A szociálpszichológia már réges-rég felfedezte a különböző méretű emberi csoportosulások gondolatainkra, érzelmeinkre és viselkedésformáinkra gyakorolt, bámulatos hatását. Az egyes szakkönyvek és szakcikkek szinte mind egy olyan rejtett mechanizmusként írják le a kultúra és a társadalom befolyását, amelynek a legcsodálatosabb, s egyben legveszélyesebb fegyvere: a láthatatlanság. Az ugyanis, ahogyan egymás viselkedését manipuláljuk a legtöbb esetben nem nyilvánvaló és tudatos, hanem sokkal inkább rejtett és tudattalan természetű!
A családtagjaink, a szomszédaink, a barátaink, az osztálytársaink, a munkatársaink és a további embertársaink mindennapi megnyilvánulásai már a születésünktől fogva olyannyira megszokottak és természetesek számunkra, hogy azok ránk ható erejét nemcsak, hogy nem akarjuk, de rendszerint nem is tudjuk büszke, individuális, analitikus gondolkodásunk középpontjába emelni. Csakhogy attól még, hogy „levegőnek nézzük” ezt a bizonyos szociális faktort, az nagyon is ott van, s alapjaiban határozza meg az életünket. Akárcsak a levegő.
A társas befolyásolásnak ezer arca van. Ami közös bennük, az az, hogy mind oly módon blokkolják le bennünk vagy kényszerítik ki belőlünk potenciális magatartásformáinkat, hogy azt észre sem vesszük. De még ha fel is tűnik, akkor is kimagyarázzuk valahogyan. Volt, nincs. De mégis miért és hogyan? Mi okból, s mi módon lehetünk egymásra ilyen mesterkéltnek tűnő hatással?
„Ők biztos jobban tudják, én meg nem akarok különc lenni…”
A válasz erre az összetett kérdésre talán evolúciós múltunkból eredeztethető. Az ősi időkben ugyanis magától értetődően azon múlt egyéni túlélésünk, hogy képesek voltunk-e együttműködni, együtt dolgozni és együtt élni másokkal. Ha nem, akkor könnyű prédájává válhattunk a természetes szelekciónak, ha viszont igen, akkor rögtön sokkal nagyobb esélyünk lett génjeink továbbörökítésére. „Egységben az erő!” – ahogyan azt ez az elkoptatott klisé is tartja. Valahová tartozási és beilleszkedési szükségletünk tehát elkerülhetetlenül agyunk és elménk részévé vált. Egy további kérdés azonban még megválaszolatlan maradt. Az elvégre csak az érme egyik oldala, hogy mi, humán egyedek az alkalmazkodás és a túlélés érdekében megengedjük, hogy mások hatással legyenek ránk. Az viszont már más tészta, hogy ők mégis milyen „eszközöket és módszereket” használnak fel arra, hogy manipuláljanak bennünket. Az efféle „rávezető utaknak” két csoportja mindenképpen kell, hogy legyen. Az egyik ugyanis feltehetően a megismerésünket és a gondolkodásunkat, míg a másik pedig az érzelmeinket és a motivációinkat kihasználva terelgeti a viselkedésünket. Az egyetlen közös bennük jellemzően az, hogy inkább passzívan, akaratlanul keletkeznek és hatnak, s hogy éppen ezért
igen nehéz (de nem lehetetlen) tudatosítani őket.
Az első esetre jó példa a gyereknevelés és az utánzásos tanulás kapcsolata. A gyerekek ugyanis már a születésüktől fogva kielégíthetetlennek tűnő kíváncsisággal figyelik meg és fedezik fel fizikai és szociális környezetüket. Édesanyjuk, édesapjuk, testvéreik, rokonaik, kortársaik és további hozzátartozóik jelenlétében nemegyszer azt kémlelik, hogy ki mit csinál, s hogy azt miért teszi. Ha pedig végső soron célszerűnek és értelmesnek találnak egy adott magatartásformát, illetve egy a mögött rejlő gondolkodás- vagy érzésmódot, akkor hajlani fognak arra, hogy mindazt akkor és ott vagy esetleg később és máshol saját maguk is kipróbálják. Sokszor éppen ezért nem szükséges megtanítani egy kicsinek, hogy hogyan kell például kutyát simogatni vagy virágot locsolni – azt ő maga is ellesi másoktól. Az aktuálisan fennálló információhiányból eredő kíváncsiságunkat, illetve bizonytalanságunkat tehát gyakran úgy tesszük rendbe, hogy körülnézünk és megvizsgáljuk: társaink közül ki hogyan, s miért úgy viselkedik. Abban az esetben pedig, hogyha a legtöbben hasonló módon járnak el, akkor mi magunk is „engedünk a csábításnak”, hiszen joggal feltételezzük, hogy mások jobban ismerik a jelenlegi helyzetet, s hogy éppen ezért a viselkedésük is szükségszerű, helyénvaló és értelmes.
Ez az információs befolyásolás azonban csak az egyik út. A másik inkább a késztetéseinket és a hangulatainkat veti be ellenünk. Joggal nevezhetjük hát normatív befolyásolásnak, amelynek egyik prototípusa úgyszintén a gyermeknevelésben keresendő. Ezt a módszert alkalmazzák ugyanis a szülők akkor, amikor olyasmit mondanak utódaiknak, mint: „Miért nem tudsz olyan szépen viselkedni, mint a többi gyerek? Anya szomorú lesz.” vagy „Ha nem kapod végre össze magad, akkor le fogsz maradni a többiektől! Azt akarod, hogy kinevessenek?”. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések üzenete jól érzékelhetően az, hogy ha nem úgy viselkedünk, mint a normaként beállított többség, akkor valami rossz fog érni bennünket és/vagy a számunkra fontos személyeket. A deviancia tehát veszélyes, s mint minden fenyegetés, ez is szorongást, félelmet, szégyent, esetleg zavarodottságot fog kelteni bennünk, amelyet pedig mindenképpen igyekszünk majd elkerülni vagy legalábbis visszaszorítani. Ez a „jó kisfiú” / „jó kislány” jellegű késztetés azonban nemcsak a gyermekkor sajátossága, hanem a felnőttkoré is. Elvégre sokszor azért nem merünk egymással egyetértő barátainknak ellentmondani, mert attól tartunk, hogy azzal kiváltjuk majd az ellenszenvüket, ami miatt pedig ők később kevésbé fognak kedvelni bennünket.
