„A jövő mindenkié", de mi van az idősekkel? Az ageizmusról az Azúr ösvény című film kapcsán

Milyen lehet egy olyan társadalomban élni, ahol az állam gondoskodik az idősekről? Ahol egy bizonyos kor után alanyi jogon jár a tisztelet és a pihenés? És mi van, ha ez nemcsak opcióként van felkínálva, hanem kötelező? Ha a „megbecsülés és gondoskodás” valójában szép köntösbe bújtatott diszkrimináció? Az Azúr ösvény című film arra késztet, hogy átgondoljuk, milyen sztereotípiákkal viszonyulunk az idősekhez, és milyen érzés lehet, amikor nem tudunk azonosulni azzal a képpel, amit a társadalom alkot rólunk.

A film Terezája nem akar „dicsőségbeli idősnek” számítani, nem akar felhagyni a munkával, és minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy be kelljen vonulnia a Kolóniára, a többi nyugdíjas közé. Ezért útra kel: talán élete legnagyobb kalandjára kerekedik fel, követve az intuícióját. Tereza története arra inspirál, hogy merjünk hallgatni a belső hangunkra, és keresni a saját utunkat, szabadságunkat – akár 77 évesen is.

Az Azúr ösvény egy disztópikus, közeljövőbeli Brazíliában játszódik, ahol a rádióból, az utcák felett cirkáló kisrepülők hangosbemondóiból is ugyanaz a szlogen szól: Brazília újra fényesen fog szárnyalni – a jövő mindenkié! A felszín mögött azonban egy válság utáni ország képe sejlik fel, ahol a kormány a jólét és a reményteli jövő ígéretével próbálja legitimálni az új rendeleteit. Köztük az idősekre vonatkozó új törvényt, amely szerint minden 75 év feletti állampolgárt „ünnepélyesen” átköltöztetnek a Kolóniára – egy idillinek reklámozott, elkülönített helyre, ahol az idősek „méltósággal”, közösségben tölthetik hátralevő éveiket.

De vajon valójában nem inkább a nyugdíjazott emberek eltüntetéséről, társadalomból való kitaszításáról van szó?

Erre nemcsak a kötelező jellegéből következtethetünk, hanem abból is, hogy azokat, akik nem vonulnak be önként, rendőri segítséggel, megaláztatások közepette, rácsos „nyuggerkocsikkal” szállítják el. Az útra mindenki saját kis felszerelést kap: egy kis nassolnivalót és egy csomag felnőttpelenkát, aminek a viselése kötelező, persze csak a „biztonság kedvéért".

Sokan sokféleképpen viszonyulnak ehhez a helyhez: van, aki várja, hogy odaköltözhessen, mert a közösségben látja az időskori magány ellenszerét, de sokan rebesgetik, hogy a Kolóniáról nincs visszatérés – ez pedig félelemmel és ellenállással tölti el azokat, akik nem akarnak így élni.

A hatalom szlogenje, miszerint „A jövő mindenkié!”, így nyílt hazugsággá válik: hiszen a jövőből épp azok maradnak ki, akiknek a legkevesebb van hátra belőle.

kép forrása: imdb

Cikkünkből kiderül:

1. Miről szól, és mit üzen nekünk az Azúr ösvény?
2. Mi az ageizmus, és hogyan hat a gondolkodásunkra?
3. Hogyan válhatunk autentikus idősekké?

Mit üzen az Azúr ösvény?

Tereza egyik nap még arra ébred, hogy babérkoszorút szegeznek a házára – az állam „köszönete és tisztelete" jeléül –, másnap pedig már elbocsátják a munkahelyéről, mondván, mostantól pihennie kell. „De hát nem kényszeríthetik az embert pihenésre" – hangzik el Tereza véleménye, persze a törvénnyel nehéz vitatkozni.

A film a megjelölés, az igazoltatás és a kényszerű eltávolítás motívumaival tudatosan idézi meg a huszadik századi totalitarianizmusok logikáját, amikor a társadalom „feleslegessé vált” csoportjait a rend nevében szorították ki a közösségből.

Ebben az esetben ez a csoport a 75 év felettieké, utalva talán arra is, hogy sok fejlett országban elöregedő tendenciát mutat a populáció, így az idős emberek helyzete egy egyre valósabb probléma, amivel szembe kell néznünk.

Ezek tehát az első jelei annak, hogy Tereza élete hamarosan a feje tetejére áll. Innen indul az ő csendes lázadása: ha már nem engedik dolgozni, akkor elkezd élni. A Kolóniára vonulás előtti utolsó hetet ezért arra szánja, hogy legalább egy bakancslistás álmát beteljesítse: repülni akar.

A repülés remekül szimbolizálja a szabadság utáni vágyat, amit eddig soha nem volt lehetősége megélni. Tereza valószínűleg úgy élte le az életét, mint bárki más: dolgozott, gyereket nevelt, és követte a kijelölt utat. Ezért a repülés és a maradék egy hét kihasználása van olyan fontos neki, hogy ne adja fel, amikor az állam (sőt még a saját gyermeke is – aki a gyámjaként dönthet felette) igyekszik minden módon ellehetetleníteni a tervét.

A kezdetben ártalmatlannak tűnő álom végül kalandos meneküléssé és önfelfedező úttá alakul. Tereza útközben különböző sorsú emberekkel találkozik, és lassan rájön, hogy a szabadság az, amikor az ember végre saját döntéseket mer hozni – és akár mindent kockára tenni egy megérzésért és egy autentikusabb életért.

kép forrása: imdb

Bár disztópia, nem áll távol a valóságtól...

