Túlélési ösztön az élethosszig tartó tanulás?

A „tanulás” szó hallatán bizonyára sokunknak reflexszerűen bevillannak az iskolai feleltetések, dolgozatírás vagy a hosszú éjszakázások a vizsgaidőszakban, ennek ellenére mégis egyre többen adjuk be derekunkat, hogy újra iskolapadba üljünk, benevezzünk egy szemináriumra, új szakmát sajátítsunk el, vagy szakcikkeket olvassunk egy adott témában. Mégis mi hajt bennünket, hogy folyamatosan tágítsuk a tudásunkat? Aki lemarad, az kimarad? Vajon szükséges egy életen át tanulni?

„Amerikából jöttem, mesterségem címere…” – talán sokunk számára ismerősen cseng ez a gyerekkori játék, amikor egymásnak elmutogattuk, hogy mit csinál egy pék, rendőr vagy fodrásznő. Amikor egy mai ovissal játsszuk ugyanezt a játékot, vagy egyszerűen csak megkérdezzük tőle, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, gyakran kapunk olyan hajmeresztőnek tűnő válaszokat, melyeket felnőtt fejjel nem igazán tudunk értelmezni. Attól persze, hogy mi nem értjük, még nem elképzelhetetlen, hogy egyszer az ilyen nem létező „mesterségek” valós szakmákká válnak. Ugyanakkor azt sem kell feltételeznünk, hogy a mai gyerekek „furcsák”. Gondoljunk csak bele: ha az idősebb generációt, például a nagyszüleinket kérdeznénk meg arról, hogy mit csinál szerintük egy HR-es, komissiózó, JAVA fejlesztő vagy egy agilis coach, vajon milyen válaszokat kapnánk?

A tudomány és a technika rohamos fejlődésének egyik hozománya, hogy számos munkafolyamatot automatizálunk, ami magával hozza azt is, hogy bizonyos foglalkozások átalakulnak vagy megszűnnek, és új szakmák tűnnek fel. Egyes kutatók szerint a mai óvodások 65 százaléka olyan munkát fog végezni, amelyről nekünk ma még elképzelésünk sincs. Ezt támasztja alá egy nemzetközi kutatás is, melyben két oxfordi professzor több száz jelenlegi szakmát vizsgált meg az automatizálhatóság tekintetében (Frey, Osborne, 2013). Eredményeik alapján feltételezhetően az elkövetkezendő két évtizedben olyan szakmák lesznek kiválthatóak a technológia fejlődésének és az automatizálásnak köszönhetően, mint például a könyvelő, hitelügyintéző, fordító, call centeres, könyvtáros vagy a játékvezető.

Ez a fejlődés pedig szükségszerűen azt eredményezi, hogy olyan új képességek, készségek tárházára lesz szükségünk, amelyeket a mesterséges intelligencia és a robotizálás nem tud maga alá gyűrni. Nem kell jövőkutatónak lenni ahhoz, hogy belássuk: az életünk folyamatos változásban van, és

a változásokhoz való sikeres alkalmazkodás – a tudásunk frissen tartása, képességeink folyamatos „újrapolírozása” – egyfajta „túlélési ösztönné” vált,

ami végső soron személyes sikerünk záloga lehet.

A jó pap is holtig tanul…

A mai, hagyományos oktatási rendszer alapjait lefektető Comenius már jó néhány évszázaddal ezelőtt megfogalmazta a folyamatos tanulásban, azaz a mai kor trendin, ugyanakkor néha már-már elcsépelten hangzó „life-long-learning”-ben rejlő értékeket. Összehasonlítva más nyugat-európai nemzettel, mi magyarok köztudottan kevesebbet invesztálunk saját fejlődésünkbe, hacsak a munkáltatónk nem követeli meg tőlünk egy-egy képesítés megszerzését. Ez esetben is gyakran inkább a munkáltatótól várjuk el, hogy finanszírozza a továbbképzésünket vagy biztosítsa a munkaidőben való tanulást. Pedig a folyamatos önfejlesztés mint képesség egyre inkább felértékelődik.

Az Y és Z-generációs fiatalok még nagyobb kihívással néznek szembe, mint a korábbi generációk képviselői,

hiszen a felgyorsult technológiai fejlődés hatására az egyes iparágak is folyamatos átalakulásban vannak, ezáltal a munkájuk is állandó változáson megy majd keresztül. Éppen ezért fontos magunkévá tennünk a gondolatot, hogy az iskola önmagában nem készít fel az életre, az meg végképp nem várható el az oktatási rendszertől, hogy száz százalékosan felkészítsen bennünket egy adott munkára.

