A legtöbb ember talán még mindig azon az állásponton van, hogy a „test” és a „lélek” két jól elkülöníthető szubsztancia. Az egyik a természeti, a másik pedig a természetfeletti világ része. Mintha az elmének egyfajta lakhelye lenne csak az agy, amelyet az előbbi bármikor elhagyhat. De vajon tényleg így van? A pszichológusokban régóta érik már a gondolat, hogy az „ok” valójában az agy, míg az elme pedig csak az „okozat”! Hogy is van ez pontosan?
A 19. században egy meglehetősen radikális nézet, az úgynevezett epifenomenalista elmélet fogalmazódott meg a tudatosság kérdésével foglalkozó szakemberekben. Ezen elképzelés szerint a tudatos jelenségek gyakorlatilag mind „epifenomének”, azaz „mellékesek”. Ez azt jelenti, hogy a pszichés folyamatok valójában egytől egyig a különféle szomatikus rendszerek (például az agyi tevékenységek) következménye – ám azok már nem okoznak semmi többet. Az epifenomenalizmus szerint tehát a tudatos állapotoknak nincs oki szerepük a viselkedésben: az játszi illúzió csupán, hogy cselekedeteinket a tudatosságunk határozza meg.
Az epifenomenalizmus tételét elsőként Thomas Henry Huxley, egy brit darwinista biológus fejtette ki, ám az még ma is meglehetősen vitatottnak számít. Ennek három oka is van. Az egyik az, hogy az epifenomenalizmus erősen ellentmond mindenféle laikus meggyőződésnek és egy sor vallási/filozófiai rendszernek. A másik az, hogy az epifenomenalizmus állítása még a tudósok számára is meglehetősen fura, hiszen a természetben sosem látni olyat, hogy valami létrejön valami másnak az eredményeként, miközben saját maga már semminek sem az oka. A harmadik pedig az, hogy az epifenomenalizmus problémáját eleve fel sem tudnánk tenni akkor, ha a tudatosságunk nem hatna vissza a magatartásunkra.
Csakhogy van egy kis probléma!
A modern, természettudományos kutatások eredményei lényegében mind arra utalnak, hogy a tudat és az agy jelenségei egymással erősen egyoldalú kapcsolatban vannak. Hatalmas mennyiségű empirikus érv bizonyítja ugyanis azt, hogy agyunk működésétől nagyban függ az elménk állapota, ellenben nincsenek komolyan vehető adatok arra vonatkozóan, hogy a tudat jelenségeitől az agy funkcionálása bármiféle függőséget mutatna. De hát az epifenomenalizmus teóriája akkor valóban igaz? Elképzelhető, hogy az emberi elme tényleg csak valamiféle „melléktermék” volna?
Nézzünk szembe a tényekkel!
A kognitív pszichológia tudástárában ma hatalmas mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésünkre azzal kapcsolatosan, hogy amikor valamilyen fizikai vagy kémiai hatás éri az agyat, akkor amiatt a viselkedés mellett a tudatosság is megváltozhat. A modern lélektan – azon belül is a neuropszichológia – számos hasonló példával szolgálhat. Mondhatni törvényszerű, hogy az agyat érő sérülések (például a különféle stroke-ok) mind valamilyen pszichés jellegű funkciókieséssel (például az emberi arcok felismerésének képtelenségével) járnak. Mintha elménk egy komplett része menne ilyenkor veszendőbe!
Ezzel szemben nincsenek megalapozott bizonyítékaink arra vonatkozóan, hogy az agy működése a tudatos jelenségek eredménye volna. Azokban az esetekben ugyanis, amikor látszólag az elme hat vissza az agyra, mindig feltehető a kérdés, hogy tényleg a tudat-e az említett hatás kiváltó oka, vagy inkább az az idegrendszeri folyamat, amelyik a szóban forgó, tudatos jelenséget is létrehozta. Sosem zárhatjuk ki tehát annak eshetőségét, hogy
még a pszichés hatások mögött is szomatikus jelenségek vannak!
Maga a „pszichoszomatika” kifejezés is arra utal, hogy ez a tudományterület elsősorban olyan testi zavarokkal foglalkozik, amelyeket esszenciálisan „lelki tényezők” okoznak – például annak jelenségével, hogy a magas vérnyomást a tartós stressz okozza. Ha azonban elkezdünk visszafele gondolkodni: a kiváltott hatásoktól a kiváltó okok fele haladni, akkor újfent fizikai kölcsönhatásokra lehet bukkanni! Az események láncolata ugyanis a környezetből indul ki, az agy strukturális és funkcionális elváltozásaival folytatódik, idővel pedig (többek között) a szív-érrendszerben is megjelenik. Ez okozza mind a tartós stresszt, mind pedig a magas vérnyomást. Nincs tehát a színfalak mögött semmiféle „varázs”.