Az individualista, növekedésre és haszonhajszolásra épülő kapitalista társadalmakban az öregedés gyakran nem az érettség, hanem a „hasznavehetetlenség” szinonimájává válik. Az ageizmus, vagyis a kor alapján történő hátrányos megkülönböztetés, nemcsak az idősebb, de a fiatalabb generációkat is érinti. Mindkét esetben közös jellemző az infantilizálás – a másik döntésképességének, önállóságának megkérdőjelezése.

A mindennapi életben az idősekkel szembeni előítéletek gyakran rejtett, normalizált formában jelennek meg – például tréfás, de valójában lekezelő születésnapi üdvözlőkártyákban. Ezt nevezik mindennapi ageizmusnak: olyan apró megnyilvánulásoknak, amelyek azt üzenik, hogy az idősek értéktelenebbek, inkompetensek, ügyetlenek vagy nevetségesek.

Ezek nemcsak bántóak, hanem hosszú távon negatívan hathatnak az idősek mentális és fizikai jóllétére is.

Az ageizmus, akárcsak bármely más előítélet, könnyen belsővé válhat: amikor az idősebb emberek maguk is elhiszik, hogy kevesebbet érnek, kevésbé kompetensek, kevésbé képesek tanulni, változni, vagy hogy kevésbé „jár nekik” az élet teljes megélése.

Paradox módon azonban az öregedés mindannyiunk közös sorsa – így ez az előítélet végső soron mindannyiunkat érint.

Érdekes módon egy kutatás szerint az idősek maguk is hajlamosak negatívan sztereotipizálni saját korosztályukat. Ebben a vizsgálatban az idős résztvevők több negatív sztereotípiát soroltak fel az idősekről, mint a fiatalabbak: feledékenynek, lassúnak, depressziósnak, zsémbesnek vagy visszahúzódónak bélyegezték őket. Ezek a sztereotípiák nemcsak társadalmi félelmeket tükröznek – a gyengeségtől, a függőségtől és az értéktelenségtől való szorongást –, hanem az önpercepció torzulásához is vezethetnek, ami önbeteljesítő jóslatként felerősítheti a problémákat.

Ha például egy idős ember szeretne megtanulni online bankolni a laptopján, előfordulhat, hogy ahogy próbálkozik, és ahányszor elakad, eszébe jut a környezetéből hallott sztereotípia: „az idősek nem értenek a technológiához”. Ez a gondolat szorongást kelt benne, és amikor a rendszer nem úgy működik, ahogy várja, a félelem és a bizonytalanság miatt könnyebben feladja a próbálkozást. Így a sztereotípia – hogy az idősek kevésbé képesek a tanulásra – önbeteljesítő jóslattá válik, és a valódi képességeket korlátozza.

Mit mondanak a kutatások az internalizált ageizmusról?

Nem véletlen, hogy több kutatás is kimutatta, hogy akik negatív sztereotípiákat internalizálnak az időskorról, rosszabb egészségi állapotról, alacsonyabb önértékelésről és csökkent élettel való elégedettségről számolnak be. Egy kutatásban például kimutatták, hogy azok az idősek, akik pozitívabb képzettársításokat tápláltak a korosodással kapcsolatban, hét és fél évvel tovább éltek a negatív beállítottságú társaiknál. Az önmagunkról alkotott narratíva tehát nemcsak pszichológiai, hanem szó szerint életbe vágó kérdés.

Hogyan kapcsolódik a film üzenete ehhez?

Egyrészt a közhiedelemmel és sztereotípiákkal ellentétben az idősek nem csak a múltba révednek – gyakran a jövőre fókuszálnak, álmodoznak, reménykednek és terveket szőnek. Nem kell felhagyniuk mindezzel, csak azért, mert betöltenek egy bizonyos életkort.

Másrészt a film egyik központi kérdése, hogy mi marad az emberből, ha elveszik tőle a döntés szabadságát. Ha mások mondják meg, mikor dolgozhat, mikor pihenhet, mikor „van a megfelelő korban” valamihez. Ez nemcsak politikai, hanem mélyen pszichológiai probléma is. Az öndeterminációs elmélet szerint a jól-létünk és a kiteljesedésünk három alapvető pszichológiai szükséglet beteljesülésén múlik: az autonómián, a kompetencián és a kapcsolódáson. Az autonómia azt jelenti, hogy mi magunk hozhatjuk meg a döntéseinket; a kompetencia érzése, hogy képesek vagyunk hatni a környezetünkre; a kapcsolódás pedig, hogy tartozunk valahová, és értékesnek érezzük magunkat mások szemében.

Az ageizmus mindhárom szükségletet aláássa. Amikor az idős emberek helyett mások döntenek – hol éljenek, mit tegyenek, mire képesek –, sérül az autonómiájuk. Azok a sztereotípiák, amik azt sugallják, hogy már „nem elég jók” vagy „nem értenek valamihez”, a kompetencia érzését törik össze. És amikor a társadalom láthatatlanná teszi őket, sérül a kapcsolódás is.

Éppen ezért az időskori kiteljesedés kulcsa nem az, hogy a fiatal éveinket próbáljuk meghosszabbítani, hanem az, hogy visszaszerezzük a cselekvés szabadságát – annak minden kockázatával és lehetőségével együtt. Tereza története ezt példázza: ahogy újra felfedezi saját vágyait, és mer kísérletezni, úgy válik újra önmaga életének aktív alakítójává.

A cikkhez felhasznált kiemelt kép forrása: imdb.com/The Blue Trail