Az önismeret az egyik legalapvetőbb és legfontosabb fogalom a pszichológiai tanácsadásban, amely gyorsan bekerült a köznyelvbe is, és ma már szinte divatfogalommá vált. Ugyanakkor ezzel a terminussal élünk vissza a leggyakrabban: sokszor komolyabb jelentés nélkül, vagy félrevezető tartalommal használjuk. A hamis önismeret vizsgálatával érzékeny terepre lépünk, hiszen milyen joggal mondhatja bárki is, hogy valakinek hamis vagy igazi az önismerete?! Dr. Lisznyai Sándor klinikai szakpszichológus írása.
Ezért nem is törekszem arra, hogy meghatározzam az igazi önismeret természetét, inkább bemutatok néhány olyan jellemző anomáliát, tévutat, amelyre könnyebb ráismernünk, belső útjaink során.
Mit tesz tehát a hamis önismeret? Ennek a kérdésnek a megválaszolása során típusokat írok le, ugyanakkor, mint minden „típusok és tünetegyüttesek”-jellegű felsorolásnál, előre bocsátom: ezek kissé túlrajzolt karikatúrák, prototípusok, melyek nem érvényesek egy az egyben konkrét helyzetekre, személyekre.
1. Hierarchiát, piramist épít
Azt gondolja, az önismeret halmozható, elraktározható, mint egy bankbetét, ezért lehet belőle valakinek nagyon sok, valakinek pedig nagyon kevés. Sőt, azt gondolja, lehet valakinek belőle rengeteg, lehet gazdag, ez pedig fölé emeli azoknak, akiknek alig, vagy kevés van. Logikus tehát, hogy
a régi egyházak mintájára a spirituális hierarchia földi hierarchiává is váljon:
akinek sok önismerete van, az uralkodjon azok fölött, akinek kevesebb, és együtt tekintsenek azon tömegekre, akiknek alig van.
Ennek egyik alváltozata a kiképzőrendszerekben megrekedt hamis önismereti modellek: piramis rendszerben építik fel a terápiás; ezoterikus; szcientológus képzések rendszereit, azt gondolják, hogy nagyon sok lépést kell megtennie annak, aki el akar jutni a csúcsra.
Minél hamisabb egy rendszer, annál túlstrukturáltabb.
Egyes terápiás iskolák a pszichológián belül tizenöt éves képzési rendszereket építenek fel, a szcientológusok pedig nyolc szinten képzelik el a belső megvilágosodást.
Az ilyen rendszerekben az is árulkodó, hogy visszafelé csak „bűnökkel” lehet menni: egy kiképzőről a pszichológusok nem tudják elképzelni, hogy alacsony legyen az önismerete, hiszen hogyan is tűnhetne el a végtelen bankbetét?! Egy spirituális vezető, ha egyszer vezeti az egyházat, örökké isten jó barátja lesz. Innen csak valamilyen komoly, a közösség ellen elkövetett etikai vétséggel lehet kikerülni. Ez jellemzően egy belső hatalmi harc leképződése, amikor a belső körből valaki eretnekké válik.
Jellemző, hogy a nagy iskolaalkotók egyébként kerülték az önismereti hierarchiákat.
Carl Rogers figyelmeztetett arra, hogy
nem lehet az autenticitásról, a belső hitelességről papírt adni valakinek.
Még maga Sigmund Freud is, a pszichoanalízis megalapítója, aki maga egyébként elég hierarchikus és féltékeny módon építette a pszichoanalitikus szervezetet, mégis óvott az önismereti hierarchiától: a képzés célja a „tudattalan megtapasztalása”, és ennyi elég is, ez egy mindig megújuló folyamat, amelyben nem szükséges rangok és szintek kanonizálása. Jellemzően a mesterek halála után a tanítványok első dolga volt ezen rendszerek megteremtése.
