Tudunk-e valóban őszintén élni? – Hazug életünk igaz története

„Ne hazudj”; „Hazudni bűn”; „A hazug embert hamarabb utolérik...” – számos helyen találkozhatunk efféle intelmekkel, a Tízparancsolattól kezdve a népnyelven keresztül Harry Potter kezéig. Hiába azonban a tiltás, a mindannyiunk számára ismert erkölcsi rend, mégsem tudunk ellenállni a kísértésnek. Hazudunk. Füllentünk. Lódítunk. Nagyot mondunk. Nevezhetjük akárhogyan, az igazság eltitkolása életünk egyik legtermészetesebb velejárója.

Hisszük vagy sem, már meglehetősen korán átesünk a tűzkeresztségen. Két és féléves korunkban már hajlamosak vagyunk mások megtévesztésére irányuló akciókat végrehajtani – más kérdés, hogy első komolyabb sikereinket csupán 4-5 éves korunkban éljük meg, ebben az életkorban indulnak ugyanis szignifikáns javulásnak manipulációs készségeink. A fejlődés a későbbiekben is állandósul, előbb-utóbb megkerülhetetlenné téve a szülői minta kérdését. Rossz hírünk van: lehetünk a legszilárdabb tartású szülők, gyermekünk akkor is észlelni fogja a mindennapjaink során óhatatlanul előforduló visszás helyzeteket, és beépíti azt viselkedésébe. Michael Lewis, amerikai fejlődéspszichológus több efféle példát is megemlít tanulmányában: valószínűleg mindannyiunknak ismerős gyerekkori helyzet, amikor szüleink megkértek rá, örüljünk jobban a rokonoktól kapott ajándéknak, még olyan esetben is, ha éppen valami teljesen másra vágytunk volna. Másik mindennapos példa, ha gyermekként azt halljuk szüleinktől, mennyire nem szeretnének most beszélgetni senkivel, amikor azonban egy régi ismerős mégis megszólítja őket, felöltik legszebb mosolyukat, és egy “de jó, hogy látlak!” felütéssel máris társalgásba elegyednek.

Ha nem szeretlek, hazudok, ha igen, akkor még többet

Természetesen szó sincs arról, hogy ezáltal csakis káros mintákat emelnénk át szüleinktől, de a környezet manipulációjának ténye ettől függetlenül megkérdőjelezhetetlen. A hazugság azért is állandó tényező a mindennapjainkban, mert szociálisan adaptív jelentőséggel bír. Senki nem szeretné megbántani a rokonát, régi barátját, különösen, ha jóindulattal közelednek felénk. Lewis például négy különböző okot vázol fel, miért is hazudunk gyerekként, és ebből csak egy tekinthető kifejezetten ellenséges magatartásnak: mások érzéseinek védelme, a büntetés elkerülése, magunk becsapása a pozitív önértékelés érdekében, valamint az egyetlen negatív jellegű, a másik ember célzott megbántása. A kamaszkor elérkeztével pedig szoros összefüggésben a naiv tudatelméleti képesség fejlődésével, birtokába jutunk minden olyan készségnek, amely szükséges a sikeres megtévesztéshez.

„ akár egy olyan emóció összes tünetét is ki tudják mutatni, amelyet nem is éreznek”

– írja Claudine Biland A hazugság pszichológiája című könyvében. Írásában a hazugságokat, Lewistól eltérően csupán két csoportra osztja: önzőre és önzetlenre. Utóbbi fogalom alatt értünk minden „kegyes hazugságot”, vagy minden olyan jellegű valóságtorzítást, amely hosszú távon a szociális javainkat biztosítja (ezekre soroltunk példákat az előző bekezdésben). Ez azonban mindössze az alkalmak egynegyedét teszik ki, hazugságaink döntő, háromnegyed része ugyanis önző jellegű. Más felosztások is léteznek még mindezek mellett: Bella DePaolo és munkatársai Lying in Everyday Life című tanulmányukban pédául a szelfre, valamint a másik személy felé való irányultságban látja a hazugságok közti fő különbséget.

Az említett írás számos más érdekességre is felhívja figyelmünket, elsősorban a nemi különbségeket és hasonlóságokat illetően. Bár hajlamosak vagyunk – különösen mondjuk egy szerelmi csalódás esetén – hazugnak kikiáltani és minden erkölcstelenség forrásának tekinteni az ellenkező nemet, érdemes tudni, hogy a kutatások szerint alapvetően ugyanannyira vagyunk hajlamosak elhallgatni az igazságot, nemtől függetlenül. Lehetünk férfiak vagy nők, átlagosan ugyanúgy körülbelül másfél-két alkalommal hazudunk naponta. A különbség sokkal inkább a motivációt illetően van: a nők kommunikációjára jóval jellemzőbb az önzetlen, másik személyre irányuló füllentés, különösen a nő-nő helyzetekben („Isteni lett az új hajad!”), míg a férfiak sokkal több magukra irányuló hazugságot működtetnek („Keményen az asztalra csaptam, és jól megmondtam a főnöknek a véleményemet!”). A nők emellett hajlamosabbak bűntudatot és stresszt megélni egy hazugság esetén – gyakoribb a lelkiismeret-furdalásuk, ha hazudnak, valamint erősebb a szorongásuk, ha hazugságon kapják őket.

Ha egy üzlet beindul

A férfiakról szóló fenti megállapítások meglehetősen szélsőséges esetét ismerhetjük meg, ha megvizsgáljuk a börtönből néhány héttel ezelőtt szabadult Jean-Claude Romand történetét. A francia férfi tizennyolc éven keresztül hitette el közvetlen környezetével, hogy egyetemi orvostanhallgató, majd később az Egészségügyi Világszervezet (WHO) munkatársa –

az igazság ezzel szemben az, hogy Romand fél év után felhagyott a tanulással,

noha utána is bejárt az egyetemre, eljátszva azt, hogy halad tanulmányaival. Később, elképzelt diplomásként, különböző munkahelyeket álmodott meg magának, a WHO-tól kezdve a genfi egyetemig, valós állás híján pedig eladta a családi örökséghez tartozó lyoni lakást, majd távoli rokonoktól csalt ki pénzt, befektetésekre hivatkozva. 1993 januárjában pedig, amikor már szinte minden ismerőse számára kezdett nyilvánvalóvá válni közel húszéves csalássorozata, megölte feleségét és két gyermekét. Romand megdöbbentő történetéről számos helyen lehet bővebben is tájékozódni, valamint a filmkészítőket is megihlette.

Ez utóbbi példa természetesen a lehető legszélsőségesebb megnyilvánulása a krónikus, önző, szelfre irányuló hazugságsorozatnak (mindemellett pedig a diagnózis nárcisztikus személyiségzavart is feltárt a férfinál). És bár Romand-hoz hasonló valóságtorzítóból nem sok születik, azt talán senkinek nem érdemes gondolnia, hogy végigélhetünk egy egész életet hazugságok nélkül. Vagy mégis? Ki tudja, talán cikkünkben leírtaknak a fele sem igaz!