan mozog. Az MCC–Mindset Pszichológia Iskola régi és új vezetője, Dr. Csúsz Klára és Dr. Márky Ádám két ilyen meghatározó személyiség, akik nem egyszerűen a stafétát adják át, hanem együttműködésükkel a folytonosság élményét teremtik meg az Iskola életében. Velük beszélgettünk.

Beszélgetőtársaim:

Dr. Csúsz Klára: klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, humánerőforrás tanácsadó, az MCC-Mindset Pszichológia Iskola korábbi vezetője

Dr. Márky Ádám orvos, a Longevity Project társalapítója, az MCC–Mindset Pszichológia Iskola új vezetője

Hogyan látjátok: mi az az alap, ami a kezdetektől meghatározza az Iskola működését?

Ádám: Amikor korábban itt voltam, és most ismét, azt látom – és szerintem Klárinál is így volt –, hogy az Iskola legfőbb alapja a közösség. Szerintem a segítő szakmában ez kiemelten fontos. Nekem mindig az volt a sajátélményem, hogy ott tanulok a legtöbbet, ahol mester–tanítvány kapcsolatot tudok kialakítani, nem pedig ott, ahol a legnevesebb oktatók tanítanak. Különleges lehetőségnek tartom, hogy itt a hallgatókkal kialakulhat egy ilyen kapcsolat.

Klára: Ehhez annyit tennék hozzá, hogy sokat érdeklődtem az Iskola előzményeiről: hogyan is született meg az egész kezdeményezés. Az MCC már korábban is – amikor még egészen kis intézmény volt – társadalomtudományi, közgazdasági, történettudományi irányokban működtetett iskolákat. A Pszichológia Iskola születésében volt egyfajta spontaneitás is, ami számomra különösen izgalmas, hiszen a pszichológiában ez sokszor megjelenik értékként. Az Iskola alapítója maga is itt volt diák, aki egyszer csak felvetette: miért ne lehetne egy, a pszichológia tudománya köré épülő szervezeti egységet alapítani? A pszichológia humán és társadalmi jellege miatt amúgy is kapcsolódik ezekhez a szakágakhoz. Amikor az Iskolát vezettem, én magam is fontosnak tartottam a többi iskolával való kapcsolatot. Találkozási pontokat keresni akár jogásszal, építésszel vagy történésszel – ez mindig nagyon izgalmas volt.

Mit jelent számotokra a Pszichológia Iskola szellemisége?

Ádám: Nehéz pontosan megfogalmazni, de számomra ez egy olyan hely, ahol mindaz, amit szeretnék megvalósítani – többek közt az orvosképzés kapcsán is – teret kaphat.

A Pszichológia Iskola ilyen szempontból egy jó találkozási pont, ahol a sokszor kereteken kívüli gondolkodásom jó fogadókészségre talál.

Klára: Nálam már egyetemistaként, húszéves koromban kialakult egy mély érdeklődés a társas viselkedés, a csoportfolyamatok, sőt a társadalmi jelenségek iránt is. Ez erősen meghatározta a szakmai irányultságomat. Noha foglalkozom egyéni módszerekkel is, engem mindig a szélesebb összefüggések érdekeltek. Az Iskola számomra lehetőséget nyújtott arra, hogy ezeket az elképzeléseket megvalósítsam. Nagyon élvezetes a hallgatókkal való munka – különösen látni őket felnőni, fejlődni. A pályám jelenlegi szakaszában egyébként is kiemelten fontos számomra a tanítás, a közös gondolkodás, és azt látom, hogy a diákok is nyitottak erre.

Ádám: Ehhez kapcsolódva: számomra is az egyik legnagyobb motiváció, hogy ha valakinek van egy ötlete – legyen az hallgató vagy kolléga –, nem azt nézzük, miért ne lehetne megvalósítani, hanem azt, hogyan csináljuk meg. Ez közös alkotásra, kezdeményezésekre ösztönöz, ami nagyon inspiráló.

