Tévhitek és tények a Napóleon-komplexusról – Kővágó Pál szociálpszichológussal beszélgettünk

A Napólen című film miatt újra előtérbe került az uralkodóról elnevezett kumplexus. Cikkünkben Dr. Kővágó Pál szociálpszichológus segítségével igyekszünk ledönteni a jelenséget övező mítoszokat, körbejárni, hogyan  lehet kezelni a kisebbrendűségi érzéseket, illetve hogy milyen hatásai vannak a túlkompenzálásnak.

Te is kerültél már olyan helyzetbe, hogy bizonyos tulajdonságaidat, sajátosságaidat legszívesebben elrejtetted volna mások előtt, és úgy érezted, ezek miatt kevesebbet érsz, mint mások, esetleg egyenesen szégyellted őket? Sokunkkal előfordul, hogy valamilyen belső vagy külső jellemzőnk miatt elutasítva érezzük magunkat mások által. De mit kezdünk a kérdéses tulajdonsággal nap mint nap? Úgy teszünk, mintha nem létezne vagy esetleg a humor segítségével felhívjuk rá mások figyelmét is? Takargatjuk a végsőkig vagy kompenzáljuk az élet más területein?

Cikkünkben a következőkről olvashatsz:

• Tévhitek és tények a Napóleon-komplexusról: megtörjük a mítoszt, és bemutatjuk, mi áll valójában a híres jelenség mögött.
• A kisebbrendűségi érzés dinamikája: feltárjuk, hogyan alakulhat ki és milyen hatással van ránk a túlkompenzálás.
• Stratégiák a kisebbrendűségi érzések kezelésére: praktikus lépésekkel segítünk a pozitív önszemlélet kialakításában és az önbizalom növelésében.

Mit jelent a Napóleon-komplexus?

Az új Napóleon (2023) című film miatt igen népszerű témává vált az elmúlt időszakban az egykori uralkodó nevéhez kapcsolt, magasságával kapcsolatos tévhit és az innen elnevezett Napóleon-komlexus. A jelenség abból a téves felvetésből ered, hogy az alacsonyabb férfiak a magasságukból származó hátrányukat nagy tettekkel próbálják ellensúlyozni. Annak ellenére, hogy a fogalom Bonaparte Napóleon (1769-1821) nevéhez kapcsolódik, az egykori császár egyáltalán nem volt alacsony, magassága megfelelt a korabeli átlagos férfi magasságnak. De akkor mégis hogyan és miért terjedt el ez a tévhit?

Dr. Kővágó Pállal beszélgettünk a jelenségről, aki amellett, hogy szociálpszichológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. A szakértő izgalmas magyarázattal szolgált a tévhitről: feltehetően a brit propaganda terjesztett álhíreket Napóleon magasságáról olyan lekicsinylő karikatúrák kíséretében, amelyeken az alacsonynak ábrázolt uralkodó karddal hadonászott. A kampány célja az volt, hogy nevetség tárgyává tegyék, és aláássák Napóleon hatalmát, világuralmi ambícióit. A propaganda sikerességét abból is láthatjuk, hogy sokan a mai napig tévesen hiszik azt, hogy Napóleon alacsony volt, és emiatt voltak világuralmi ambíciói. Bár a film nem tér ki a Napóleon magasságát övező propagandára és annak hatásaira, a főszereplő Napóleon valódi magasságát kívánja érzékeltetni azzal, hogy egyáltalán nem alacsonyabb szereplőtársainál. A sztereotípia kapcsán merült fel az a tudományos kérdés, hogyan befolyásolja a testmagasság a temperamentumunkat?

Természetesen a kutatók szisztematikusan vizsgálták ezt a kérdéskört is. Kővágó Pál elmesélte, hogy a kutatók több, eltérő vizsgálatban különböző magasságú személyeket vontak be kompetitív feladatokba, amelyekben frusztráció érte őket. A vizsgálatokban nem találtak arra bizonyítékot, hogy az alacsony személyek agresszívabbak lennének. Ráadásul a magas férfiak evolúciós előnyével kapcsolatos elméletek általános elfogadottságnak örvendenek. Alacsonyabb társaiknál gyakran lépéselőnnyel bírnak a munkaerőpiacon és a párválasztásban.

