Születési traumák: A bűntudat és önvádaskodás helyett, segíthetsz a gyógyulásban!

Nemcsak a szülő, de a gyerek számára is lehet traumatizáló a születés. Olyan elemi emlékeket rögzíthet, amelyek befolyásolhatják már a csecsemőkori viselkedést és akár a későbbi személyiségfejlődés folyamatát is. Legalábbis, ha az élmények megfelelő feldolgozása nem történik meg. Ennek támogatásában azonban mi, szülők is segíthetünk!

A várandósság és a születés sok traumatikus élménynek adhat helyet. Az állapotos időszak alatt minket érő külső (környezeti), valamint belső (testi és mentális) ingerek, érzetek nem maradnak leplezetlenül a babánk előtt, a vajúdás pedig nem is kérdés, hogy rögtön próba elé állítja csakúgy őt, mint minket, édesanyákat. A csecsemőket körülvevő körülmények elemi lenyomatot hagyhatnak a testben és az emlékezetben. A tudomány mára bebizonyította, hogy

a személyiségfejlődésben megjelennek azok a minták, amelyek a születés körülményeiről árulkodnak,

mint például egy nem kívánt fogantatásról, az anya állandó féleleméről, vagy éppen egy korán beindított születésről. Ez nincsen másképpen egy elhúzódó vajúdásnál, császármetszésnél, nyak köré tekeredett köldökzsinórnál, illetve más egyéb születési komplikációknál sem. Egy traumatikus élmény bármiből létrejöhet anélkül, hogy különösebb aktív részünk lenne annak kialakulásában. Az életben történnek nehézségek, amelyek hatással lesznek ránk. De hogy milyen mértékben és módon, azt az élmény feldolgozására fordított energia, munka határozza meg. És itt merül fel a kérdés, hogy mégis hogyan oldják meg ezt a csecsemők, vagy mi miként tudunk nekik ebben segíteni? Mielőtt azonban kitérnénk a kérdés megválaszolására fontos tisztáznunk, hogy miért is olyan lényeges lépés az élményfeldolgozás, és mi okozhat ebben akadályt.

Az élmények feldolgozása egy alapvetően automatikus belső folyamat, amely segít megvizsgálni a velünk történteket, az általuk létrejövő lelkiállapotokat, majd levonni a szükséges következtetéseket, hogy végül megbékélve azokkal az ember továbbléphessen. Tulajdonképpen az érzések megélését fizikai kinyilvánítással segíti elő. Ha hagyjuk. Amikor valami jó, csodálattal teli dolog történik velünk, nevetni kezdünk, táncra perdülünk, megöleljük egymást, vagy azonnal elmeséljük valaki másnak, milyen élményben volt részünk. Eképpen oldjuk a belső feszültséget. Amikor viszont valamilyen negatív élmény kerít a hatalmába (haláleset, kudarc, testi-lelki bántalmazás),

a feldolgozás sokszor akadályozottá válik, mert nem szeretnénk újra szembesülni a fájdalmat vagy félelmet keltő élménnyel, ami pedig szükséges a sikeres munkához.

Nem sírunk mások előtt, mert nem akarunk gyengének mutatkozni. Nem meséljük el, mert szégyenkezünk miatta. Sőt, nem valljuk be saját magunknak sem a történteket és a vele kapcsolatos őszinte érzéseinket, mert elfog a rémület. Mert elzárkózással védekezni egyszerűbbnek tűnik. Ezekben az elakadásokban segítenek a szakemberek, akik egy olyan védett teret tudnak a számunkra biztosítani, ahol kimondhatjuk, amit nem merünk, ahol azt átdolgozhatjuk a művészeti tevékenységek segítségével, és ahol nem utolsó sorban sírva fakadhatunk, megmutatva ezzel sérülékeny oldalunk. De milyen eszköz jöhet szóba ezek közül egy csecsemőnél?