Mire vagy a legbüszkébb abból, amit a vezetésed alatt sikerült megvalósítani az Iskolában?

Klára: Az én időszakom rendrakással indult, ez önmagában is nehéz helyzet volt. Emellett kevés volt a diák, ami részben annak volt köszönhető, hogy korábban inkább kutatói szemlélettel rendelkező hallgatókat kerestek – ami nem teljesen passzol az Iskola céljaihoz.

Feladatként kaptuk, hogy lépjünk előre: diplomáciailag a szó legjobb értelmében egy sok szempontból semleges, ugyanakkor szakmai szempontból semmiképp sem semleges, hanem egy nagyon ütős társaság legyünk.

Nem akartam bizonygatni, hogy a pszichológia komoly tudomány – mert ez szerintem nem szorul bizonyításra. Inkább azt szerettem volna megmutatni, hogy mit tudunk hozzátenni a közösséghez. Büszke vagyok arra, hogy sikerült egyre több hallgatót megnyerni, méghozzá olyan egyetemekről is, amelyekkel korábban nem volt könnyű kapcsolatot kialakítani.

Melyek azok az értékek, kezdeményezések vagy hagyományok, amelyek különösen fontosak számodra, és azt gondolod, hogy jó lenne, hogyha az új vezetés is továbbvinné ezeket?

Klára: Ádámmal már beszéltünk erről – én július 31-ig vezettem az Iskolát, ő augusztus 1-től vette át, és már aznap felhívott az MCC Fesztről, hogy találkozzunk. Azóta folyamatosan egyeztetünk, mert mindketten azt gondoljuk, hogy ennek így van értelme.

Van egy közös vonásunk: gondoskodók vagyunk. Amit ránk bíznak, azt a magunkénak érezzük – hibáival együtt is –, és szeretünk vele foglalkozni, gondozni, ha kell, javítani.

Ez már az első beszélgetéseink során is nyilvánvalóvá vált. Természetesen segítem őt, mert nekem az az érdekem továbbra is, hogy ez sikerüljön. Azt is tudom, hogy meg tudja csinálni, de én ehhez bármikor szívesen nyújtok támogatást.

Az volt még egy nagyon komoly elképzelésem – ezt nagyon jó lenne, ha Ádám is folytatná, mert nem vagyunk ebben kész –, hogy előtte, ha voltak is ilyen próbálkozások, azért sporadikus volt minden. Én az egész Iskolát úgy képzeltem el, hogy tudunk egymásról, ki mit csinál, tudjuk annak az értékét, egy egész vagyunk. És itt egyúttal fontosnak tartom megtartani azt, amit viszont a diákok mondtak: hogy nekik van azért egy olyan érdekük is, hogy az Iskola ne legyen túl nagy, merthogy igazából ettől válik számukra otthonossá, a nyugalom szigetévé.

Milyen útravalót adnál Ádámnak: mi kerülne a tarisznyába?

Klára: Amit jónak talál abból, amit én elkezdtem, annak nagyon örülök, ha továbbviszi. Ugyanakkor szívesen megosztom azt is, amiről úgy gondolom, hogy nem működött jól, és talán nem érdemes ugyanazon az úton továbbmenni. Fontosnak tartom, hogy sikeres legyen a munkája – ez nekem is érdekem.

Ádám, már többször említettük, hogy a te történeted azért hullámokban visszakapcsolódik a Pszichológia Iskolához, de elmondanád az olvasóknak is, hogyan kapcsolódsz te ehhez a szellemiséghez és hagyományhoz?

Ádám: Az MCC-s pályafutásom itt, a Pszichológia Iskolában kezdődött. Már akkor is azért csatlakoztam, mert éppen azokra a módszerekre és szakterületekre volt igény, amikkel én is foglalkozom. Aztán amikor az Iskola inkább akadémiai irányba mozdult el, én – mivel gyakorlati szakemberként működöm – átléptem a Vezetőképző Akadémiára, hiszen javarészt korábban is a vezetők fejlesztésére koncentráltam. Idén július közepén kerestek meg azzal, hogy vállalnám-e az Iskola vezetését. Az első reakcióm az volt: nem. Ezt a beszélgetést rövidre is zártuk. Aztán elkezdtem gondolkodni... Beszélgettem többekkel is, mérlegeltem – és végül elvállaltam. Augusztus 1-je óta pedig magamat is meglepő lendülettel és munkamennyiséggel vagyok jelen ebben.