Viszont fontos kihangsúlyozni tehát, hogy az alacsonyabb férfiak nem agresszívabbak, sőt Websterék (2021) kutatása szerint ennek pont az ellenkezője az igazság.

A testmagasság és a testsúly pozitív összefüggésben áll az indulatossággal. Tehát a nagyobb termetű férfiaknál fokozottabb az esély az ingerült viselkedésre, mint az alacsony termetűeknél.

A sztereotípiák árnyékában és a száliencia fényében

A Napóleon-komplexus nemcsak történelmi kuriozitás, hanem rámutat arra is, hogy az általánosítás mennyire ellenálló tud lenni a változással szemben. Így maradhatott fenn az a sztereotípia, hogy az alacsony emberek agresszívak, és alapvető törekvésük, hogy kis méretüket nagy tettekkel kompenzálják. Ezek a feltételezések hatással vannak arra, hogyan észleljük és értelmezzük a világot. Rögzült, elfogult feltételezéseink meghatározhatják, hogyan közelítünk embertársainkhoz és az egyes helyzetekhez, ami befolyásolhatja döntéseinket és viselkedésünket. Ennek következtében a sztereotípiák nemcsak információkat közvetítenek, hanem alakítják is a valóságunkat és a kapcsolatainkat.

Kővágó Pál elárulta, hogy a sztereotípia mellett érdemes kiemelni a száliencia hatását is. Ez a fogalom arra utal, hogy az észlelésünkben bizonyos információk jobban kitűnnek a többi közül, így hangsúlyosabbá válnak számunkra.

A szakértő példaként említi, hogy nők esetében egy fülbevaló nem feltétlenül tűnik ki az összképből az első találkozáson, ha viszont azt egy férfi viseli, akkor jobban felfigyelünk rá. Így az utóbbi esetben a fülbevaló lesz a kiugró jelleg.

Tovább gondolva, ha szokatlan vagy feltűnő viselkedést észlelünk, hajlamosak vagyunk azt az adott személy egy kiemelkedő jellemzőjével magyarázni. Például, ha valaki alacsony és képes hangosan és indulatosan beszélni másokkal, akkor könnyen előfordulhat, hogy viselkedését önkéntelenül termetével hozzuk kapcsolatba. Azaz, ha egy alacsonyabb termetű személy hangosan vitatkozik egy magasabb személlyel, gyakran feltételezzük, hogy az illető indulatát a magasságából fakadó frusztráció, vagy kisebbrendűségi érzés váltja ki.

Kiugró jelleg = alacsony magasság

Szokatlan viselkedés = hangos és indulatos beszéd

Kisujjnyi önbizalom és a nagyfejű kompenzáció

Ha nem is a Napóleon-komplexus, de a kisebbrendűségből fakadó kompenzálás hajthat minket a nagy tettek végrehajtása felé. Ugyanis a kompenzálás gyakori megküzdési stratégiánk. Nem csak a magasság, de a saját tapasztalataink, értelmezéseink és a környezetünk visszajelzései is könnyen vezethetnek kisebbségi érzésekhez, és ezen keresztül kompenzáláshoz, vagy akár túlkompenzáláshoz. Kővágó Pál elmondta, hogy a kisebbrendűség érzését sokan már a családban megtapasztalják, míg mások csak az óvodában, az első, családon kívüli közösségben szembesülnek vele. Az érzés sok esetben kialakulhat: például, ha a szüleink rendszeresen összehasonlítanak minket egy sikeres rokonnal, testvérrel, aki szerintük mindig mindenben jobb, vagy ha a többgenerációs orvos családunkban művészeti pálya felé kacsintgatunk. A családi háttér mellett, a származásunk is hozzájárulhat a kisebbrendűségi érzéseink kialakulásához, mint például ha valaki első generációs értelmiségi a családjában.

