Unatkozom vagy kiégek – miért nem találom az arany középutat?

Sokan inkább választják a kiégést, mint az unalmat, pedig mindkettő ugyanazt az ürességérzést hagyja maga után. Miért menekülünk az egyikből a másikba, és hogyan lehet megtörni ezt a kört? A cikk feltárja, hogyan kerülhetjük el ezeket a végleteket, és milyen lépéseket tehetünk a kiegyensúlyozott életért.

Sokan jobban félünk az unalomtól, a semmittevéstől, mint a nehézségektől vagy a kihívásoktól. Az unalom érzése gyakran félelmetesnek tűnik, rávilágít arra, hogy a munkán és célokon túl nem tudjuk, hogyan töltsük el az időt. Míg a nehézségek általában konkrét problémák, amelyeket meg lehet oldani, addig az unalom mélyebb, lényegi ürességet idézhet elő, amelyet nehezebb kezelni. Sokan inkább választanánk a hivatásunkkal járó kiégést, mint a kissé unalmas, kiszámítható tevékenységet. Ugyanis a feladatokkal járó kimerültség legalább a teljesítmény érzését adja.

Amikor pedig megkérdezik, hogy bírjuk, automatikusan azt válaszoljuk: „Hát én imádom a munkám."

A cikkből megtudhatod:

1. Miért választjuk a kiégést az unalom helyett?
2. Hogyan alakulhat ciklussá az unalom és a kiégés váltakozása?
3. Mit tehetünk azért, hogy ne csak a szélsőséges állapotokat tudjuk megélni?

Miért utáljuk az unalmat?

Az unalom az ösztönzés, a cél vagy az elkötelezettség hiányának jele, amely a jelenlegi helyzetünkkel való elégedetlenséget tükrözi. Manapság kevesen vállalják, hogy unatkoznak, mivel ezt gyakran negatívan értékeljük. Az unalmat sokan társítják a társtalansággal, míg mások számára az értelmetlen élet megnyilvánulása lehet. Pedig az unalom érzését mindannyian átéljük olykor, és nem jelenti azt feltétlenül, hogy életünk magányos vagy értelmetlen. A technológia fejlődésével még inkább hajlamosak vagyunk elítélni az unatkozókat, hiszen izgalmasabbnál izgalmasabb posztok és videók sorozatát látjuk nap mint nap.

Unalmat átélhetünk a munkahelyen például akkor, amikor az elvárások alacsonyabbak, vagy amikor értelmetlennek vagy monotonnak látjuk a feladatot. Az unalom olyan tevékenység közben jelentkezhet, amely egyszerűen nem tudja a flow-állapotot megteremteni.

Miért menekülünk az unalom elől a kiégés karmaiba?

A kiégés olyan állapot, amely akkor alakul ki, amikor hosszú időn keresztül túl sok stressz ér minket, és túlterheltek leszünk. Jellemző tünetei a fizikai, mentális és érzelmi kimerültség, a motiváció hiánya, a teljesítmény csökkenése, valamint az elidegenedés érzése. Bár ellentétben állhat az unalommal, hiszen általában nem a tevékenység hiánya okoz problémát, mégis hasonló érzéseket kelthet: mindkettő ürességhez és elégedetlenséghez vezethet. Schaufeli és Salanova szerint mindkettő egyfajta kimerültségérzettel jár. A kiégés a flow-állapotot követően léphet fel, azonban néha a túlstimulálás, máskor pedig az alulstimulálás okozza. 

A kiégés sokszor alattomosan alakul ki, hiszen kezdetben a lelkesedés, a kemény munka és az elhivatottság érzése kíséri.

Az ember eleinte büszke a teljesítményére és arra, hogy mennyit vállal, így a túlterheltség jeleit gyakran figyelmen kívül hagyja. A fáradtság, a szüntelen stressz vagy a motiváció elvesztése először átmeneti állapotnak tűnhet. Sokan azt hiszik, hogy ha „még egy kicsit” belehúznak, minden rendeződik. Azonban a kiégés nem egy rövid távú nehézség, hanem egy mélyen gyökerező probléma, amely lassan és fokozatosan érezteti hatását. A legnehezebb része, hogy a társadalom gyakran jutalmazza a túlterheltséget.