Sírás, mint a feldolgozás eszköze

Kutatások bizonyítják, hogy azok a csecsemők, akiknek születési körülményeik nehezítettek voltak – valamilyen komplikáció merült fel – többet sírnak, mint azok, akiknek simább születés jutott. Egy nem várt császármetszés, egy koraszülés, hosszas vajúdás, vagy szülőcsatornában való időszakos elakadás olyan frusztrációt, félelmet vagy fájdalmat kelthet egy újszülöttben, amely traumatizálja őt. Ezek a babák akár még hónapokkal a születés után is produkálhatnak napi szinten visszatérő sírási rohamokat, amelyek (érthető módon) teljes kétségbeesésbe tudják kergetni a tehetetlen és mit sem sejtő édesanyákat.

Szakértők szerint azonban ezek a sírások, már a traumából való felépülésre tett spontán kísérletek is lehetnek.

Aletha J. Solter, svájci-amerikai pszichológus szerint „ha az a tapasztalatunk, hogy a kisbabánk nagyon sokat sír (miután minden testi igényt és orvosi problémát kizártunk a lehetséges okok közül), feltételezhetjük: arról van szó, hogy egyszerűen a sírás az, amire szüksége van.” Az események sikeres feldolgozására a sírás az egyik alapvető eszköze az embernek. Felnőttként a feszültségeket persze inkább kibeszéljük magunkból, vagy megpróbáljuk „kisportolni”, hogy mellőzzük a gyengeségnek vélt érzelgős őszinteséget. Kisgyerekként pedig  (lévén, hogy a szókincs még igencsak korlátozott) inkább a játék, a rajzolás és a kedvelt mesék újrahallgatása bizonyul a leghatékonyabb eszköznek. Azonosulnak karakterekkel, szimbolikusan újraélik a történteket, tudatos ismétlésekkel megemésztik az őket ért traumákat. A legnehezebb dolguk a kiszolgáltatott és még igencsak fejletlen csecsemőknek van, de még nekik is van egy eszközük a traumák feldolgozására. Ez pedig a sírás. A biztonságos, gondoskodó és elfogadó környezetben való sírás.

 Születési traumára utaló jelek kisgyermekkorban már sokféle formát ölthetnek. Gyakoriak lehetnek a megmagyarázhatatlan félelmek, rendszeres éjszakai felébredések vagy az agresszív, kezelhetetlen viselkedés. A gyerek stressztüneteket produkálhat minden olyan helyzetben, ami akár csak szimbolikusan, de félelmetes emléket ébreszt benne: szülőcsatornát idéző szűk, sötét, átbújós helyzetek; köldökzsinórra emlékeztető mozgáskorlátozók; vagy megindított szülést felelevenítő váratlan események.

Ezek kisgyermekkori feldolgozása már játékosan is segíthető.

Közös bábozásokkal, szerepjátékokkal és mesélésekkel a gyerek a kiszámíthatóság jegyében élheti újra, s így békülhet meg a korai traumákkal. A csecsemőknél már ennél egy kicsit nehezebb - lelkileg megterhelőbb - módunk van a traumafeldolgozás megtámogatására. Solter szerint a sokat és vigasztalhatatlanul síró babák esetében ahelyett, hogy megpróbálnánk ilyenkor elterelni a figyelmüket, inkább tegyünk próbát arra, milyen az, ha a karunkban tartva, együttérzően támogatjuk, amíg a gyógyító könnyeknek köszönhetően megszabadulnak a bennük munkáló feszültség egy részétől. Vagyis nem magára hagyjuk a sírásával, hanem érzelmileg támogatva, megengedjük neki a sírást. Tekintettel arra, hogy napjainkban mekkora dilemmát okoz a sírni hagyás kérdésköre, az említett megoldási javaslat is sok bizonytalan és gyanakvó kérdést vethet fel. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a sírás egy természetes és nagyon is jól működő feszültségoldó eszköz, amelynek olykor-olykor alkalmat kell biztosítanunk a használatára, akár a gyerekről, akár magunkról legyen szó. A sírás nem kell, hogy egy kerülendő rossz, vagy egy felnőttek által cserbenhagyott állapot legyen. Ha körültekintők, elfogadók és a babánk esetében vele együtt vagyunk, lehet gyógyító is!