A járvány alatt voltak, akik ráébredtek, hogy nyomot hagyhatnak a világban, magukhoz ragadták a kezdeményezést, és hősiesen helytálltak a vírussal való küzdelemben, az „itt és most”-ban, míg másokban inkább az egocentrizmus és az önzés erősödött fel – fejtette ki lapunknak Philip Zimbardo. A világhírű szociálpszichológus szerint a válsághelyzet mindannyiunkat próbára tett, és egy sor olyan dolgot is magával hozott, melyek végérvényesen megváltoztathatják a nézőpontunkat. Exkluzív cikkünkben a híres börtönkísérlet megalkotóját kérdeztük az önzetlen segítségnyújtásról, önfeláldozásról, felelősségvállalásról és arról, hogyan látja mindezt (át)alakulni a világjárvány fényében.
Az önzetlen segítségnyújtással és a közöny legyőzésével foglalkozik a Hősök Tere Kezdeményezés, melynek kapcsán Zimbardo hazánkban is gyakran megfordul mint a program kidolgozója, népszerűsítve a közbelépés fontosságát az úgynevezett „járókelő-helyzetekben” (hogy észrevegyük, ha valakinek az utcán, a környezetünkben segítségre van szüksége, és felvállaljuk a cselekvést is). A jelenlegi, globális krízis kapcsán a világhírű szociálpszichológust arról kérdeztük, hogyan válnak sokan hősökké a járvánnyal vívott küzdelemben, és mit tehetünk mi magunk a lelki egészségünk megőrzéséért és a növekedésért egy ilyen helyzetben.
A Hősök Tere programban arra képzi az embereket, hogy hogyan legyenek „mindennapi hősök”, hogyan lépjenek közbe, ha azt látják, hogy a környezetükben valakinek segítségre van szüksége. Mit figyelt meg most a járvány alatt az emberek segítőkészségével kapcsolatban?
Biztató és kevésbé biztató példákat is láttam arról, hogyan birkóznak meg az emberek a járvány teremtette helyzettel: az egyik oldalon az önfeláldozás, hősiesség, a másik oldalon viszont a csak magunkra fókuszálás, önzés is megjelent. Rengeteg olyan, hétköznapi embert láthattunk, akik az önfeláldozás kiemelkedői példáját mutatták: orvosok, nővérek, mindenki a koronavírusos betegeket ellátó intézményekben, még a takarítók is a saját életüket kockáztatták, hogy másokat megmentsenek. Ők mind hősök, anélkül hogy megkülönböztető palástot viselnének. De ugyanúgy figyelmet érdemel az a sok ember, akik a mindennapi életben segítenek másoknak: akik ételt osztanak, bevásárolnak az idősebb szomszédjaiknak, kapcsolatot tartanak a távol levő családtagjaikkal, és még sorolhatnám. Azt nem tudjuk, egy közösségnek hány százalékát teszik ki ezek a hétköznapi hősök, de azt tudjuk, hogy sokan vannak azok is, akiket nem érdekelnek például a szomszédjaik szükségletei, vagy nem segítenek azoknak, akik teljesen egyértelműen segítségre szorulnak.
Mitől más egy ilyen rendkívüli, globális krízisben cselekedni, fellépni a problémák megoldása érdekében, mint a hétköznapi életben?
Ez a világjárvány egyedülálló a pusztító következményeit tekintve: világszerte megszámlálhatatlan módon megváltoztatta az életünket, így nincsenek már hétköznapi helyzetek, eltűnt a kiszámíthatóság, ismerősség érzése, talán soha nem is lesz újra. Minden megszokott tevékenységünket fel kellett függesztenünk: a munkába járást, iskolába járást, a barátokkal és családdal való személyes találkozást, az utazást, nyaralást, és még sok minden mást.
Jobban előhozhatja ez a helyzet a bennünk lévő hőst?
Persze, igen. Vannak ugyan olyanok, akik elhatárolódnak, bezárkóznak a lakásukba, tévét néznek, és vegetálnak.
Velük szemben viszont sokan a személyes növekedés új útjait fedezik fel, szorosabb kapcsolatokat építenek ki, és jobban az aktivizmus felé fordulnak.