A pszichológiai elméletek szerint a kisebbrendűségi komplexus gyakran kiskorban kezd kialakulni. A gyermekkor kritikus szakasz a személyiségfejlődés szempontjából. Ebben az időszakban gyakran szembesülünk a különbözőségekből fakadó kihívásokkal. Egyediségünk okot adhat arra, hogy társaink kiközösítsenek minket. Alfred Adler pszichológiai elmélete rámutat, hogy a kisebbrendűségi érzés egyike azoknak az ösztönző erőknek, amelyek cselekvésre sarkallnak. Ha csökkent önértékeléssel rendelkezünk, akkor a kisebbrendűség érzést egyfajta antagonista, azaz ellentétes viselkedéssel igyekszünk legyőzni.

A szakértő szerint a kulcs abban rejlik, hogy különcségünket nem különlegesnek, vagy akár adottságnak, hanem inkább hibának, sőt elfogadhatatlannak, gyakran elrejtendőnek éljük meg.

Ilyenkor felléphet a kompenzálás, mint megküzdési stratégia, amelynek szélsőséges esete a túlkompenzálás Ez esetben viselkedésünk célja, hogy nagyobbnak, erősebbnek vagy dominánsabbnak tűnjünk önmagunk és mások számára.

Kővágó Pál erről azt mondta „valójában egy testi vagy lelki jellemzőnk nem törvényszerűen eredményez nálunk (túl)kompenzálást, hanem sokkal inkább az, hogy milyen jelentést tulajdonítunk ezen jellemzőinknek.”

Az én túlkompenzálásom jobb, mint a tiéd – Hogyan csináljuk jól?

Megkérdeztük Kővágó Pált, hogy a túlkompenzálás alapvetően jó vagy rossz megküzdésnek számít-e. A kompenzáció teljesen természetes, egészséges emberi megküzdés, a túlkompenzálás viszont – ahogy a neve is sugallja – túlzás, a személy fejlődése szempontjából sokszor kedvezőtlen viselkedés. A kutató szerint a kisebbrendűségi érzés nemcsak dühhöz vagy búslakodáshoz vezethet, hanem pozitív irányba is terelhető, például építő, alkotó tevékenységek felé. Amennyiben sikerül alkotó tevékenységben megélni a kompenzációt, lehetőségünk nyílhat akár arra is, hogy a vélt hiányosságainkkal békébe kerüljünk, vagy akár meg is szeressük őket. Ezekből lehetnek azok a tanulságos történeteink, amelyeket majd unokáinknak elmesélhetünk. „Így szerettem meg a nagy orromat.”

A szakértő elmondta, hogy a megélt hiányosságaink olyan ösztönző erővel bírhatnak, amelyet mások nem tapasztalhatnak meg. Például az, aki magas, sosem fog megküzdeni az alacsonysággal járó nehézségekkel, és fordítva.

Azon a területen, ahol mi esetleg kompenzálunk és csodálatos eredményeket érünk el, mások elkényelmesedve, rutinszerűen dolgoznak. Miközben ők persze talán egy másik területen kompenzálnak.

Kővágó Pál hangsúlyozta: fontos, hogy ne egyszerűsítsük le mások viselkedését a kompenzációra. Például, aljas dolog lenne egy orvosnak azt mondani, hogy csak azért lett orvos, mert gyerekként butának tartották.

Ha kompenzálásunknak központi eleme hatalmunk kiterjesztése és mások megalázása, akkor ott más, komplexebb dolgokról lehet szó. A háttérben komolyabb és mélyebben gyökerező traumák lehetnek, akár nárcisztikus sérülés is. Az ilyen viselkedés például gyakran jelzi az alacsony önbecsülés vagy belső bizonytalanság fennállását, amelyet az egyén azáltal próbál kompenzálni, hogy másokkal lekicsinylő, hatalmaskodó módon bánik. Előfordulhat, hogy ennek nárcisztikus személyiségzavar az alapja, ami miatt az egyén mások feletti kontrollra vagy hatalomra vágyik.

