A nárcisztikus személyiség mélyén: az önutálat és önimádat harca

A nárcizmus gyakoribb jelenség, mint gondolnánk – egyes becslések szerint a férfiak közül 100-ból 8, míg nők esetében 100-ból 5 ember lehet érintett. Sőt, időnként mindannyian hajlamosak vagyunk nárcisztikus működésre, amit állapotnárcizmusnak nevezünk. Mégis, a nárcizmus erősen stigmatizált. Gyakran könnyelműen rásütjük valakire a „nárcisztikus” bélyeget, miközben az internetes tanácsok többsége egyetlen megoldást kínál: meneküljünk előlük. Ebben a cikkben a nárcisztikus személyiségzavar árnyaltabb megközelítésére törekszünk. Milyen családi eredete lehet a nárcizmusnak? Milyen feszítő küzdelmek dúlnak egy nárcisztikus személy lelkében? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ Wendy Behary és Eva Dieckmann munkája (2012) nyomán.

A nárcisztikus személyiségek jellegzetes viselkedésmintázatot mutatnak, amely alapján könnyen felismerhetőek. Az egyik legszembetűnőbb ismertetőjegy az erős feljogosítottság-érzetük. Úgy tartják, ők felsőbbrendűek és nagyszerűbbek másoknál, és szerintük rájuk nem vonatkoznak azok a szabályok, amelyek mindenki másra igen – ők különleges bánásmódot érdemelnek. Általában szeretik maguknál tartani az irányítást – legyen szó akár párkapcsolati vagy munkahelyi kontextusról. Rosszul tűrik, ha utasítják őket és nemet mondanak nekik. Elviselhetetlen beismerniük, ha valamiben tévedtek. 

Cikkünkből kiderül:

1. Milyen családi környezetben alakul ki a nárcisztikus személyiség?
2. Milyen belső harc dúl valójában a grandiózus ego mögött?
3. Jellemzően hogyan viselkedik egy nárcisztikus személyiség a saját pszichológusával?

Alkalmanként a nárcisztikus személyiségek erős önfeláldozó magatartást tanúsíthatnak. Ilyenkor azonban nem az altruizmus hajtja őket, hanem a „többet adok bele, mint mások = felsőbbrendű vagyok” gondolkodásmód. A mártírszerep vállalásával önmagukat mások fölé pozicionálják.

A felfuvalkodottság mögött azonban átható szégyenérzet, csökkentértékűség, kudarctól való félelem, bizalmatlanság és érzelmi nélkülözés áll. Figyelemre méltó képességük van mindezek túlkompenzálására, valamint arra, hogy ezektől a kellemetlen érzelmi élményektől távolságot tartsanak. 

A szüntelen belső vívódás

Általában a nárcisztikus személyiségzavarban érintettek feszítő küzdelmet vívnak azon személyek tetszésének elnyerésére, akiket érdemesnek tartanak erre. Kapcsolataikban sűrűn arra törekednek, hogy intellektuális fölényre tegyenek szert. 

Ritkán jutnak el terápiába, hiszen kevés rálátással bírnak saját működésmódjukra, és jellemzően úgy tartják, mindig másokkal van a probléma. Ha mégis eljutnak pszichológushoz, addigra általában már annyi személyt eltávolítottak maguktól, ami kellő szenvedésnyomást helyez rájuk a segítségkéréshez. 

A pszichológussal/ pszichiáterrel/ pszichoterapeutával folytatott kapcsolat azonban hamar újabb platform lehet a nárcisztikus játszmák folytatására – hacsak a szakember nincs nagyon résen. Ugyanis a nárcisztikus személyiség ugyanazt a működésmódját hozza a gyógyítójával folytatott kapcsolatba, amelyet mindenki mással is folytat. Teljes gőzzel arra törekszik, hogy rendkívüli és különleges benyomást keltsen a terapeutában. Agypezsdítő történeteivel igyekszik lenyűgözni a szakembert (is). Emellett próbálkozhat intellektuális hatalmi harcokba bonyolódni, felvágni a pszichológus előtt, versengeni vele és minden ülés alkalmával saját igazának bebizonyítására törekedni.  