Miért választják egyesek az aktív megküzdést, a segítségnyújtást, életmódjuk megváltoztatását, míg mások azt gondolják, a tetteik nem számítanak, így inkább próbálják elhárítani a felelősséget a problémák megoldásában?
Az ilyen egyéni különbségekre még nincs kész válaszunk, de lehet, hogy a megoldás olyan egyszerű, mint hogy azok az emberek, akiknek több a szabadideje, és kevesebb kötöttség foglalja le őket – mint például bejárni egy 8 órás munkahelyre – ráébrednek arra, hogy az élet sok területére hatással lehetnek, ha magukhoz ragadják a kezdeményezést. A követés helyett vezetni kezdenek, és felkarolnak olyan ügyeket, mint a szociális vagy környezetvédelmi problémák. Az ilyen vezetők egy egész generációját láthatjuk most felemelkedni, fiatalokat, akik lehet, hogy nem értenek például a sportokhoz, de helyette tudják, hogyan szervezzenek helyi mozgalmakat és közösségeket.
Azt is láthatjuk, hogy a világjárvány jobban ráterelte a figyelmet több globális problémára is, így például a környezetvédelemre. Mindez segíthet ez a tudatosság és felelősségvállalás erősödésében a jövőben is?
Sokak számára a járványnak való kiszolgáltatottság és az ezzel járó tehetetlenség egyben felerősítette azt az érzést, hogy felelősséggel tartozunk a világunkért és a tetteinkért. Megtapasztalhattuk például, hogy a kevesebb autós közlekedés hatására több nagyvárosban kitisztult a levegő, zöldebbek lettek a kertek, és illatosabbak a virágok.
Egy másik kutatási területe az időészlelés, időperspektíva: mit gondol, hogyan változtatta meg – vagy változtathatja meg hosszú távon – ezt a karantén, értve ezalatt a kimozdulási lehetőségek beszűkülését, hosszas otthonlétet?
A pszichológiai, belső időészlelésünket tipikusan azok a külső cselekvések határozzák meg, amelyeket minden nap elvégzünk: a felkelés, munka, tanulás, edzés, utazás és a többi. Vannak, akiket jobban motiválnak a jövőben kitűzött célok – ők a jövőorientált emberek. Mások inkább a pillanatnak élnek, őket jelenhedonistáknak nevezem. Én úgy gondolom,
minél tovább vagyunk ebben a hatalmas, végtelenül kiterjesztett „most”-ban, amit a járvány és karantén teremtett számunkra, nincs se hedonizmus, se a jövőbeli célokért való küzdés.
Ezáltal egy egész sor újfajta időperspektíva-mintázat alakulhat majd ki.
Hogyan alakíthatjuk az időperspektívánkat a mentális egészségünk szempontjából optimálissá?
Egyre több kutatás mutat rá arra, hogy létezik egy úgynevezett kiegyensúlyozott időperspektíva (BTP – balanced time perspective), amely a legjobb hatással van a mentális egészségünkre. Mindenki rendelkezik egy személyes időprofillal, az alapján, hogy mely időorientáció milyen mértékben jellemző rá – ezt a honlapomon elérhető teszt alapján meg is lehet nézni. A kiegyensúlyozott időperspektíva azt jelenti, hogy minél kisebb legyen bennünk a múltnegatív orientáció (a múltbeli negatív események rendszeres felelevenítése, ezeken való rágódás), magas a múltpozitív (pozitív emlékek előhívása, eddigi élettörténetünk általánosan pozitív megítélése), mérsékelt a jelenhedonista (az azonnal elérhető örömök előnyben részesítése), és mérsékelten magas a jövőorientált beállítódás (tervezés, jövőbeli célok szem előtt tartása – a szerk.). Akik ezzel a kombinációval rendelkeznek, egészségesebben, boldogabban élnek, és produktívabbak, mint azok, akik nem. De az időperspektívánkat meg is tudjuk változtatni különböző gyakorlatokkal, amelyeket az Időparadoxon című könyvemben leírtam.
***
Az interjú a Hősök Tere Kezdeményezés közreműködésével született.