Hogyan egyensúlyozunk az unalom és a kiégés között?

Többféle módon küzdhetünk meg az unalommal: kipróbálhatunk új hobbit, társasági programokat szervezhetünk vagy meditálhatunk. Viszont sokan inkább a munkahelyi feladatok teljesítését választjuk, ám ez a megoldás nem szünteti meg az unalommal járó ürességérzetet, és nem segít feltölteni az erőforrásainkat. Ehelyett egy olyan unalom–kiégés körforgásba kerülhetünk, amelyben elmosódnak a határok, és fokozatosan kimerülnek az erőforrásaink.

Sokan mérlegelünk, hogy érdemes-e maradnunk túlórázni, vagy inkább menjünk haza, ahol kevésbé tűnik hasznosnak az időnk eltöltése. A döntést gyakran a rövid távú célok vezérlik, mint egy új ruha vagy egy korszerűbb háztartási eszköz beszerzése. Mégis, mit érzékel ebből a környezetünk? Gyakran azt, hogy a munka fontosabb, mint a család vagy a barátok. Ennél is lényegesebb azonban, hogy mit üzenünk magunknak hosszú távon. Azt, hogy a személyes kapcsolatok, a hobbi, a pihenés és az egészség háttérbe szorul a tökéletességre való törekvés és a folyamatos munkavégzés mellett.

Így kerülünk bele az ördögi körbe: a munka során minket elárasztó ingeráradat után vágyakozni kezdünk az unalommal járó szabadságra („Bár ne történne velem semmi csak egy kis ideig.”). De amint elérkezünk a semmittevéshez, bűntudatunk támad, és felerősödik az üresség érzése („Ez így nem helyes. Mit tegyek?"). Ebben az állapotban mindennél jobban vágyunk az új impulzusokra.

Ahogy ezek a ciklusok egymásba fonódnak, azon kaphatjuk magunkat, hogy csak a magas és a mély amplitúdókat éljük meg, miközben vágynánk a köztük lévő élményekre.

Ebben a helyzetben nagyon nehéz hálával telinek és értelmesnek látni az életet, miközben papíron minden úgy alakult, ahogy akartuk. Ez azért van, mert ki vagyunk merülve. Ha az ember túlélő üzemmódban van, akkor csak a szélsőséges ingerekre tudja felkapni a fejét. Egyszerűen nem képes energiát fordítani és befogadni egy madár csicsergését, egy kedves mosolyt vagy egy átlagos csevejt.

Hogyan törjük meg a ciklust?

Érdemes meghatároznunk, hogyan nézne ki egy ideális napunk. Erről mindannyiunknak van egy egészséges elképzelése, annak ellenére, hogy folyamatosan ellehetetlenítjük ennek létrejöttét. Vegyük végig, mi a célunk, és mi akadályoz bennünket abban, hogy azt elérjük. Ha az akadály még itt nem tűnik színtiszta akadálynak, akkor nézzünk rá arra is, hogy mi okoz nekünk kellemetlenséget vagy fájdalmat. Ha látjuk a célt és a nehézséget, akkor már sokkal könnyebb felfedezni a köztük lévő lépéseket. Természetesen eljöhetnek ismét azok a pontok, ahol arra a felismerésre jutunk, hogy izgalmas a munka, nem is olyan kimerítő.

Ilyenkor emlékeztessük magunkat a célunkra és a helyzetből adódó „fájdalmunkra” is. Így érdemes mindennap megterveznünk, hol végződjön a munka és hol kezdődjön a magánélet. Ez eleinte nagyon nehéz.

Papíron könnyű, de a valóságban túl sok a feltétel és az elvárás, amelynek meg akarunk felelni. Ezután érdemes megtanulnunk határokat is húzni. Mikor, hogyan tudunk nemet mondani. Ezzel bátran kísérletezzünk, hogy megtaláljuk a személyre szabott eszközöket. Idővel, az önismeretünk mélyülésével, a ciklusok gyengítésével egyre könnyebben csodálkozhatunk rá egy-egy régen jelentéktelennek tűnő pillanatra.