Szülők a bántalmazás határán – a pszichológiai túlvédésről, I. rész

A szülői túlvédés az egyik legelterjedtebb szülő-gyermek kapcsolati zavar, amelyről az utóbbi években többet olvashattunk a különböző nevelési kérdések kapcsán. A kifejezés hallatán gondolhatunk arra, hogy a szülők biztosan elkényeztetik gyermeküket vagy a „széltől is óvják” őket, azonban a pszichológiai túlvédés sokszínűbb ennél. Cikkünkből kiderül, hogy milyen „mama típusokat” különíthetünk el, mi az a momizmus, és hogy egyáltalán miért probléma a szülő túlvédő magatartása hosszú távon?

Akkor beszélhetünk túlvédésről, amikor a szülő szélsőségesen alkalmazza azokat a támogató magatartásformákat és kontrollfunkciókat, amelyeket a nevelés kapcsán használ. Így ennek következményeként ezek túlsúlyba kerülnek a gyermekük autonómiájának, önállóságának támogatásával szemben. Fontos továbbá kiemelni azt is, hogy a fent leírt oltalmazás teljesen természetes bizonytalanságok és veszélyek esetében jelenik meg a mindennapokban. Mi állhat ennek a hátterében? Sebald megfogalmazásában a szülő gyermekét használja arra, hogy elkerülje saját kiürült identitásérzését, így az ő léte válik szorongásának feloldásává (Csomortáni, 2004).

Más szavakkal, a túlvédés valójában nem a gyermek érdekeit szolgálja, hanem a szülő igényeit elégíti ki.

A túlvédés koncepcióját Levy (1966, In: Thomasgard és Metz, 1997) írta le a következő négy fő dimenzió elkülönítésével:

1. A szülő gyermekével határtalan és eltúlzott fizikai vagy szociális kapcsolatot tart.
2. A gyermek nem a korának megfelelő bánásmódban részesül, vagy egyfajta elnyújtott gyerekszerepben marad.
3. Visszafogják és elbátortalanítják függetlenségében és távol tartják azoktól a helyzetektől, amelyekben fejlődhetne önállósága.
4. Végül pedig a szülői kontroll végletei, vagyis ezen kontroll eltúlzása vagy teljes hiánya jelenik meg. Eszerint bizonyos szülők képtelenek gyermekük viselkedését korlátok közé szorítani, míg mások túl domináns módon viselkednek.

Kezdetben csak az anyák…

A „momizmus” tulajdonképpen a túlvédés fogalmi előzménye. Egyes szerzők szemléletes szófordulatokat használtak a szülői feladatok eltúlzására, például „sólyomszerű tyúkanyó” vagy „pszichés magzatvízben ringató” anya. De milyenek is pontosan ezek az anyák? Sebald csoportosításában négy típust mutat be:

1. A „túlvédő mama” akadályozza gyermeke autonóm törekvéseit azáltal, hogy nem hagyja, hogy nehézségekkel találkozzon. Ezek a gyerekek később nehezen válnak függetlenné.
2. A „túl engedékeny mama” életének középpontjában gyermeke szeretete áll, akinek életében nehézséget okozhat másoknak adni vagy felelősséget vállalni.
3. A következő csoportba tartozó „mártír mama” a manipuláció eszköztárával dolgozik. Bármi áron megtartja gyermeke lojalitását, bűntudatot vagy szánalmat kelt akár betegségével vagy magányával.
4. Végezetül pedig az ítélkező és követelő „domináns mamát” emeli ki a szerző, akik alapvetően elutasítóak gyermekükkel szemben (Sebald, 1976, in: Csomortáni, 2004).

Más csoportosításokban (Strecker) olvashatunk többek között a „pszeudo-intellektuális anyáról”, aki tudásával nyűgözi le gyermekét, vagy az „önfeláldozó anyáról”, aki látszólag mindent elkövet gyermeke jóllétéért, valójában azonban saját önbecsülését erősíti a nevelés álcája mögött.

Hol találkozhatunk gyakrabban túlvédéssel? Sebald a középosztály nukleáris családjait írja le. Megfigyelései szerint ezekben a családokban kifejezettebb a teljesítményigény, magasabb a válások aránya, és az apák a magas karrierelvárások miatt kevésbé vonódnak be a gyermeknevelési kérdésekbe. Az anya tehát kitüntetett és szinte kizárólagos szerepbe kerül bizonyos helyzetekben. Az utóbbi évek pozitív változásait az apák bevonódását illetően napjaink tudományos írásai is üdvözlik, és kiemelik az apák szerepének további vizsgálatát. A jelenleg elérhető kutatások az apai befolyásról arra utalnak, hogy esetükben kevésbé jellemző a túlvédés. Éppen ezért különleges és fontos szerepük van a gyermeknevelés kérdéseiben, például a gyermekek felfedező viselkedésének bátorításában vagy az aktív játék biztatásában, vagyis egyfajta egyensúly megteremtésében (Brussoni és Olsen, 2013).

Gondoljunk csak a kora gyermekkori kötődési kapcsolatra, amelyben a biztonságos alap megteremtése mellett a leválást és a függetlenedési törekvéseket is ösztönözni érdemes.

A fogékonyságban nemi különbségek is lehetnek. A fiú gyermekek fejlődésében és életében kiemelt szerepet kap egy hatékony apa-figura jelenléte saját nemi viselkedésük kialakításához. Ellenben gyakori, hogy ezen „momisztikus” édesanyák alárendelődő házastársat választanak, akik nem folynak bele túlzottan a nevelés kérdéseibe. A fiú gyermekek esetében így a kezdeti ellenállást a tehetetlenség érzése követi, míg a lányoknál inkább az anyával való azonosulás jellemző (Csomortáni, 2004).

Következmények

A gyermekek általában kétféle módon reagálnak a túlvédésre: egy részük elfogadja a szülők félelmét, míg mások ellenállnak nekik. Az első esetben inkább a visszahúzódás és az aktivitás hiánya jellemző, a másodikban viszont a túlzott kockázatvállalás, a saját határok feszegetése jelenhet meg.

Bármely szülő is veszi fel a bemutatott szerepet, a gyermek felnőtté válása során folyamatosan keresni fogja a szüleit helyettesítő, pótló személyeket.

Teszi ezt azért, hogy védve érezze magát és csökkentse saját szorongását, kielégítse a megteremtett függőségigényét, és valakitől megkapja saját értékességének bizonyítékát. További következmény, hogy a gyermek önállósága és függetlensége szenved csorbát. Ha a szülő nem hagyja, hogy a gyermek a korának megfelelő feladatokat lásson el vagy döntéseket hozzon meg, és ezeket átvállalja tőle, megfosztja őt az autonómiától. Ez egy nagyon fontos szülői feladat elmulasztása, és emellett különböző neurotikus tünetek kialakulását indukálhatja a későbbiekben (Holmbeck és mtsai, 2002). Előfordul, hogy a gyermek a lecsökkentett elvárásokat, és ezáltal a meg nem felelés érzését teljesen internalizálja, amely következtében alul teljesít, és nem aknázza ki a benne rejlő potenciált a későbbiekben (Sanders, 2006). Tulajdonképpen nem tapasztalhatja meg a saját kompetenciáját, a hasznosság érzését, amely később megnehezíti, hogy egyenrangú tagnak érezze magát bármilyen közösségben.

„...a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek (...) lehetőséget adnak új utakat bejárni vagy inkább repülni” – Johann Wolfgang von Goethe