A mentális betegség nem karaktergyengeség – hogyan hat a megbélyegzés az önértékelésre?

A mentális betegségeket még mindig világszerte megbélyegzés, számos tévhit övezi. Ilyen például, hogy a mentális betegség gyengeség, amiért az érintettek felelősek, és titkolni, szégyellni kell ezeket a problémákat. Cikkünkben áttekintjük, ez milyen hatással van az önbecsülésre, és mi segít a stigmával való megküzdésben.

A mentális betegségekkel járó megbélyegzést a negatív sztereotípiákon alapuló megkülönböztetett bánásmódként definiálhatjuk. Az egyik leggyakoribb sztereotípia, mely a mai napig tartja magát a mentális betegségekkel kapcsolatban, hogy az érintettek valamiképpen felelősek ezek kialakulásáért, maguknak idézték elő, ami leértékeléshez, megszégyenítéshez vezet. A külső visszajelzések beépülnek az énképünkbe, hiszen természetünknél fogva mások tükrében keresünk kapaszkodókat önmagunk meghatározására, önértékelésünk beállítására.

Számos kutatás megerősítette, hogy a megbélyegzés közvetlen kapcsolatban van a negatív önértékelés és alacsony önbecsülés kialakulásával, míg a társas támogatás és elfogadás egészséges, pozitív önértékeléshez és magasabb önbecsüléshez vezet.

Önértékelésünkkel rokon fogalom az önbecsülés, melyet olyan szempontból fontos megkülönböztetnünk, hogy az előbbi inkább egy kognitív kiértékelés eredménye (milyen vagyok másokhoz képest, jó vagy rossz vagyok-e, pozitívan vagy negatívan értékelem-e magam), míg utóbbi az önmagunkhoz fűződő érzelmi viszonyulást jelenti, hogy szeretem-e, elfogadom-e magam, vagy nem. Az utóbbi évek kutatásai egyre inkább ráirányították a figyelmet az önelfogadás sérülésére, mint a mentális betegségek összetevőjére:

minél kevésbé tudja valaki szeretni, elfogadni önmagát a hibáival együtt, annál inkább ki van téve a mentális betegségek, így például a szorongás, depresszió megjelenésének.

Láthatjuk tehát, hogy kicsit a tyúk vagy a tojás problémájával állunk szemben, ha a mentális betegségek és az önbecsülés vagy önértékelés kérdéseiről beszélünk. Azonban azt is fontos tudni, hogy a súlyosabb betegségek tünetei általában már tinédzserkorban megjelennek, amikor az önértékelésünk még erősen formálódik, és a későbbiek szempontjából egyáltalán nem mindegy, milyen behatásokkal találkozik ilyenkor az, aki valamilyen pszichés tünetet tapasztal (pl. szorongást, depressziót), mert az alacsony önbecsülés hosszú távon egészen biztosan ront ezeken, így a gyógyulás esélyein is.

A megbélyegzés, hibáztatás, megszégyenítés tehát nagyon káros behatást jelenthet a későbbi önbecsülés alakulása szempontjából. Ezzel szemben akik támogatást, elfogadást kapnak, azoknál megfigyelték, hogy jobban meg tudnak küzdeni a pszichés problémákkal, kevesebb „nehéz napjuk” van a betegségükkel kapcsolatban, és a segítségkérés, gyógyulás esélyei is jobbak.

A stigma csökkentésében fontos szerepet játszik a közbeszéd, a társadalmi megítélés alakulása a mentális betegségekkel kapcsolatban. Ebben szerencsére változó szelek fújnak: az utóbbi időben egyre több híresség beszél nyíltan a küzdelméről a szorongással, pánikbetegséggel, depresszióval, vagy a különböző függőségekkel kapcsolatban a nyilvánosság előtt. Ha csak a hazai sztárokat vesszük, Fluor Tomi a Mindset Bookazine-nak adott interjújában beszélt a mentális betegséggel, pánikkal való küzdelméről, illetve Kovács Patrícia, színésznő is mesélt lapunknak arról, hogy régóta pszichológushoz jár.

