Túlzott elvárások csapdájában – a reális elvárások fontossága az egészséges érzelmi fejlődés szempontjából

„Az unokatestvéred már a második diplomáját csinálja!” „Mindenből csakis kitűnő eredményt fogadok el!” – vajon ezek a mondatok hogyan befolyásolják a gyermek világát és fejlődését? A túlzott vagy nem a saját képességeinek, készségeinek megfelelő elvárások hogyan hatnak az egészséges érzelmi kapcsolódásra? Ezekre a kérdésekre adhat választ az „életcsapdák” ismerete. 

Mit jelentenek a sémák és az életcsapdák?

A sématerápiás módszert Jeffrey E. Young a korai maladaptív (vagy önsorsrontó), gyermekkorban kialakult működési mechanizmusok kezelésére fejlesztette ki. A sémák meghatározzák alapvető viszonyulásunk magunkhoz, másokhoz, a világhoz. Úgy is értelmezhetjük őket, mint folyamatosan visszatérő viselkedési, érzelmi mintázatok, melyek megnehezítik az egyén életét, kapcsolatait, mondhatni „mindig ugyanabba a csapdába esik bele”. Young az alapvető érzelmi sérülések mentén azonosította a maladaptív sémákat (néhányról egy korábbi cikkünkben is olvashattok: itt), és öt alapvető szükségletet azonosított:

• biztonságos kötődés szükséglete,
• autonómia, kompetencia és én-azonosság megtapasztalása,
• jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága,
• spontaneitás és játék,
• reális keretek és önkontroll megélése

Léteznek azonban pozitív sémák is, melyek adaptív működési formákat támogatnak. Gyermekkorban alakulnak ki, abban az esetben, ha a gyermek alapvető érzelmi szükségleteit a szülők vagy más fontos gondozó megfelelően kielégítik.

Az érdekesség, hogy a Louis házaspár „Good Enough Parenting” c. könyvében összegezte ezeket az életcsapdákat (a könyvhöz Young is írt ajánlást), csak egy kicsit más szemszögből kategorizálva őket, hogy a nevelésben is segítséget nyújthassanak, hogyan kerüljük el a maladaptív sémák kialakulását. Az általuk leírt példák ráadásul segíthetnek megérteni egy-egy viselkedésforma mögött meghúzódó környezeti hátteret, mely az empátiára és az odafigyelésre hívja fel a figyelmet. Fontos, hogy nem ítélkezni szeretnének, hanem segíteni és tanítani. Az alábbiakban a túlzott elvárások miatt kialakulható életcsapdákat mutatjuk be. 

A túlzott elvárások világában élünk

Kétségtelen, hogy egyik szélsőség sem jó. Ha nagyon kevés vagy szinte semmilyen elvárás nincsen, a gyermek sokszor sodródik, motiválatlan lesz, valamint félő lehet, hogy nem próbálgatja, nem ismeri meg saját erősségeit és készségeit. Ezzel ellentétben a túl sok elvárás túlzott mértékű nyomást és szorongást okozhat.

A túlzott elvárások és a gyermek korlátozása a játékban vagy abban, amit szeretnek csinálni, akadályozza a szülő és gyermek közötti harmonikus érzelmi kapcsolódást.

Milyen életcsapdákat rejthetnek a túlzott elvárások?

1. A könyörtelen mércék / Hiperkritikusság életcsapdája

Azok, akikben gyermekként ez az életcsapda alakul ki, szüntelen hajtják magukat és törtetnek előre. Folyamatosan igyekeznek, keményebben dolgoznak, hogy előrébb jussanak, mert az aktuális pozíciójuk soha nem elég jó számukra. Az elégedettség mindig látótávolságban van, de elérhetetlen. Szigorúak saját magukkal és másokkal is. Az általuk kialakított elvárások miatt kritikusak, a saját szabályaikat és az általuk kialakított mércéket várják el másoktól is. Nincsenek tudatában, hogy a helyzetre adott reakcióik, a véleményük, valamint ítéleteik aránytalanok a helyzet valódiságával. Gyakran azért alakítják ki magukban ezeket az elvárásokat, hogy csökkentsék a belső fájdalmat. Nehezen lazítanak, és mindezek együttese egészségükre és kapcsolataikra is kihatással lehetnek.   

A korai családi környezet, mely ennek az életcsapdának a kialakulásához vezethet például, ha egyik vagy mindkét szülőnek magas elvárásai voltak (akadémiai eredmények, tisztaság, jó modor), vagy erről állítottak modellt. Továbbá, ha a szülői szeretet teljesítményalapú  volt, nem feltétel nélküli, vagy ha a gyermek eredményeit másokhoz hasonlították, a belső tulajdonságokra pedig nem sok figyelmet szenteltek. Kockázati tényező még a gyermek kritizálása, megszégyenítése.

