Nem halunk meg soha! Az ageizmus káros hatásai

Idősek kesztyűben, maszkban az utcákon, a villamoson. Mit veszünk észre belőlük? És vajon ez mennyiben torzítja a valóságot? A koronavírus miatt a figyelem kereszttüzébe kerültek veszélyeztetettségük miatt. Mégis, nehezen gondolunk a saját öregedésünkre, halálunkra. Hogyan működik ez a távolítás?

Ha elképzelünk egy idős embert, könnyen lehet, hogy gyengének, kiszolgáltatottnak, magányosnak látjuk. Valóban ilyenek az idős emberek? Most képzeljük el magunkat idős emberként! Változik a kép a korábbihoz képest? Szorongunk attól, hogy valamikor megöregszünk és másokra szorulunk?

Az ageizmus jelensége

Ennek a fogalomnak az elterjedése viszonylag újszerű: az életkor alapú, elsősorban idős emberekkel kapcsolatos negatív előítéletet jelenti. Az elöregedő társadalom ellenére a jóléti államban alig tűnik fel a jelenség, vagy fel sem tűnik. A nyugdíjas kor a messzi jövőt képzi, és addig úgyis lesz valahogy.

Gyakran előfordul, hogy az idős emberek viccek tárgyai, és hátrányos előítéletek célpontjaivá válnak. Kérdés, hogy az, ahogyan odafordulunk egy korosztályi csoporthoz, milyen hatással van rájuk és ránk. Hiába látjuk egységesnek és ugyanolyannak tagjait, épp olyan különbözőek, mint mi magunk.

A kevés és nem életszerű tudás könnyen negatív sztereotípiákkal sújtja ezt a csoportot.

Aki idős, az rögtön bogarassá, szűklátókörűvé, akaratossá és elérhetetlenné válik. Szélsőségesebb esetben a társadalomban magányossá, szegénnyé és elhanyagolttá. Sokszor hasonlítjuk őket a gyerekekhez, mondván hogy nem értenek semmit.

A koronavírus-helyzet kapcsán kiéleződni látszik ez az ellentét: hiszen őket a járványhelyzet is erőteljesebben sújtja. Megbetegedéskor kiszolgáltatottabbak a vírusnak, ugyanakkor az egészségügyi rendszert terheli az ellátásuk. Nyugdíjasként az idősek már nem dolgoznak, és ebből fakadóan könnyű elfelejteni, ki rakta le a jóléti állam alapjait, mit köszönhetünk az idősebb generációnak. A helyzet arra is rávilágított, hogy milyen elterjedt az ageizmus napjainkban.

Nemcsak egészségügyi szempontból: az özvegyek és egyedül élők aránya is magasabb az idősek köreiben. A vírus nemcsak önmagában pusztított, jelenléte lelkiekben is leginkább ezt a korcsoportot terheli. Kiszolgáltatottságuk felerősödött. Az elterjedtebb „izmusok” között megbújik ez a fogalom. Az időseknek sokszor fel sem tűnik, hogy előítéletek áldozatai. Magukra is vehetik a sztereotípiákat, ami több szempontból is káros. 

Miért veszélyes az ageizmus?

Az ageizmus hatására csökken a fizikai és mentális egészség. Az előítélet sújtotta csoportok magukat még elszigeteltebbnek élik meg. Csökken az életminőségük, biztonságérzetük, és még több stressz éri őket. Hajlamosabbak lehetnek a gyógyszerfogyasztásra. Negatívan kezdik látni önmagukat és elveszítik azt az érzést, hogy helyük van a világban. Legszélsőségesebb esetben mindez a korai elhalálozást segíti elő.

A WHO felmérése szerint a világon minden második embernek vannak előítéletei az idősekkel szemben.

A lelki és fizikai károkon túl ez anyagi terheket is ró az egészségügyi rendszerekre világszerte.