Melyek a fő céljaid a következő évekre, és hogyan tudsz a meglévő alapokra építeni?

Ádám: Az egyik legfontosabb célom, hogy mindenki úgy tudjon benne lenni a Pszichológia Iskolában – akár hallgatóként, akár oktatóként –, hogy büszke arra, hogy itt van. Hogy minél ügyesebben meg tudjuk mutatni azt, hogy ez egy remek szakmai közösség, és hogy előremutató dolgokat tanulunk és tanítunk itt. Mindez pedig legyen látható. Egyrészt ez jó a hallgatóknak is, mert minél többen jelentkeznek ide, annál értékesebb az ő helyük, és jó nekünk is mint Iskola, hiszen minél többen jelentkeznek, annál nagyobb valószínűséggel tudunk igazán csillogó szemű, lelkes hallgatókat kiválasztani.

Ez az egyik legfontosabb célom: láthatóvá tenni, mennyire különleges ez a szakmai tér.

Hogyan szeretnéd bevonni a hallgatókat a változásokba és az új irányok alakításába?

Ádám: Amikor korábban oktatóként dolgoztam az Iskolában, kéthetente rendeztünk iskolatalálkozót – ezt most újraindítjuk. Ebben jelenleg az a kihívás, hogy míg régebben csak Budapesten volt Iskola, most már vidéken is működik. A személyes találkozók keretében lesz lehetőség arra, hogy megnyíljunk és megismerjük egymást: meséljenek arról, hogy vannak, mi foglalkoztatja őket, hogy tetszenek nekik a kurzusok, ilyesmik. Illetve minden hónapban elmegyek valamelyik nagyobb központba előadni, ahol vannak Pszichológia Iskolás hallgatók, hogy jobban megismerjem őket. Alapvetően azt hiszem, hogy ez a két fő irány. Valamint a diákprojektekre is nagy hangsúlyt szeretnék fektetni, örülnék, ha minél több születne belőlük.

Mi az az egy dolog, ami nélkül nem lenne ugyanaz az Iskola?

Ádám: Közösség.

Klára: Kíváncsiság, nyitottság.

Hogyan látjátok a Pszichológia Iskola helyét 5-10 év múlva a szakmai közegben és a hallgatók életében?

Ádám: Szeretném, ha az Iskola az életmód–orvoslás és a teljesítménypszichológia nemzetközi szintű központjává válna. Ha olyan hallgatókat vonzana, akik mélyebben el akarnak merülni ezekben a témákban Egyfajta szakmai think tankként tekintek rá, amely a jövő egészségügyi vezetőit képzi – legyenek akár orvosok, dietetikusok, pszichológusok vagy ápolók. A 21. század egészségügye csak interdiszciplináris szemlélettel működhet fenntarthatóan. A cél, hogy a különböző szakterületek metszéspontjait felismerjük és használni tudjuk – és ehhez olyan mentorok, oktatók szükségesek, mint Klári, akik megtanítják, hogyan működik egy közösség, egy csoport, és hogyan lehet ezekben a rendszerekben vezetőként jól működni.

Klára: Azt tudom hozzátenni – bár ugye ez most már nem az én tisztem, de ha kapcsolatban maradunk, szívesen megosztom a meglátásaimat –, képzési szempontból is azt tartom fontosnak, hogy a pszichológia gyakorlati alkalmazását be lehessen emelni már a szakkollégiumi szinten. Így mire a diákok ténylegesen kikerülnek az alapképzésből, már van valós képük arról, hogyan működik ez a terület. Nem misztifikálják, hanem össze tudják hasonlítani, és rájönnek, mi való nekik. Emellett a társas tanulás fontosságát is kiemelném: az emberek történelmileg is egymástól tanulnak a leghatékonyabban. Ennek tudatosítása, gyakorlása, szemléleti beépítése óriási érték.

