A boldogságtól ordítani – félreértések és mítoszok az önmegvalósításról

A 21. században rettegünk a boldogtalanságtól és attól, hogy nem teljesedünk ki. Elvárássá vált, hogy állandóan boldogok legyünk és valósítsuk meg önmagunkat. A boldogság és az önmegvalósítás valóban fontos aspektusai az emberi létnek, ám kényszeres hajszolásuk sokszor nem hozza el a kívánt hatást. A pszichológia is sokat foglalkozik a témával, de az önsegítő elméletek és könyvek tengerében gyakran nehéz kiszűrni a hatásvadász bestsellereket. Lehetnek-e árnyoldalai a boldogság kultuszának? Milyen félreértések övezik az önmegvalósítást?

A kétezres évek elején jelent meg a pozitív pszichológia mint új irányzat és gyorsan nagy népszerűségre tett szert, nemcsak a szakmabeliek, de a szélesebb közönség körében is.

Felszabadította a pszichológiát a betegségközpontú gondolkodás alól.

Nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a mentális betegségekben szenvedők, hanem bárki teljesebbé válhat, ha odafigyel saját belső folyamataira és tudatosan fejleszti magát. A pszichés problémák mellett azok a minták is bekerültek a pszichológiai vizsgálatok fókuszába, amik minden ember számára segíthetik az elégedettség és a boldogság elérését. Olyan fogalmak váltak közismertté mint a flow, a jóllét (well-being) vagy az autentikus boldogság. Az irányzat úttörői Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály korunk leghíresebb pszichológusaivá váltak. A pozitív pszichológiai szemléletű, körültekintően kidolgozott és megalapozott kutatások eredményei, a téma közkedveltségének köszönhetően rengeteg emberhez jutottak el. Ugyanakkor a népszerűség következtében kialakult egyfajta túlzott boldogság kultusz. Megjelentek olyan könyvek és elméletek, amik a kutatási eredményektől függetlenül, misztikus teóriákkal igyekeznek kihasználni a „divathullámot”.

Ha pozitívan gondolkodunk, csak jó dolgok történhetnek velünk?

A médiában gyakran találkozhatunk leegyszerűsített boldogság- és sikerreceptekkel. Az egyik legnépszerűbb ezoterikus elmélet például a „vonzás törvénye”, ami a 2006-os A titok című filmmel, majd a könyv változattal került be a köztudatba. Egyszerűen megfogalmazva arról szól, hogy „minden gondolat valósággá válik”. A jó és a rossz gondolataink hatalmával képesek vagyunk megváltoztatni a körülményeket. Ezt feltételezve pedig nyilván kerülni kell a negatív elképzeléseket. Részben ezekre reagálva, részben pedig összemosva őket a pozitív pszichológiával, kritikai hangok is előkerültek, amik szerint a megszállott pozitív gondolkodás akadályozza a termékeny cselekvést és elősegíti a téves helyzetfelismerést.

Fontos azonban különbséget tenni a pozitív gondolkodás – tudományosan teljesen megalapozatlan – teremtő ereje és a Seligman-féle pozitív pszichológiai irányzat között. Ez utóbbi ugyanis hangsúlyozza, hogy amit hiszünk, az csupán hit. Természetesen igaz és hamis is lehet, de magától nem fog semmit bevonzani. A pozitív pszichológia

nem tekinti az embert cselekvésképtelennek, de mindenhatónak sem

– a fentebbi példával ellentétben. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi pesszimizmus és optimizmus tanulható, ezáltal pedig javulhat az életminőségünk. Ahelyett, hogy elérhetetlen dolgokhoz kötjük az áhított boldogságot, arra kell törekednünk, hogy az adott helyzetből a legjobbat hozzuk ki. De hol kezdődtek a félreértések? A pozitív pszichológia valóban új szemléletet hozott, de természetesen voltak előzményei. Gyökerei a humanista pszichológiáig nyúlnak vissza. Erich Fromm, Carl Rogers, valamint a szükséglet elméletéről ismert Abraham Maslow már a hatvanas években foglalkoztak az emberi kiteljesedés és önmegvalósítás témakörével. A Journal of Humanistic Psychology nevű szaklapban nemrég megjelent tanulmány alapján, a félreértések és mítoszok már Maslow piramisánál és az önmegvalósítás fogalmánál elkezdődtek.

Az önmegvalósítás a legmagasabb rendű szükséglet?

Maslow népszerű modelljét szinte mindenki ismeri, használják az oktatásban, a pszichológiában, a marketingben és az üzleti életben is. A tanulmány szerint azonban általában elfeledkezünk a modell utolsó fázisáról, illetve félreértelmezzük az önmegvalósítást. Maslow úgy gondolta, hogy a szükségletek hierarchiába rendeződnek, tehát az alsóbb szükségleteknek ki kell elégülnie ahhoz, hogy az egyén a feljebb lévőkkel tudjon foglalkozni. Végső modelljében nyolc fázist írt le és két csoportba rendezte őket. A hiány alapú szükségletek, ha nem elégülnek ki, az feszültséget és szorongást eredményez. Ide tartozik a fiziológiai, biztonsági szükségletek mellet a szeretet és az elismerés iránti igényünk. A másik csoportba a teljes mértékben soha ki nem elégíthető szükségletek tartoznak, amik spirituális-egzisztenciális jellegűek. Ezek a növekedés alapú szükségletek. A kognitív szükségleteink az igazság megértésére és megismerésére, míg az esztétikai szükségleteink a rend és a szépség fenntartására vonatkoznak.

Ezután következik a gyakran tévesen végcélként emlegetett önmegvalósítás szükséglete. A bennünk rejlő lehetőségek elérése után ugyanis az utolsó fázis az ön-transzcendencia.

A piramis csúcsa saját magunk meghaladása, mások segítése

az önmegvalósításban. Az önmegvalósítás eredetileg arról szól, hogy minél teljesebben megéljük a pillanatot, az emberi kapcsolatainkat, a munkánk iránti elköteleződést és a számunkra fontos elvek mentén éljük az életünket. A hétköznapokban sokszor szélsőségesen individualista és karrierista áthallásokkal kerül elő a fogalom. Úgy tűnik, hogy érdemes összetettebben értelmezni és a közösségi, valamint a spirituális oldalait is figyelembe venni.