2. Spirituális megvilágosodásokat halmoz
Mint ahogy minden hamis önismeretnek, ennek is egy valós élmény az alapja. Valós élmény, hiszen önismereti utunkon érnek minket megvilágosodások, tapasztalunk meg szinkronicitásokat. Legyen szó spirituális el caminóról, vagy egy teljesen „hétköznapi”, komoly szakmaiságon alapuló pszichodráma csoportról:
megtanuljuk hamar, hogy léteznek csodák.
Ráismerések, belátások, gyógyulások: aki vett már részt jól megalapozott pszichoterápiában, maga is megdöbben, hogy mekkora ereje van egy pszichoanalitikus, pszichodramatikus, családállító stb. helyzetnek, és milyen hatalmas, végtelen lehetőségek tárulnak fel előttünk. Átéljük a csodát, és ez valóban nem kevesebb, mint az élet egyéb csodái: a születés, a változás, a kapcsolódás, a humor.
Pszichológusi munkám során magam is láttam embereket meggyógyulni (akár szomatikus betegségekből), embereket egymásra ismerni, találkozni, hatalmas sebességgel változni. Ezek valóban ajándékok, karizmák: egy önismereti út is megajándékoz szabadulásokkal, erőkkel, sikerekkel.
A csapda az, amikor az önismereti utat valaki ezekkel a belső élményekkel azonosítja, ezekkel méri, és nem ritkán az előző rendszerhez hasonlóan ezekből épít hierarchiát. Megittasul a belátásaitól, élményeitől: ezeket várja el másoktól is, sőt ezekkel ellenőriz másokat.
Egy tanárom mondta egyszer, hosszú mosolygás után, egy szakmai vita kapcsán:
az élet jelentés nélküli.
(Amíg nem érzem ebben az igazságot, addig nem mentem át valószínűleg a beavatáson).
3. A veszteség viselése – az örök mementó
A veszteségfeldolgozás az önismeret egyik alapegysége.
Ez idáig egy komoly igazság: veszteségeink ébresztenek minket fel az életre (mindfulness), azok feldolgozása a változás legfontosabb forrása az életünkben. A veszteségfeldolgozás alapvetően egy pozitív folyamat: átkeretezéssel, megbocsátással, sőt, egyfajta belső pozitivitással teli állapot. Amikor valaki a feldolgozott veszteségéről beszél, vagy a vesztesége feldolgozásáról, de eközben dühvel, bánattal, bosszúval van tele: tudhatjuk, hogy ez nem baj, de természetesen nem veszteségfeldolgozás. Terápiás csoportokban is néha halálra szenvednek a veszteséget feldolgozó kliensek, „mélyen megélik gyászukat”, csak hogy azután örökre emlékeztessék a világot arra az elkövetett borzalomra, ami történt velük.
A veszteségfeldolgozás vége egy pozitív, már-már vidám állapot – annak ellenére, hogy ez elképzelhetetlen a veszteség mértékének tudatában. Kertész Imre mondta mosolyogva, amikor híres könyvét mint „terápiát” értékelték a kritikusok, hogy ő nem beteg, ezért nincs szüksége terápiára.
A hamis önismeret egyfajta szentség tud lenni:
sebüket régen viselők, akik emlékeztetik a világot a sebekre. Bosszút esküvők, akik egyszer megtapasztalták milyenek a férfiak (aki bántalmazták) vagy milyenek a nők (akik kisemmizték) és ezt szívesen megosztja a sorstársakkal: „Legyünk éberek, a veszteségek lesnek ránk, azok a naiv emberek, akik bagatellizálják a veszélyt, majd megtudják egyszer, milyenek is a férfiak, nők, és egyszer úgyis mindenkinél eljön a világvége.”
Cikkünk folytatásában a hamis önismeret további két összefüggéséről, az érzelmi reakcióképtelenségről és a pszichológiai rendszerek rabságáról olvashatnak majd.
A szerző Dr. Lisznyai Sándor, klinikai szakpszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely alapítója.