Ettől persze továbbra is hihetünk még abban, hogy a stressz egyfajta tudatos állapot formájában mégiscsak „beékelődik” valahova az említett események fizikai-fiziológiai láncolatába, s hogy csak a tudomány eszközei nem látják a konkrét nyomát ennek a bizonyos „közbeavatkozásnak”. A valóság azonban az, hogy mivel a stresszt is csak az agy okozza, így az tudatos állapotként nem hathat vissza sem az agy, sem pedig a test funkcionálására. A stressz lényegében egy tudatos élményként (egyfajta kognitív lenyomatként) csapódik csak le az elménkben. De hát miért? Mégis mi haszna van akkor a tudatnak? S ami talán még ennél is fontosabb: mi a bizonyíték arra, hogy a tudatot valóban csak az agy okozza?
Nem az elme, hanem az agy akarja
Benjamin Libet egyik mérföldkőnek számító kutatásában a szándék, a cselekvés és a mindezeket befolyásoló idegrendszeri folyamatok időbeli viszonyait vizsgálta. A kísérletében részt vevő személyeknek egy egyszerű cselekvést kellett végrehajtaniuk: az egyik ujjukat kellett megmozdítaniuk. Mindeközben azonban Libeték arra is megkérték alanyaikat, hogy jól figyeljenek meg egy óramutatóhoz hasonlító, köröző pontot, s jegyezzék meg, hol járt ez a bizonyos pont akkor, amikor a cselekvés szándéka „testet öltött” a tudatukban. Libeték aprólékosan rögzítették mind a cselekvés (az ujjmozgás), mind pedig a tudatos szándék megjelenésének az időpontját. Ez utóbbit természetesen a kísérlet személyek beszámolói alapján.
A két esemény közötti átlagos időeltérést a kutatók végül 206 milliszekundumnak számították, vagyis nagyjából ennyi idő telt el a szándék tudatosodása és az ujj megmozdulása között. Csakhogy itt még nem ért véget a kísérlet! Libeték ugyanis EEG-technikával azt az agykérgi jelet is rögzítették, ami az ujjmozgást megelőző (és okozó) agyi folyamatok természetes, elektromos jele. Ez az úgynevezett készenléti potenciál, amely mintegy 500-1500 milliszekundummal az adott mozdulat megindulása előtt, minden esetben megfigyelhető. A kutatók időbeli számításai szerint az agy gyakorlatilag hamarabb hozott döntést az ujjmozgás elindításáról, minthogy az erre irányuló szándék megjelenhetett volna a tudatban!
A sorrend alakulása tehát a következő volt: a mozdulat elektrofiziológiai agyjele, a mozdulat pszichés szándéka, majd végül maga a mozdulat. Mire következtethetünk mindebből? Nos, arra, hogy valójában nem a tudatos szándék okozza a cselekvést, hanem mind a szándék, mind pedig a cselekvés az agyi aktivitás okozati következménye. Libet éppen ezért úgy vélte, hogy a tudatos szándék mindig az agy által tudattalanul kiadott parancs után (lényegében annak hatására) születik meg. A kutató ugyanakkor amellett érvelt, hogy mindezek ellenére a tudatos szándéknak is lehet némi szerepe ebben az egészben, az ugyanis szerinte
a mozgás parancsa fölött egyfajta „vétóval” élhet.
Na de honnan tudhatjuk, hogy ez a bizonyos vétó nem csak egy másik agyi folyamat eredménye? Számos kutatóban felmerült már ez a kétely. Sok kognitív pszichológus éppen ezért ma amellett érvel, hogy a tudatos szándéknak gyakorlatilag semmiféle konkrétuma nincs az emberi viselkedésben: mind a szándék, mind pedig a cselekvés tudattalan agyi folyamatok eredménye. Elménk nem játszik tehát valós, oki szerepet hétköznapi cselekedeteinkben, hanem utólagosan és pontatlanul rekonstruálja csak agyi eseményeinket. Na de akkor mégis mi lehet a rendeltetése? Libet számtalanszor megismételt kísérletének markáns eredményei sajnos több kérdést vetnek fel, mint amennyi válasszal látnak el…
Felhasznált szakirodalom: Csépe V., Győri M., & Ragó A. (2007). Általános pszichológia 3. – Nyelv, tudat, gondolkodás. Osiris Kiadó.