2. A büntető készenlét életcsapdája

A gyerekeket, akiknél ez az életcsapda jelentkezik általában olyan szülők nevelték fel, akik nem mutatnak sem megbocsátást, sem kegyelmet saját vagy mások hibái felé. A hibát nem tűrő szülők gyermekei olyan felnőttekké válhatnak, akik nem bocsátanak meg könnyen, minden apró hibáért büntetnek (még akkor is, ha véletlen történt), a dolgokat fekete-fehéren látják, nagyon gyorsan ítélnek. Gyakran úgy gondolják, hogy a kegyelem a gyengeség jele.

A korai családi környezet, mely ennek az életcsapdának a kialakulásához vezethet például a gyermek gyakori hibáztatása és leszidása, a büntetések aránytalansága (akár otthon, akár az iskolában történő gyakori büntetések is). Ha a szülők nem tartották fontosnak a megbocsátást, másokat hibáztattak, haragtartóak voltak, de akár az is hatással lehet a gyermekre, ha a szülő nem tudta feldolgozni a saját tapasztalatait, mikor vele bántak túl szigorúan gyermekként. 

3. Az önfeláldozás életcsapdája

Ebben az életcsapdában az egyén úgy érzi, hogy mindig mások igényeit kell a sajátjai elé helyeznie. Ezt láthatjuk akár altruista gondolkodásnak és cselekvésmódnak is, ám hosszútávon problémákat generálhat. A gyerekek, akiknél ez az életcsapda jelentkezik, általában gyengédek, empatikusak és őszintén törődnek másokkal, felelősséget vállalnak annak érdekében, hogy mások válláról levegyék a terhet. Sokszor inkább szenvednek, minthogy más kellemetlenül érezze magát. Mások segítése számukra nem konfliktuskerülés, őszintén érdeklődnek a másik fájdalma és érzései iránt. Úgy érzik, az ő feladatuk segíteni és megkönnyebbülést nyújtani. Ha nem segítenek, bűntudatuk van.

A csapda ebben, hogy ha a saját igényeiket nem elégítik ki, kiégést tapasztalhatnak, valamint fizikai és mentális problémák is jelentkezhetnek.

A korai családi környezet, mely ennek az életcsapdának a kialakulásához vezethet például, ha a gyermek szülei valami miatt nem tudták a kisebb testvéreket ellátni, ezért a nagyobbik gyermek olyan felelősséget vállalt, mely túlmutat érettségén. Önfeláldozóvá válhat a gyermek, ha korán kell dolgoznia a szülő pénzügyi nehézségei vagy rossz egészségügyi állapota miatt, de abban az esetben is, ha a családban bántalmazás történt. A kialakulásban a komplexitást jelzi, hogy milyen sok minden hatással lehet a gyermekre, így ide tartozhat az a példa is, ha a szülő az önfeláldozást állítja modellként (például, ha elhivatottan dolgozik a segítő szakmában). 

A reális elvárások mint egészséges érzelmi szükségletek

A reális elvárások lényege, hogy segítünk a gyermekeknek megérteni, mit várunk el tőlük pontosan, de közben megengedjük, hogy szabadon fejezzék ki magukat, szabadon legyenek önmaguk. Az elvárások tiszta és pontos megfogalmazása fontos ahhoz, hogy a gyermek inspirált és motivált lehessen.

Ha a reális elvárások találkoznak a gyermek alapvető érzelmi szükségleteivel, a következő jellemvonások fejlődnek ki: reális határok és mércék, barátságosság, jóindulatúság, önfeláldozás (olyan mértékben, hogy a saját határai nem sérülnek).  

Az észszerű határok fontosak az egészséges fejlődéshez, viszont a végletek károsak lehetnek. Ha sikeresen járunk el és reális elvárásokat támasztunk, a gyerekek olyan gondolatokat sajátítanak el szüleiktől és szüleikről, melyben számíthatnak arra, hogy szüleik ismerik az erősségeiket és gyengeségeiket, bátorítják őket képességeiknek megfelelően, segítenek a munka és játék közötti egyensúly megteremtésében és feltétel nélkül szeretik őket. A fejlődés során számíthatnak arra, hogy szüleik értékelik erősségeiket akkor is, ha az különbözik a társadalom elvárásaitól, valamint tanítani fogják őket az önálló életre és az élet élvezetére is.