Hasznos megtanulnunk tanulni

Az iskolapadokban megszerzett kognitív képességek hasznos előfeltételei annak, hogy képesek legyünk az új ismeretek befogadására. A folyamatos (tovább)tanulás

• növeli a foglalkoztatási képességünket (employability),
• fejleszti a személyiségünket,
• valamint a folyamatos tanulás az élettel való elégedettségünket is támogatja.

A jövőben ugyanakkor még inkább felértékelődik azoknak a nem kognitív képességeknek az elsajátítása, amelyek versenyképességünket növelhetik a digitális dzsungelünkben. Többek között ezért is hasznos, ha megtanulunk egy életen át tanulni. Hogyan?

• Szánjunk magunkra időt! Ne csak a testünket eddzük rendszeresen, hanem az elménket, memóriánkat is! Napi fél óra olvasással töltött idő vagy rejtvényfejtés, memóriajáték bizonyítottan fitten tartja a szürkeállományunkat.
• Ismerjük jól magunkat! Érdemes bizonyos időközönként tudatosítani magunkban az erősségeinket, és ránézni az esetleges vakfoltjainkra, fejlesztendő területeinkre. Ez az önismereti túra kellő löketet ad az önfejlesztési igény fenntartásához.
• Folyamatosan tartsuk ébren a kíváncsiságunkat és nyitottságunkat! A nemet mondás képessége fontos erény, de az innováció elől elzárni az elménket nem túlságosan kifizetődő, mert könnyen előfordulhat, hogy így elmegy mellettünk a világ. Számos lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy tudásunkat pallérozzuk: nyílt napok, ingyenesen letölthető előadások, közösségek stb.
• Legyen célhoz kötött személyes motivációnk! A tanulás bizonyosfajta erőfeszítés is egyben, de ha megleljük benne az örömünket, belső motivációnkat, és nem pusztán egy papír megszerzése lebeg a szemünk előtt, könnyebben tesszük életünk részévé a tanulás képességét.

Az életen át tartó tanulási folyamat a világunk által megkövetelt változó igényekhez való alkalmazkodást szolgálja, így saját jól felfogott érdekünk, hogy az alkalmazkodóképességünk határait folyamatosan feszegessük.

A tudás szinten tartása nem pusztán elvárás, hanem invesztíció is egyben

A munkaadóknak egyre nagyobb szerepe van az oktatás és az új kihívások közötti űr betöltésében. A folyamatos fejlődést megcélzó szervezetek kulcsfontosságú kihívások előtt állnak az elkövetkezendő években. Egyik ilyen kihívás, hogy vajon meg tudják-e találni azokat a képzési formákat, amelyek a legjobban alkalmazkodnak a céljaikhoz és a célcsoportjukhoz. Másik lényeges kérdés, hogy olyan kompetenciák fejlesztésére fektetik-e a hangsúlyt, amelyek igazodnak a jövőbeni változásokhoz, ergó minden fillért, amit a munkavállalóik fejlesztésére fordítanak, jól költik-e el. Azok a szervezetek lehetnek versenyelőnyben, amelyek a munka szempontjából releváns technikai oktatásokon túl olyan képességek fejlesztésébe invesztálnak, mint

• a komplex problémamegoldó-képesség,
• az asszertív kommunikáció,
• mások oktatására, betanítására való képesség,
• hatékony időgazdálkodás,
• kritikai gondolkodás,
• kreativitás,
• együttműködés képessége,

és mindezeken túl intézményesíteni tudják kultúrájukban, hogy valódi tanuló szervezetté váljanak. Hiszen az egyik leghatékonyabb módszer továbbra is az, ha öntapasztalás útján sajátítunk el új ismereteket (többek között egyéni tanácsadás, mentoring vagy coaching révén), ehhez pedig elengedhetetlenül fontos, hogy a szervezeti kultúra része legyen a fejlődési igény, az egymásra való odafigyelés, segítőkészség és tudásmegosztás képessége.

Hogy tíz év múlva lesznek-e emlékszerkesztők vagy űrturista idegenvezetők, az még a jövő zenéje. Hogy készen állunk-e arra, hogy táncra perdüljünk, ha ez a zene felcsendül? Az nagymértékben rajtunk is múlik.