Kővágó Pál kifejtette, hogy a kompenzálás súlyossági fokát a tartalom mellett még az önreflexió képességében is lehet vizsgálni. Sokan találkoztunk már olyannal, akiről már messziről látszottak a túlkompenzálás jelei, de ő még csak nem is sejtette viselkedésének okát. Viszont aki már önreflektív módon képes beszélni az ilyen jellegű működéséről, általában jobb viszonyba kerül saját hiányosságaival, és végső soron azok kompenzálásával is. Az illető valószínűleg nagyobb figyelmet fordít arra, hogy ő kontrollálja a túlkompenzálást, és ne fordítva.

Milyen, ha a kisebbrendűség irányít bennünket?

• Jellemezhet minket a túlzott érzékenység bizonyos kritikákkal szemben.
• Mások által apróságnak hitt dolgokra sértődékenyen reagálunk, és hajlamosak vagyunk a haragtartásra.
• Kapcsolatainkban főleg a megerősítést és támogatást keressük.
• Értéktelennek látjuk magunkat. Szinte nem is tudjuk milyen céljaink és vágyaink vannak.

Mit tehetünk ellene?

• Kutatói szemléletmód alkalmazása: Kővágó Pál elárult egy hasznos tanácsot, hogyan lehetünk reflektívebbek a saját kompenzációs szokásainkkal kapcsolatban. A kritikus gondolkodás, az önreflexió és a hipotéziseink tesztelése fejlődésünket szolgálhatják. Tegyük fel, hogy egy ismerősünk túlzott érzékenységgel reagál a visszajelzésekre a munkahelyén. Biztathatjuk arra, hogy járjon utána érzései forrásának azzal, hogy megnevezi őket, és felteszi a kérdést: „vajon miért érzem magam úgy, ahogy?” Hasznos olyan barátokat is megkérdezni arról, mi tévők legyünk, milyen szerepünk van az adott helyzetben stb., akikben megbízunk, és őszinte választ remélhetünk tőlük. Ez az önreflexió fejlesztése, amelynek következményeképpen tudatosíthatjuk az esetleges kompenzációs viselkedésünket, és ezáltal lehetőségünk nyílhat másként cselekedni, mint szoktunk. Végül pedig segíthet átalakítani a kisebbrendűség érzését és az ehhez kapcsolódó negatív viselkedési mintázatokat.
• Pozitív megerősítés: Tanuljuk meg önmagunkat pozitívan megerősíteni. A pozitív belső párbeszéd kiépítése, mint például az önmagunknak mondott bátorító szavak és az eredményeink elismerése, növelheti az önbecsülésünket és csökkentheti a kisebbrendűségi érzéseinket.
• Végezzünk önegyüttérzés gyakorlatokat: Próbáljuk ki az önegyüttérzés gyakorlatokat, amelyek segítenek felismerni és elfogadni saját érzéseinket, gondolatainkat, és nehézségeinket anélkül, hogy ítélkeznénk magunk felett.
• Személyes érdeklődés felfedezése: Foglalkozzunk olyan tevékenységekkel és hobbikkal, amelyek örömet és elégedettséget okoznak. Ezek a tevékenységek nemcsak segítenek ellazulni és kikapcsolódni, hanem hozzájárulnak önismeretünk és a kreativitásunk fejlesztéséhez is.
• Támogatás keresése: A kisebbségi komplexus társas fogalom. Kompenzáló énünk lecserélése nem feltétlenül jelenti azt, hogy mások irántunk mutatott hozzáállása is változásnak indul majd. Lehetséges, hogy mi fejlődnénk, de a környezetünk ezt nem igazán engedi meg. Attól még, hogy más viselkedést tanúsítunk a környezetünk ugyanúgy használhatja a ránk aggatott címkéket (alkalmazkodó, láthatatlan stb.). Ilyenkor igazán nagy szükségünk van olyan barátokra, akik mellett könnyedén válhatunk valódi önmagunkká. A megfelelő közösség elősegítheti a fejlődésünket.

Ha úgy érzed, további támogatásra van szükséged, fordulj Terápiás és Tanácsadó Központunk szakembereihez, akik pszichológiai tanácsadás keretein belül segítenek neked a nehézségekkel való megküzdésben és az egyensúly kialakításában.