Kérdések nincsenek, pedig nagyon is vannak
Egy adott csoport adott egyénre kifejtett szociális befolyásának hátterében tehát három komponens is feltételezhető. Egyrészt az egyén oldaláról ott van az az ősi eredetű, már-már ösztönösnek mondható vágy, hogy része legyen egy olyan közösségnek, amelynek a tagjai legrosszabb esetben megtűrik, legjobb esetben pedig megbecsülik és szeretik őt. Ez az evolúciósan nagyon is adaptív és racionális szükséglet ad lehetőséget nekünk és másoknak is arra, hogy pszichológiailag szabályozzuk egymást – akár szeretnénk, akár nem. Másrészt a csoport oldaláról két manipulációs opció is adva van. Az egyik eszköz által az adott közösség látszólag információs előnnyel ruházódik fel, amely miatt úgy érezzük: annak tagjait nemcsak lehetséges, hanem egyenesen tanácsos is követnünk (különben még valami butaságot csinálnánk). A másik eszköz által ezzel szemben az adott társaság ránézésre olyan ígéretessé és kívánatossá színeződik át, hogy az onnan való „száműzetés” egyértelműen valamilyen
kár vagy veszteség bekövetkezését vonná maga után az életünkben.
A „felruházódás” és az „átszíneződés” szavak passzív szerkezetének használata jelen esetben azért is indokolt, mert a társas nyomás a legtöbb esetben maga is tudattalan, közvetett és áttételes. Egy adott csoport ugyanis rendszerint nem szándékosan tünteti fel magát egyfajta „információs és/vagy normatív hatalomként”, s nem akaratlagosan igyekszik rákényszeríteni másokra a maga szabályait. Sokkal gyakoribb, hogy ezt csak az egyén érzékeli így vagy „látja bele” a külvilágba – ráadásul ő is gyakran teljesen automatikusan teszi meg ezt. Jó példa erre az a hétköznapi jelenet, amikor egy különösen bonyolult témakört taglaló óra után a tanár megkérdezi a diákjaitól, hogy van-e valakinek valami kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban. Egy ilyen helyzetben általában senki sem teszi fel a kezét, holott a legtöbb tanulónak halvány fogalma sincs arról, hogy miről is szólt pontosan ez a nehéz tananyag. De miért? Miért viselkedünk ennyire önellentmondásosan és illogikusan? Nos, javarészt a ránk nehezedő csoportnyomás eddig tárgyalt összetevői miatt!
Diákként ugyanis egy efféle helyzetben előbb szinte reflexszerűen körbepillantunk, hogy megállapítsuk: vajon van-e rajtunk kívül még bárkinek problémája az órán elhangzottakkal kapcsolatban? Az esetek nagy többségében sajnos azt fogjuk konstatálni, hogy senki sem teszi fel a kezét, így mi magunk pedig kétféle következtetésre jutunk. Egyrészt arra, hogy mivel senki sem jelentkezik, ezért valójában mindenki tökéletesen érti az anyagot, biztosan csak mi voltunk olyan figyelmetlenek vagy buták, hogy lemaradtunk valahol. Másrészt azt fogjuk érezni, hogy ha mi mégiscsak feltennénk a kezünket és kérdeznénk, akkor azzal hátrányos színben tűnnénk ki a többiek közül. Elvégre ha mindenki ért mindent, mi pedig valamit nem, akkor az magával vonja azt a bélyeget, hogy mi a többiekkel ellentétben valóban figyelmetlenek vagy buták, ennél fogva pedig deviánsak vagyunk. S ha ez így van, akkor mégis mi tart majd vissza másokat attól, hogy lenézzenek vagy kiközösítenek bennünket? A baj ezzel a két konklúzióval csak az, hogy teljesen alaptalanok. Egyfelől azért, mert valószínűleg senki sem lenne ilyen ellenséges velünk szemben csak azért, mert mi valamit nem értünk. Másfelől pedig azért, mert a legtöbb diáktársunk igazból hozzánk hasonlóan viselkedik: egymást monitorozzák, s arra gondolnak, hogy csak ők nincsenek képben, s hogy emiatt el fogják majd ítélni őket, ha ezt mégis felvállalják.
Az imént vázolt helyzetben jól láthatóan senki nem mondta senkinek, hogy viselkedjen a meggyőződésével ellentétesen, s hogy ne jelentkezzen/kérdezzen. Nem. Ilyesmi nem fordult elő, maga a szituáció mégis nagyon gyakori. Az emberek rendszerint egyedül és többedmagukban is folyamatosan aktiválják és fenntartják egymás konformista viselkedését, csakhogy mindezt jellemzően nem készakarva és szántszándékkal teszik. Ennek mégis komoly következményei lehetnek! Annak ellenére tehát, hogy a korábban említett, evolúciósan kifejlődött szükségleteink alapvetően adaptívak és racionálisak, azok bizonyos csoportos helyzetekben sajnos nagyon is maladaptív és irracionális magatartásformákra kényszeríthetnek bennünket.
