Az emberiséget valaha is érintő legpusztítóbb konfliktus, a II. világháború 72 éve ért véget. Az elmúlt hét évtized ellenére a háború és jelenségei máig rengeteg embert foglalkoztatnak. A popkultúra szintjén Christopher Nolan nemrég megjelent Dunkirk című mozija próbálja a „hollywoodi pátosz” nélkül bemutatni, hogy milyen lehetett átélni a háborút egy átlagos katona szemszögéből. Ennek kapcsán beszélgettünk a téma szakértővel, Dr. Hidán Csaba Lászlóval, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusával, aki régész, történész, harcművészetoktató, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola megalapítója és volt ejtőernyős felderítő is egyben.

Hogyan definiálná a háborút?

A háború sok mindenhez hasonlít, de semmivel sem azonos. Ezerarcú, más időpontban és más helyeken mindig eltérő arcát mutatja, de a lényege sosem változik. Ősi entitás, bármilyen kor kultúrájával párhuzamosan létezett, és az egyik legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet.

A XX. század háborúi hatalmas áldozatokkal jártak és óriási technológiai fejlődést hoztak. Miben mások a múlt század háborúi, mint az azt megelőzők?

A háborúk természetét a különféle korokban feljegyzések, krónikák, naplók és iratok alapján követhetjük nyomon: ezek a dokumentumok megőrizték az eseményeket és az egyén benyomásait. A XX. század háborúira talán azt a kifejezést lehetne alkalmazni, hogy a korábbi háborúkhoz képest kegyetlenebbek és cinikusabbak lettek. A kiszolgáltatottság érzése a modern háborúban sokkal erősebb: amíg például egy kora középkori csatában a harcosok általában szemtől-szemben, test-test ellen küzdöttek, a modern fegyverek villámgyorsan, figyelmeztetés nélkül és elérhetetlen távolságból, vagyis gyakran kivédhetetlenül ölnek. A halál és a megnyomorodás esélye manapság sokkal nagyobb, miközben a háború zajai is megváltoztak: a gépzaj és robbanások hangjai nem természetesek, az emberi szervezetre jelentős stresszhatást gyakorolnak. Az ölés is személytelenebbé vált – mindössze egy gomb megnyomásával rengeteg ember elpusztítható, anélkül, hogy az elkövető egyáltalán látná az áldozatait, s szembesülhetne tette súlyával.

A modern média ezen hatásokat csak még tovább fokozza: elég csak a propagandára gondolni, amely bármilyen eseményt, akár egy népirtást is képes dicső cselekedetként beállítani. Az irányított véleményalkotással és irányított gyűlölettel pedig a tömegek borzalmas irányba befolyásolhatók.

Ilyen körülmények közt mi tesz valakit harcosnak, katonának alkalmassá?

A háború elviselésére való alkalmasság nagyon sok tényezőtől függ. Fontosak a fizikai tényezők: az egészséges test és a jó kiképzés is. Ám a fizikai lehetőségek csak a képesség ötven százalékát adják, a lelki adottságok ugyanolyan fontosak. Rengeteget példát találni feljegyzésekben arról, amikor erős, jól kiképzett emberek testileg-lelkileg összeomlottak azon a csatatéren, ahol fizikailag gyengébb és kevésbé kiképzett társaik kitartottak mindössze a lelkierejük révén.

Hogyan és miből épül fel ez a fajta lelkierő?

Erre egy konkrét példát szeretnék elmesélni. Egy kézdivásárhelyi bácsi élettörténetét, amit ő személyesen mondott el nekem. 1938 és 1940 közt katona volt a Román Királyi Hadseregben. Két hónappal a leszerelése előtt a II. bécsi döntés értelmében Erdély visszakerült Magyarországhoz, és Brassóból mindenétől megfosztva kergették ki a románok, majd 1941-ben behívták a magyar hadseregbe, ezután az oroszországi harcok során szovjet fogságba esett. 1947-ben szabadult és visszatért az ismét román tulajdonú Erdélybe, ahol az egykori szolgálati papírjai hiányában újra besorozták, ezúttal a Román Néphadseregbe, három évre. Amikor megkérdeztem, hogyan bírta ki a 12 év kényszerkatonaságot, harcokat és hadifogságot, csak ennyit válaszolt:

„Tudtam, hogy hazavárnak.”

Tudta, hogy van családja és van közössége. Tudta, hogy neki helye van a világban és helye van a hazájában. Ez a tudat vezette át a megpróbáltatásokon.

Ugyanakkora végsőkig való kitartást már fanatizmusnak szokták nevezni. A fanatizmus ugyanúgy növeli a katonák harcértékét?

A fanatizmus nem növeli számottevően a katonák harcértékét, de veszélyesé válnak tőle, mert kiszámíthatatlanok lesznek, hiszen nem becsülik az életüket semmire, ezért bármilyen öngyilkos manőverre képesek. Aki viszont a saját életét nem becsüli, az másét sem fogja. A harcoló fanatikusok bűnöző, vagy súlyosan sérült személyiségek, akik a másik életét teljesen semmibe veszik, a többi embert pedig mindössze erőforrásként kezelik, akiken ki tudják elégíteni a szükségleteiket. Ezekből az emberekből lehetnek terroristák vagy „kápók”, ám komolyabb rangig nem vihetik, mert ahhoz nem elég intelligensek.

Ahhoz, hogy valaki egy szélsőséges eszme fanatikus követőjévé váljon, a kilátástalanság vezet, mely lehet akár anyagi, akár lelki. Ha valaki tanult, akár egyetemet végzett, dolgozik, és mégsem tud előrejutni, az előbb-utóbb lelkileg is eltörődött lesz, amitől a radikális eszmék felé sodródhat. Európa történetében is létezett két rendszer, amely a kilátástalanságra épített: a kommunizmus és a nácizmus. Mind a kettőt háború, gazdasági- és értékválság előzte meg, és mind a kettőnél megjelent egy vezető, aki a kilátás nélküli tömegeknek egy kiutat ígért, amitől a tömegek mögé is álltak. Hasonló jelenség játszódik le a mai terrorszervezeteknél: teljesen mindegy, hogy Európába vagy a Közel-Keletre születik valaki, a kilátástalanság bárkit ugyanúgy egy ilyen eszme felé sodorhat. Belőlük azonban sosem lesznek „igazi” terroristák, csak végrehajtók, lelkileg sérült, feláldozható figurák: az igazán gonosz emberek és a valódi terroristák a vezetőik.