Korábbi cikkünkben is előkerült, hogy mennyire nehéz az időskort definiálni. A koronavírus elleni védekezés kapcsán is felmerült, hogy vajon honnan lehet valakit ehhez a csoporthoz számítani. Kultúránként változó, kiket tartunk öregnek és ettől még eltérőbb lehet, hogy valaki önmagát annak tekinti-e, vagy sem. A legtöbben nem érzik magukat idősnek, hiszen fiatalosan öltözködnek, dolgoznak, és aktív szerepet vállalnak a közösségeikben. Anyagi hátterük is változatos. 

Mitől függhet az öregség megítélése?

Egyrészt ez kulturális hagyományba ágyazódik. A társadalmi vonatkozásain felül vannak családi viszonyrendszeri alapjai is. Az, hogy ki mit tanul és lát a szüleitől és más jelentős emberektől, megalapozza azt, ahogyan cselekszik. Nagyban függ attól is, ki mennyire tud a másik helyzetébe belehelyezkedni, empátiát érezni, és a kiszolgáltatottságra nem elfordulással, hanem odafordulással reagálni. Olvasva könnyűnek tűnhet mindez, mégis a megvalósítás nehézségekbe ütközik. Miért?

A halál, a félelem tárgya

Más halálát és a saját halálunkat megélni két külön kérdés. Könnyen elfordítjuk a fejünket a haláltól, hiszen nehéz a szembesülés ezzel az életeseménnyel. Senki sem szívesen éli át a sebezhetőséget, és minden pillanatban létünk fenntartására törekszünk. 

Vannak olyan események az életünkben, amelyektől mindannyian rettegünk. Ilyen a kiszolgáltatottság, a szenvedés, a halál. Amennyiben ezekkel nem kerülünk szembe, könnyű elfeledni, hogy egyáltalán léteznek. A koronavírus nyomán, a számtalan más szorongásfaktorral együtt, ezek a dolgok is kéretlenül betörtek az életünkbe. A halál kapcsán már korábban írtuk, hogy bár mindannyiunkat érint a halandóság, mégis hajlamosak vagyunk magunkat távolítani ettől a témától. Méltósággal meghalni minden ember vágya, és igyekszünk ezt megadni a szeretteinknek is.

Irvin D. Yalom egzisztenciális pszichológia témájú könyvében komoly szerepet tulajdonít a halálnak. Nincs előle menekvés, szorongásaink alapja. Konfliktus feszül a létfenntartás vágya és a halál tudata között. A haláltól való félelem miatt legtöbbször védekező mechanizmusokat hozunk létre. Ezek egyike a tagadás. A gyerekek szokásos reakciója például annak megélése, hogy ők nem fognak meghalni: „Én nem fogok meghalni. Akkor halsz meg, ha öreg vagy.” Az idézetből is kiviláglik, miért nehéz az odafordulás az öregekhez.

A halál olyan határhelyzet és krízis, mely sürgeti a szembenézést önmagunkkal.

Egy fiatalnak, aki teljesen más élethelyzetben van, majd kicsattan az energiától, nehéz megérteni a megfontoltságot, a meglassulást, a gyengeséget. A másság könnyen félreértelmezéshez és távolításhoz vezethet. Ugyanakkor a halál közelsége minden feladatot leegyszerűsít. A másikhoz való odafordulás az egyértelmű segítség mindkét embert alakítja a kapcsolatban. Saját életünkre vonatkoztatva kimondható, hogy amint konkrétan és kikerülhetetlenül szembekerülünk a halállal és nem bújhatunk el előle, annak sorsfordító következményei lehetnek. A Bakancslista című film nyomán a rádöbbenés, hogy meghalunk az élet élvezésére és saját mélyebb vágyaink megélésére buzdíthat minket.

„A halál fizikailag elpusztítja az egyént, de a halál tudata megmentheti.”

A halál tudatosulása új perspektívát nyit az egyén életében, megváltoztathatja és elmélyítheti személyes fejlődését. Határátlépés, mely énünk olyan részeire is rávilágíthat, amit addig nem tapasztaltunk meg önmagunkból. Az öregedés elkerülése lehetetlen, de felkészülni rá lehetőség.