Milyen új kihívásokkal kell szembenéznie az Iskolának, és hogyan lehet ezekre úgy felkészülni, hogy az Iskola identitása megmaradjon?

Ádám: Az egyik legnagyobb kihívás, hogy a nyilvánosságban elérhető narratívák sokszor egyoldalúak, és a diákokkal való munka nem is kerül említésre. Sajnos emiatt sok tehetséges hallgató nem is jelentkezik, mert csak ezekkel a címkékkel találkozik. Ilyen szempontból én azért remélem, hogy aki ismer – akár személyesen, akár szakmailag –, az tudja, hogy milyen értékeket képviselek... Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy láthatóvá tegyük, mennyi értékes, izgalmas dolog történik a Pszichológia Iskolában.

A másik nehézség a közösségépítés: hogyan lehet erős közösséget kialakítani, ha nem egyetlen központban vagyunk, hanem több helyszínen működünk?

Fontos feladat a vidéki hallgatók támogatása, hogy ne érezzék magukat „félárván”. Meg kell találnunk azokat az oktatókat, akik nemcsak szakmailag kiválóak, hanem adott esetben ott is élnek. A személyes mentorálás ugyanis óriási érték.

Emellett számomra személyes kihívás az is, hogy három különböző funkciót kell egyszerre menedzselnem: az oktatásszervezést, a közösségépítést és a think tank működtetését. Nehéz egyensúlyozni a napi operatív feladatok és a mélyebb, csoportos jelenlét között – például amikor elfogadó, nyitott félként kell jelen lennem egy beszélgetésben.

Klára: Ha már a vezetési szempontoknál tartunk, én elég sok területen dolgoztam korábban: voltam gyakorlati szakember, oktató, tanácsadó, és vezettem nagyvállalati projekteket is. Mégis azt kell mondanom, hogy az Iskola vezetése volt az egyik legnagyobb kihívás számomra.

Szerintem egy szakterületnek szabadságra van szüksége ahhoz, hogy a saját rendje szerint tudjon fejlődni. Azt gondolom, hogy ennek itt megvan a tere.

Mit üzentek közösen a hallgatóknak és a kollégáknak ezzel a vezetőváltással kapcsolatban?

Ádám: Nincs szó semmilyen „száznyolcvan fokos fordulatról”, nincs törés vagy irányváltás. Amit Klári elkezdett kiépíteni és elindítani, azt én alapvetően folytatom. Ez most egy természetes átmenet, van benne egyfajta egymásutániság, folytonosság.

Klára: Azok, akik segítették a váltást, egyértelműen arra törekedtek, hogy ez a lehető legzökkenőmentesebb legyen – és ehhez kellettünk mi ketten is. Nem akarom idealizálni a helyzetet, de azt gondolom, szerencsés dolog, hogy Ádámmal hasonlóan gondolkodunk. Azt is érdemes tudni, hogy amikor engem megkértek, hogy vezessem az Iskolát, először én is nemet mondtam. Végül mégis belevágtam, mert izgalmasnak tűnt, de eleve úgy vállaltam el, hogy ez egy időben korlátozott szerep lesz. Ez nem arról szól, hogy az emberek jönnek-mennek, hanem alapból olyanokat kérnek fel, akik már egyébként is komoly szakmai feladatokat visznek. Azt is tudni kell, hogy ez az Iskola nemcsak egy oktatási intézmény – hanem egy kiterjesztett tanulmányi osztály is, egy közösség, egy műhely. Ez viszont azt is jelenti, hogy az ilyen vezetői feladatot hosszú távon ritkán lehet egyetlen emberre bízni – inkább szakaszokra van szükség, váltásokkal, új lendületvételekkel.

Szerencse, hogy Ádám eszébe jutott a vezetőségnek, és szerencse, hogy ő igent mondott. Örüljünk ennek.