Tényleg zsenik az ázsiaiak? – Sztereotípia, versengés és oktatás a kollektív társadalomban

Az ázsiaiakról mindenkinek az jut eszébe, hogy versengők és kiválóak matematikából, és a legjobbnak kell lenniük minden területen. Ez a sztereotípia régóta velünk van, könyvek, filmek, sorozatok folyamatosan visszatérő elemei. Vajon valóban így van, vagy valamilyen más okra alapozva gondoljuk ezt Ázsiában élő társainkról? A sztereotípiák széles körben hitelt nyernek, de vajon a kutatások eredményei is alátámasztják azokat? Az ázsiai országok a miénktől merőben eltérő kulturális berendezkedése, oktatása, a szülők nevelési stílusa mind fontos eleme annak, hogy okos embereket képezzenek, és táplálják ezeket a sztereotípiákat.

A sztereotípia egy csoportról alkotott mentális reprezentáció vagy benyomás, amely a csoportot meghatározott jellemzőkkel és érzelmekkel társítja. A sztereotípia gyakran etnikai, faji, kulturális sztereotípiával azonos. Sokszor negatív irányú, azonban vannak pozitív példák is, mint az ázsiaiak esetében. Használatuk megkönnyíti a ránk zúduló információmennyiség feldolgozását, de csak ezekre támaszkodva megbánthatunk másokat, diszkomfortos helyzetbe hozhatjuk, vagy túlságosan magas elvárásokat támaszthatunk feléjük. Az ázsiaiak magasszintű matematikai tudását az utóbbi jellemzi, ugyanis nehéz megfelelő önértékelést szerezniük, ha megugorhatatlan elvárásokkal találjuk szembe magukat. Mi az, ami alátámaszthatja az ázsiaiakról alkotott sztereotípiákat?

A társadalmi beilleszkedés

Ahhoz, hogy megérthessük, miben is különbözik az ázsiai társadalom, szükség van a két különböző kulturális és társadalmi beilleszkedés megkülönböztetésére. Az individualista kultúrában az egyén játszik központi szerepet. Fő motivációja az önmegvalósítás, saját maga vágyainak beteljesítése, emellett érzelmi távolságot tart a csoporttól, önmagát, mint különálló, egyedi lényt határozza meg. A kollektivista társadalomban azonban a családi viszonyok a fontosabbak, az egyén önmagát a társadalom tagjaként határozza meg, és kölcsönös függőség figyelhető meg a társadalom tagjai között. Individualistának inkább a gazdagabb, urbanizált, európai, amerikai társadalmakat mondhatjuk, kollektivistának pedig a kulturálisan homogénebb, nagy népsűrűségű, normák által erősebben szabályozott társas viselkedésű országokat, leginkább az ázsiai kultúrát (Kína, Japán, India). Mindkét kultúrában megfigyelhető mindkét orientáció, csak egyikben az egyik dominál, másikban a másik.

Az individualista országokban nagy versengés figyelhető meg akár a családon belül is, míg a kollektivista társadalmakban fontosabb a csoport egysége, forrásaikat megosztják a saját csoport tagjaival. Előbbinél a gyerekeket kreativitásra, túl sok lehetőség közötti választásra és önkifejezésre nevelik.

Eközben az utóbbiban a gyereket arra szoktatják, hogy elvégezzék feladataikat, feláldozzák magukat, saját igényeiket és vágyaikat a saját csoport többi tagja és a csoport egysége érdekében.

Szalay és Brent az Asszociatív Csoportanalízis Technika segítségével (AGA) folytatott le egy vizsgálatot, amely során arra keresték a választ, hogy eltérő jelentést tulajdonítanak-e a kollektivista, illetve az individualista kultúrájú országok fiataljai a versengés szónak. Ez a módszer egy egyperces szabad asszociáció, mellyel azt vizsgálják, hogy mi jut a résztvevőknek eszébe a szó hallatán, majd ezeket az asszociációkat súlyozzák és kategorizálják. Nemi és nemzetiségi, valamint kulturális berendezkedés alapján összesen 6 nemzet vett részt a kutatásban, 
és az eredménynél szembetűnő volt, hogy

a magyarok negatív érzelmeket társítottak a versengés szóhoz, míg a kínai-japán országok a motivációt, illetve az oktatást.

