Volt már olyan, hogy valaki próbált igazán szeretni téged, de te nem tudtad elfogadni? Hogy megkérdőjelezted, mit lát benned, visszahúzódtál, vitát kezdeményeztél, vagy hirtelen úgy érezted, menekülnöd kell? És közben nem értetted, miért csinálod?

Az ilyen helyzetek mögött gyakran az önszabotázs húzódik meg. Ez az a rejtett, sokszor tudattalan működésünk, amikor mi magunk állunk a saját elégedettségünk és boldogságunk útjában. Különösen fájdalmas, amikor mindez egy jól működő kapcsolatban történik.

A cikkből megtudhatod:

1. Milyen rejtett önszabotáló viselkedések állhatnak a jól induló kapcsolatok meghiúsulása mögött?
2. Hogyan álcázza magát védekezésnek a haragtartás vagy az érzelmi távolságtartás?
3. Miért kulcsfontosságú a hála kimutatása, és hogyan segítheti egy egyszerű, de tudatos visszajelzés a kapcsolatunk érzelmi biztonságát és tartósságát?

Honnan ismerhetjük fel, hogy mi is ezt csináljuk?

Általában akkor aktiválódik bennünk ez a viselkedésforma, amikor azt vesszük észre, hogy kapcsolatunk egyre komolyabbá válik. Annak ellenére, hogy mindenki vágyik az intimitásra, mégis megijedünk, amikor kapcsolatunk mélyülni kezd. Ez a viselkedésforma gyakran kapcsolható egy olyan gyerekkori traumához, amelyben azt tanultuk meg, hogy ha közel engedünk valakit magunkhoz, akkor annak ára van. Az ilyen típusú viselkedés gyakran nem tudatos döntés, hanem egy védelmi mechanizmus, amely arra szolgál, hogy elkerüljük a sebezhetőséget, és megvédjük magunkat a csalódástól.

Az önszabotázs jelei közé sorolhatjuk:

1. ha szándékosan vagy tudattalanul távolodunk el a partnerünktől; elérhetetlenné válunk, így megnehezítve a közelség kialakulását;
2. ha kerüljük azokat a beszélgetéseket vagy találkozókat, amelyek előremozdíthatnák a kapcsolatunkat;
3. ha visszatérő módon kétségbe vonjuk a kapcsolat jövőjét;
4. ha néhány randevú után rendszeresen megszakítjuk az ismerkedést a potenciális partnerünkkel;
5. ha jellemző ránk, hogy megbántjuk párunkat, amelynek hatására elveszítjük őt;
6. ha mindezek mellett gyakran érezzük magányosnak magunkat, és hiányoljuk az intimitást az életünkből.

Az önszabotázs 3 formája

Úgysem érdemlem meg

Önmagunk leértékelése és a belső kritikus hangunknak való hiteltulajdonítás kevésbé látványos, mégis rendkívül bénító lehet. A belső hangunk olyan kritikus gondolatokkal bombáz bennünket, mint:

„Nem vagyok elég jó…”

 „Jobb lenne most kilépni ebből a kapcsolatból, még mielőtt kiderül, mennyire értéktelen vagyok.”

„A partnerem csak szánalomból van velem.”

„A páromat megfosztom a boldogságától azzal, hogy magamhoz láncolom őt.”

Ezek a mélyen gyökerező hiedelmek gyakran gyerekkori tapasztalatokból erednek, például kritikus szülői mintázatokból vagy a feltételhez kötött szeretetből. Azok, akik úgy gondolják, hogy nem méltók a szeretetre, nagyobb valószínűséggel értelmezik félre partnerük viselkedését. Belső küzdelmeinknek egyik fájdalmas eredménye lehet, hogy még a lehetséges elutasítás előtt, mi magunk szakítunk a másikkal, ami talán meg sem történne, ha mi nem kezdeményezzük.

Sokan pontosan attól a kapcsolattól menekülnek el, amire a legjobban vágynak – mert nem érzik magukat méltónak a szeretetre.

Haragszom rád életem végéig

A haragtartás gyakran az én védelmének álcázza magát. Ez egy olyan nem megfelelő védekezés, amely azt az illúziót kelti bennünk, hogy ha folyamatosan éberen elöl tartjuk a másik múltbeli hibáit, akkor biztonságban vagyunk. Mintha sérelmeink megőrzése felkészültté tenne arra, hogy újabb fájdalom érjen. Csakhogy ez az „éberség” valójában nem a jelenre irányul, hanem a múltra. Ezáltal nem a kapcsolatunk jelenét éljük meg, hanem a múlt torz tanulságait igazoljuk újra és újra. A sérelmek felidézés közben pedig a védelmi funkcióból támadóba válthatnak – ennek következtében falakat húzunk, büntetünk és visszavonulunk a partnerünktől.

A megoldás nem az, hogy elfojtjuk neheztelő érzéseinket, hanem hogy

megtanuljuk felismerni és megfelelően kifejezni a harag mögött meghúzódó fájdalmat.

Érzelmi falak: hogyan hatnak a kapcsolatokra?

A harmadik jelentős önszabotáló viselkedésforma az érzelmi elérhetetlenség. Ez gyakran nem tudatos döntés, hanem egy rögzült védekezési mechanizmus. Azért alkalmazzuk, mert gyerekként megtanultuk, hogy az érzelmek kimutatása a gyengeség jele. Ennek következtében felnőttként hajlamosak vagyunk szigorúan kontrollálni érzéseinket, miközben észrevétlenül falakat emelünk magunk köré.

Ezek a falak nemcsak a másikat tartják távol, hanem minket is megfosztanak a valódi kapcsolódás lehetőségétől.

Egy kevésbé nyilvánvaló, de gyakori példája ennek, amikor visszatartjuk a pozitív érzelmeink kifejezését a kapcsolatunkban, például a háláét. Ennek az érzelemnek a folyamatos kifejezése a kapcsolatok hosszú élettartamának egyik csendes, de annál fontosabb mozgatórugója. Amikor tudatosan kimondjuk, hogy értékeljük, amit a másik tesz, azzal megerősítjük a társas viszonyunkat, és segítünk elkerülni, hogy az együttlét rutinná vagy érzelmileg kiüresedetté váljon. Ha viszont nem törekszünk a hála kifejezésére, azzal akaratlanul is azt üzenhetjük partnerünknek, hogy természetesnek vesszük a jelenlétét és tetteit. Ez hosszú távon érzelmi eltávolodást eredményezhet.

Az önszabotázs nem rosszindulat vagy tudatos rombolás – sokkal inkább régi, beidegződött védelmi mechanizmusaink lenyomata, amelyek egykor talán megóvtak minket, de ma már akadályozzák a valódi kapcsolódást. Ha felismerjük ezeket a mintákat, az már félsiker. A változás nem egyik napról a másikra történik, de minden egyes őszinte pillanat, kimondott érzés, valamint a sérülékenységünk vállalása közelebb visz ahhoz, hogy ne meneküljünk a szeretet elől.