Versekkel a démonaink ellen

Az igazi költészet kezdettől fogva arról szól, amiről nem lehet beszélni – Tőzsér Árpád ikonikus mondatánál nem kell jobb felvezetés a következő cikkhez. Ma, amikor a művészetek, az irodalom – különösképpen a versek – jóval kevesebb megbecsülést kapnak, mint például a századforduló idején, fontos beszélnünk róla, hogy valójában mennyit is adhatnak nekünk a szavak, és hogyan gyógyíthatják azokat a sebeket, melyeken nem segít a jód és a kötszer. 

Manapság a pszichés betegségek esetében talán a gyógyszeres kezelés a leggyakoribb. Kézzelfogható, tudományos alapokon nyugszik, így kissé el is nyomja az alternatív vagy kiegészítő lehetőségeket a gyógyításban. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy ma a tudományos életben a kvantitatív kutatások kerülnek előtérbe, mivel a számszerűsíthetőség egyfajta szinonimája lett a tudományosságnak, annak ellenére, hogy sok kvalitatív tanulmány szintén hasonló érvelésen és módszeren alapul.

Bár a kérdőíves vagy kísérleti módszerrel szerzett következtetések számos előnnyel járnak, önmagukban sokszor nem hoznak elég eredményt ahhoz, hogy a komplex kérdéseket megválaszoljuk, megértsük a kliensek tapasztalatait, és a gyakorlati munkában alkalmazható segítséget tudjunk nyújtani.

Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt évtizedben a gyakorlati szakemberek közül sokan a bölcsészettudományok felé fordultak,

hogy támpontokat találjanak az emberi psziché feltárásához. A bölcsészettudományokból származó információk különösen alkalmasak lehetnek a tartós és súlyos mentális betegségek összetett pszichoszociális jelenségeinek rögzítésére és megértésére. Egy ilyen lehetséges forrás a költészet is.

A költészet felfogható szubjektív és személyes eszközként, mellyel az egyén megpróbálja közvetíteni a világ felé azt a komplikált, sokszor viharos és fájdalmas érzésáradatot, melyet megél akár csak egy nehéz életszakaszban, vagy egy diagnosztizált mentális betegség esetében. Így a versek segítségével képesek lehetünk megragadni a látszólag sokszor ellentmondásos dinamikát, ami bennük zajlik, és értékes segítséget kaphatunk a betegség folyamatának feltérképezéséhez, valamint a pszichés problémákkal küzdők ellátását végző szakemberek tapasztalatainak feltárásához.  

Mi számít költészetnek?

Erre a kérdésre valószínűleg lehetetlen válaszolni anélkül, hogy az olvasó indulatait felkorbácsolnánk. Sokan úgy tartják, a régi klasszikusokhoz a mai kortárs alkotók soha nem érhetnek fel, míg mások a modern kor rímtelenségében látják az igazi művészetet. Abban egyetérthetünk, hogy a vers egy olyan sűrített nyelvezettel íródott mű, mely ritmussal bír, valamint képekre és gyakran metaforákra támaszkodik.

Mi sem mutatja jobban, hogy a költők megítélése mennyit változott az elmúlt évezredek alatt, minthogy Leila Steinberg Tupac Shakur költészetét elemezte, akit leginkább rapperként ismerünk. Steinberg ebben a tanulmányban írja azt, hogy:  

"Nincs jobb módja megérteni egy ember szívét és elméjét, mint annak költészetét vizsgálni."

A költők a nyelv kezdeti fejlődése óta a verseket használták hordozóeszköznek, hogy átadják az emberi gondolkodás és érzelmek apró finomságait. Hosszú éveken át tiszteletben tartották meglátásaikat, lényüket pedig elismerés övezte.  A tudomány előretörésével munkájuk fokozatosan háttérbe szorult, pedig ma már kijelenthetjük, hogy az esztétika, az alkotás és a kreatív közlés igenis kiegészíti a biológiai tudást.

A költészet segítségével külső és belső világunk találkozni tud, és azzal, hogy ezt szavakba öntjük, megérzéseink és bizonytalan tapogatózásaink valamelyest manifesztálódnak. A költő egy vers megalkotásakor olyan igazságot keres, amely talán meghaladja azt, ahogyan mi általában látjuk az igazságot. Ezért elengedhetetlen, hogy ne csak önmagában a verset nézzük. Sokkal inkább azt kell vizsgálnunk, a vers képes-e a költő saját külső és belső világát ütköztetni, és tudtunkra adni a kettő közötti kapcsolatot. Ebben az értelemben a versek az emberek és környezetük közötti összetett kölcsönhatások feltárását is jelenthetik.

Kutatások ütköztetése

A költészet és a mentális betegségek kapcsolata összetett. Néhány beteg számára a költészet eszköz, hogy kifejezzék állapotuk bonyolultságát, másoknak pedig akár tudatosan, akár tudattalanul konkrét módszer lehet a betegség leküzdéséhez.

Ezért is érdekes, hogy egy másik írásunkban pont arról olvashatunk, hogy a költészet miért okozhat nehézséget a mentális problémákkal vívott küzdelemben. Fontos kiemelni, hogy mint minden más bio-pszicho-szociális jelenség esetében, itt is a komplexitáson van a hangsúly, hiszen minden személy különböző indíttatásból alkotja meg versét.

Azt a kínt, amit egy mentális betegség okoz, sokszor lehetetlen egyszerű mondatokkal és hétköznapi hasonlatokkal leírni. Néha a verselemzések során belezavarodhatunk a sok stilisztikai eszközbe, de talán pont azért, mert mi nem érezzük át azt az élethelyzetet, amit az alkotó. Ő abban a pillanatban, azokkal a kifejezésekkel tudta a világ elé tárni gondolatait, és sokunknál talán csak akkor fognak célt érni a szavai, amikor mi is hasonló problémákkal találjuk szemben magunkat.

Egy vers egyszer még kusza, értelmetlen és túlzó, máskor pedig kifejező, színes és megnyugtató.

Van, hogy a verses forma átlendít a nehézségeken, míg máskor inkább az elbeszélések műfaja felé fordulunk, ahol nagyobb lehetőségünk van lekerekíteni a történeteket. Maga Charles Bukowski is disszonánsan állt ehhez a kérdéshez. Élete némely pontján elutasította, hogy a költészetnek gyógyító ereje lenne, ám többször úgy ítélte meg, hogy pontosan ez tartja össze életét.

Azzal, hogy hangot adunk belső érzéseinknek, és sokszor a maguk nyers formájában tárjuk őket a világ elé, fejleszthetjük többek között az önismeretünket és a rezilienciánkat, vagyis rugalmas alkalmazkodási képességünket. Ezzel az írással nem az a célunk, hogy meggyőzzük az olvasót, hogy a költészet minden esetben megoldás lehet a problémáira, pusztán szeretnénk felhívni rá a figyelmet, hogy a sok lehetséges eszköz tárházában, amivel segíthetjük a rehabilitációt és a jóllét elérését, a versekről se feledkezzünk meg.