A nemi különbségek kevésbé voltak meghatározóak, mint a kulturális különbségek. Ez alapján elmondhatjuk, hogy a magyarok inkább kerülik a versenyhelyzeteket, míg a kínaiakat, japánokat motiválja egy ilyen helyzet. De vajon mire építjük azt a sztereotípiát, hogy akkor zsenik is? Talán mert többször találkoznak versenyhelyzettel, így nem stresszelnek rajta annyit? Esetleg náluk nagyobb a tétje annak, ha nem teljesítenek jól? A válaszhoz ismerjük meg a kínai oktatást és nevelést.

A kínai oktatás és a nevelési stílus

A kínai szülők a gyerekeikben a tűrőképességet, kitartást próbálják kialakítani, valamint azt, hogy ne bátortalanítsa el őket a győztes. Ha veszítenek, gyorsan talpra állnak, fejlődnek, valamint elfogadják a veszítés tényét, és rögtön alternatívát keresnek. Mind vereség, mind győzelem esetén tovább folytatják a munkát, a teljesítést és a küzdelmet. A kínai szülők tudják, hogy a versenyhelyzeteknek két oldala van: a győzelem és a vesztés, és az utóbbi is elkerülhetetlen.

Ha a gyermek nem teljesít jól egy teszten, vagy vizsgán, akkor azt az egész család negatívan éli meg.

A gyermek a családra „hoz szégyent”, társadalmi tekintélyt növel vagy csökkent a gyerek eredménye. Emiatt később sokkal nagyobb jelentősége van a társadalomban elfoglalt helyzetben az iskolai sikereknek. H. Sun (2006) vizsgálatának eredménye szerint a kínai szülők sokkal többet fektetnek bele a gyerekeik oktatásába, mert ez biztosítja számukra a társadalmi felemelkedést. A kínai szülőknek a 97 százaléka legalább főiskolai végzettséget szeretne a gyerekének, 70 százaléka legalább mester diplomát, 44 százaléka doktori fokozatot és 23 százaléka posztdoktori címet.

A gyerekek motivációja

Úgy gondolhatnánk, hogy a kínai gyerekek emiatt folyamatosan szoronganak, nem szeretnek versengeni egymással, viszont ennek pont az ellenkezője igaz. A gyerekek egymásra motivátorként tekintenek, nem pedig riválisként. Mivel a szüleik kitartásra nevelik őket, ezért ha veszítenek, nem kedvtelenednek el, hanem a további fejlődés lehetőségeit keresik. A diákok döntő többsége a versengés szerepét az iskolában pozitívnak tartja: motivál, teljesítményt növel, növeli az erőfeszítést, fejleszti a koncentrációt. Családi, szülői elvárás, hogy a gyerek a maximumot hozza ki magából, ne keressen kifogásokat. A csoport folyamatos magas szintű teljesítménye miatt pedig nem szeretnének kilógni a csoportból. Mindig az önmaguknál jobbat keresik a csoportban, hogy hozzá hasonlóvá váljanak. Veszítés esetén pedig erősebb önleértékeléssel reagálnak, köszönhetően a család magas elvárásainak. A szülői és családi elvárások nagyon világosak, valamint a társadalmi normák is megkövetelik, hogy minél többet hozzon ki magából a gyermek.

Empirikus alátámasztás?

Ha a család szégyenként éli meg a gyermek rossz iskolai teljesítményét, valamint ilyen magasszintű elvárásokat támaszt feléjük, akkor vajon a gyerekek valóban magasabb iskola teljesítménnyel rendelkeznek? A legújabb kutatások nem támasztják alá azt a felvetést. Az eredményeik és más etnikai csoport eredményei között nem találtak eddig szignifikáns különbséget, azonban önmaguk is bevallották, hogy keményen dolgoznak, és nem panaszkodnak, valamint ők maguk is használják ezt a sztereotípiát más ázsiai társadalomban élőkre. Bevallásuk szerint ők maguk is érzik ezt a külső elvárást, hogy kiválóan kell teljesíteniük, és ez nyomásként telepszik rájuk.

Nem célunk megítélni, hogy a kollektivista vagy individualista nevelési stílus és oktatás hatékonyabb-e, de az mindenképp igaz, hogy a keleti és nyugati társadalmak ezekben is óriási különbséget mutatnak, és hogy a társadalmi berendezkedés és az oktatás kéz a kézben járnak.