D. Tóth Kriszta újságíró, műsorvezető szintén előszeretettel foglalkozik a mentális egészség témájával, és a legtöbb, erről szóló beszélgetésben szereti felvállalni és elmondani, hogy ő is pszichológushoz jár. Sajnos ők sem csak pozitív fogadtatást kapnak ebben, az elmúlt hetekben nagy port kavart Gáspár Győző tévés szereplése, ahol az öngyilkossággal, pánikbetegséggel való küzdelméről beszélt, a műsorvezető pedig megpróbálta elviccelni a kérdést. Azért is nagyon fontos, hogy ezek a problémák a felszínre kerüljenek és beszéljünk róluk, mert ezáltal formálódik a közbeszéd – az utóbbi esetben nyilvános bocsánatkérés és a témával való további, mélyebb foglalkozás felé.

Világszerte többmillió ember, különösen sok fiatal, tinédzser küzd hasonló problémákkal, akik az identitáskeresésük érzékeny szakaszában vannak, így az önértékelésük szempontjából rendkívül fontos, mit tükröz vissza róluk a társadalom, mit képviselnek azok a sztárok, akiket követnek.

Ugyanúgy, ahogy a testképzavar forrása lehet a közösségi médiában megosztott, kevéssé realisztikus kép, úgy táplálhatja az önértékelésünket az, ha látjuk, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségekkel, a társadalom által ünnepelt, elismert emberek is küzdenek hasonló problémákkal.

Minden ilyen vallomás hozzájárul a stigma csökkentéséhez, s így ahhoz is, hogy a mentális betegségekben értintettek segítséget merjenek kérni. A problémákkal való izolálóládás és a rárakódó szégyen viszont ront a már meglevő problémákon.

Egy kutatás szerint a leghatékonyabb megküzdési módok a mentális betegségekkel járó stigma ellen a támogató közösség, a humor, és a pozitív sztereotípiák megerősítése, ami magasabb önbecsüléshez vezet. Ezzel ellentétes hatást fejt ki a titkolózás, a negatív szterotípiák erősítése és a túlkompenzálás, amitől csökken az érintettek önbecsülése. Ezek mentén is kiemelhetjük a humor szerepét a stigmával járó szorongás oldásában, és ezzel együtt egy másik fontos jelenséget: a közösségi médiát elárasztó, mentális egészséggel foglalkozó mémeket.

A „pszichohumor” több milliós követőtábort képes bevonzani: csökkenti az egyedüllét-érzést, elszigeteltséget azáltal, hogy a valaki más által megosztott, vicces formában feldolgozott problémával azonosulunk. A Google 212 millió (!) találatot ad ki, ha beírjuk, hogy psychology memes, ami önmagában is megdöbbentő szám. Azóta a kérdést már kutatások is vizsgálták, és megerősítették, hogy

a mentális betegségek humorral való feldolgozása hatásos a stigma csökkentésében, különösen azoknál, akik szeretnek másokat megnevettetni és fontos nekik a humor a kapcsolataikban.

Viszont amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a humornak azért káros oldala is van, az eddigiekben inkább arra láthattunk példákat, amikor nem lebontotta, hanem megerősítette, fenntartotta a negatív szterotípiákat (pl. szexista viccek, vagy a fogyatékkal élők esetében) – a mémeknél ugyanakkor más a helyzet, miért?

Egyrészt, mert gyakran egyes szám első személyben fogalmaznak, sokkal inkább az azonosulásra, mint az elhatárolódásra késztetnek, és talán ez utóbbi a lényegi különbség a bántó humor, és a megküzdést segítő humor között. Ha magunkon tudunk nevetni, másokkal együtt, az nem ugyanaz, mintha azt érzékeljük, hogy mások kinevetnek, leértékelnek minket. Az előbbi csökkenti a szégyent és a magányosság érzést, ezáltal hozzátesz ahhoz, hogy beszélni tudjunk ezekről a témákról, ezáltal lebontva a tabukat és kapcsolódni egymáshoz.