Magasztos nyelvezettel, agypezsdítő történetekkel árasztják el a terapeutát, hogy elkerüljék a kapcsolatfelvételt saját belső sebzett gyermekükkel.

A felfuvalkodott ego mögött valójában egy sebzett gyermek áll

Az érintettek gyermekként többnyire azt tanulták meg, hogy a szeretet és elfogadás feltételhez kötött. „A szeretet nem jár nekem csak úgy magától. Küzdenem kell érte, valamit le kell tennem az asztalra, hogy odafigyeljenek rám, és kimutassák a szeretetüket felém.” Szinte sosem verbalizálódik, azonban a nárcisztikus személyiség gyermekkorában ilyen képet alkot magáról és a világról. Minderre úgy reagál, hogy kifejleszt egy túlkompenzáló megküzdési módot, őrizve a kaput a benne rejlő kiszolgáltatott érzelmek előtt. Ez a megküzdési stílus végigkíséri későbbi felnőtt életét is. Ironikus módon azonban a kétségbeesett törekvésével, hogy elnyerje mások elismerését, sűrűn éppen ennek ellenkezőjét éri el: hivalkodásával nemtetszést vált ki az emberekből, és végső soron csak megnöveli az elutasítottság esélyét.

A nárcisztikus személyek életük során valójában csak nagyon kevés valódi intimitást tapasztalnak. Az idő legnagyobb részét a túlkompenzáció megküzdési stílust alkalmazva töltik, arra törekedvén, hogy elkerüljék a mélyen eltemetett súlyos érzelmi fájdalmat és magányt.

Milyen családi háttér eredményezhet nárcizmust?

Többféle út vezet egy nárcisztikus személyiség kialakulásához. Sok esetben gyermekkorában az egyik szülő (általában az anya) nem állít fel reális határokat a gyermeknek, és elkényezteti őt. Túl sok mindent tesz meg a gyermek helyett, megfosztva őt a lehetőségtől, hogy elsajátítson olyan fontos értékeket, mint például a türelem, a tolerancia, a kölcsönösség és az osztozkodás. Ráadásul emellett minden földi jóval elhalmozza őt a gyermek csodálatáért cserébe. Ezáltal a gyermek az anya betöltetlen érzelmi szükségleteinek pótgondozójává válik, saját alapvető érzelmi igényei viszont hiányt szenvednek. 

Ilyen érzelmi klímában felnőve a gyermek belsővé tehet egy olyan magáról alkotott narratívát, miszerint ő önmagáért nem szerethető, és őt nem fogják soha megérteni.

Rendszerint a másik szülő (jellemzően az apa) könyörtelen mércéket állít fel, és hiperkritikus a gyermekével szemben. Elvárja tőle, hogy rendkívüli és nagyszerű teljesítményt nyújtson – legyen szó a tanulmányokról, sportról és bármi másról. Szimplán a tőle telhető legjobb teljesítmény nem elegendő – másoknál sokkal jobbnak kell lennie.

Nem meglepő, hogy az ilyen korai élményeket belsővé tevő gyermek későbbi felnőtt életében görcsös harcot vív mások elismeréséért és önmaga nagyszerűségének hangsúlyozásáért.

A grandiozitás mögött azonban fájdalmas világkép húzódik meg: alapélményeik mély érzelmi nyomot hagynak bennük, és úgy tartják, nem bízhatnak meg másokban, csak önmagukra számíthatnak. Átható szégyenérzetüket túlkompenzálni igyekeznek, azonban mélyen belül azt gondolhatják, hogy „defektesek”, és alapvető baj van velük. 

Ezek a magélmények persze ritkán verbalizálódnak, hiszen a nárcisztikus személyiségek többnyire nincsenek tisztában saját valódi motivációikkal.