Történetmesélés – a kimondott vagy leírt szó gyógyító ereje II. rész

Kétrészes cikkünk első részében megismerkedhettetek a történetek alapvető elemeivel, és bepillantást nyerhettetek abba, milyen folyamatok és változások zajlanak agyunkban egy történet megismerésekor. Cikkünk második részében a kimondott vagy leírt szó pozitív hatásairól, saját élettörténetünk és élményeink megosztásának erejéről, segítő következményeiről olvashattok.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) meghatározása szerint a narratív terápia az a folyamat, amelyben az egyén újraértelmezi saját életének eseményeit úgy, hogy azok egyszerre maradjanak igazak és váljanak segítő narratívákká. Az egyén így tulajdonképpen saját élete (társ)szerzőjévé válik, aki aktívan keresi az értelmet a vele megtörtént eseményekben.

Fehér Boróka a narratív beszélgetés első lépéseként az externalizációt, azaz a kívülre helyezést írja le. Ennek lényege, hogy a nagyon gyakran belsővé vált, az egyén saját tulajdonságának tekintett nehézséget le kell választani az egyénről, méghozzá úgy, hogy megnevezi azt – tárgyiasítja vagy megszemélyesíti.

A kimondott szó egyrészt képes tudatosítani a korábbi tudattalan tartalmakat, ami lehetőséget ad a személynek az önreflexióra.

Másrészt pedig a probléma feltárásával és elmesélésével a nehézség valamelyest különválik a személytől, ami így segít abban, hogy megtörje azt a gondolkodást, hogy az adott probléma az ő valamelyik állandó személyiségjegyéből fakad, és így megváltoztathatatlan. A kívülre helyezés lehetővé teszi, hogy az egyén a tapasztalatai, emlékei között olyan kivételes kimeneteleket keressen, amikor nem a megszokott forgatókönyv érvényesült, nem a probléma dominálta a végkifejletet. Fehér Boróka azt írja publikációjában, hogy „minden egyes kivétellel kapcsolatos emlék segíthet alternatív narratívák kialakításában – a kivételek önmagukban nem megoldások, hanem olyan új alapot nyújtanak, melyekre új történeteket kell felépíteni.”

Saját történetünk elmesélése segítségünkre lehet bármilyen nehézség vagy probléma esetén, különösképpen traumáink feldolgozásában. Gabriele Rosenthal szociológus 1989 és 1996 között, a narratív interjú módszerét használva holokauszt túlélőkkel beszélgetett Németországban és Izraelben. Egy cikkében azt írja, hogy egy múltbéli eseménynél – az újbóli átélésén kívül – a történetmesélés az egyetlen módja annak, hogy reprodukáljuk a velünk történteket. Ha nem tudjuk megosztani a tapasztalatainkat másokkal, akkor kívülállónak érezhetjük magunkat, és megélhetjük a kirekesztettség élményét is mindazokhoz viszonyítva, akik nem éltek át hozzánk hasonló nehézségeket.

Gyakori, hogy egy kliens számára az első ülés, ahol a pszichológusával megosztja saját történetét, egyfajta robbanásként hat; számos másik emlék feltör a tudatba, ami segít megérteni a mesélőnek, hogy azelőtt elnyomta magában azt a szükségletet vagy vágyat, hogy beszéljen a vele történtekről. A Rosenthallal folytatott interjúk közben több holokauszt túlélő is megtalálta magában a bátorságot és a késztetést, hogy megtörje a családjában uralkodó némaságot és tabut, és elmesélje a saját élettörténetét.

Vámos Miklós szerint: „Az írás voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás. Hatása még elementárisabb is lehet, mert az ember nem egy vele érző közösség vállaira, hanem a papírra rakja a terhét. Márpedig a papír engedelmesebb sorstársainknál, viszi tovább a ráengedett súlyt, szótlanul, megbízhatóan.”

A történetmesélésnek nem csak szóban, de írásban is gyógyító ereje lehet. Yue Gu három éven át tartó kutatásában – ami alatt egy nem-fikciós kreatív írás kurzust tartott – követte nyomon körülbelül száz hallgatója útját. Amikor a narratív terápia az osztályterem falai között zajlik, a terapeuta egy úgynevezett írói coach szerepbe kerül, és aktív facilitátorként funkcionál, aki nem csak nyitott és empatikus légkört biztosít, de útmutatást ad a hallgatóknak ahhoz, hogy feltárják, megvitassák és újraértékeljék a saját életrajzi történetüket. A kurzus következtében számos hallgató számolt be arról, hogy fokozott hajlandóságot éreztek, hogy megmutassák magukat a többieknek, írjanak azokról az érzelmeikről, amiket elfedtek vagy titkoltak a múltban, és hogy újraértékeljék magukat mint egyedülálló és értékes emberi lények.

Az életnarratívákban általában két én van jelen: a szelf-1, aki azt a személyt képviseli, aki a múltban átélte az eseményeket, és a szelf-2, aki ugyanannak a személynek a jelenlegi énjét takarja, aki szerzője és narrátora az íródó történetnek. Bár nem minden esetben, de legtöbbször elmondható, hogy a főszereplő a szelf-1, míg a narrátor a szelf-2, és maga a történet beszélgetés a két én között.

Ez a párbeszéd egyfajta gyógyító kapcsolatot alakít ki a múltbeli és a jelenbeli én között,

amiben gyakran az aktuális szelf bátorítja a másik szelfet, hogy felidézze és átértékelje élettapasztalatait, miközben támogatást, vigasztalást és baráti jobbot nyújt, enyhíti a magányt, illetve új lehetőségek és potenciálok felé irányítja – tökéletes tanácsadóként funkcionálva.

A két én akkor egyesül, amikor az írás segítségével a szerző képessé válik értelmet találni a vele történtekben, mindez pedig úgy történik, hogy az aktuális én már egy másik perspektívával rendelkezik a jelenből visszatekintve a múltra, és mások a megszerzett erőforrásai is, mint a múltbéli énnek, így képes megszabadítani múltbeli énjét az őt elnyomó narratíváktól alternatív élettörténések felajánlásával, újraalkotott mintákkal.

Olvassunk tehát bátran, hallgassuk meg mások tapasztalatait, osszuk meg saját élményeinket, vagy írjunk akár naplót, ami csak önmagunknak szól! A szó ereje hatással van ránk minden történeten keresztül.