2025-ben ne ess ezekbe a csapdákba! – 3 megküzdési mód, ami zsákutcába vezet

Az év vége tökéletes alkalom arra, hogy átgondoljuk azokat a megküzdési stratégiákat, amelyeket tipikusan alkalmazunk, ha stressz ér bennünket. Biztos, hogy mindegyik célravezető? A túlkompenzálás, az élményelkerülés, valamint a behódolás mind olyan módszerek, amelyek – bár rövid távon enyhülést hozhatnak – hosszú távon mégsem szolgálják a jóllétünket. Ahhoz, hogy az újévvel együtt mi is megújuljunk, fontos, hogy tudatosan rátekintsünk ezekre a megküzdésekre, és a régi sémák helyett fokozatosan nyissunk az új, jobb megbirkózási módok felé.

A sématerápiában coping (megküzdés) módnak nevezzük azokat a viselkedéseket, amelyeket a korai maladaptív (rosszul alkalmazkodó) sémáink által kiváltott érzelmi stressz kezelésére alkalmazunk. Ezek a sémák negatív élmények hatására alakulnak ki bennünk a gyermekkorunkban, és olykor szélsőséges hitrendszerként ágyazódnak a működésünkbe. Mintha torzító szemüvegként befolyásolnák, ahogy önmagunkat, másokat és a világot látjuk. A rosszul alkalmazkodó kifejezés pedig arra utal, hogy ezek a sémák olyan helyzetekben is érvénybe lépnek, amikor nem válnak hasznunkra.

Cikkünkből kiderül:

1. Milyen tipikus megnyilvánulási formákat ölt a behódolás, túlkompenzálás és az élményelkerülés?
2. Miért fogunk szüntelen zsákutcába tévedni, ha ezeket a stratégiákat alkalmazzuk?
3. Hogyan írjuk felül ezeket a magatartási mintázatokat?

A coping stílusaink megértése létfontosságú ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk azokat az ismétlődő mintázatokat, amik nem szolgálnak bennünket.

Ha képesek vagyunk azonosítani magunkban őket, azzal megtesszük az első lépést a gyógyulás útján.

Élményelkerülés, avagy amikor a menekülést választjuk a szembenézés helyett 

„Inkább nem mondok egy szót se, nehogy konfliktus alakuljon ki belőle.” „Belemerülök a sorozatokba, hogy addig se kelljen a problémáimra gondolnom.” „Egész nap egy tökéletes életről ábrándozok, és ez segít elviselni a valóságot.”

Ezek a gondolatok mind az élményelkerülést tükrözik. Ilyenkor különféle technikákkal menekülni próbálunk a fájdalmas élmények elől. Súlyos esetben már azt is elkerüljük, hogy egyáltalán olyan helyzetbe kerüljünk, ami szorongást kelthet. Így aztán például lemondjuk a baráti találkozót, hiszen „úgysem fogjuk jól érezni magunkat”. Az is előfordulhat, hogy annyira tartunk az elhagyástól, hogy inkább bele sem lépünk egy párkapcsolatba. Továbbá az élményelkerülés húzódik meg amögött is, mikor győzködjük magunkat, hogy a testi panaszaink nem is jelentősek, mert túlságosan félünk, hogy az orvosnál tett látogatás során kiderül, hogy valami komoly probléma áll fenn. Az élményelkerülés állhat annak hátterében is, amikor különféle pótcselekvésekkel próbáljuk elterelni a figyelmünket negatív élményeinkről. Ilyenkor például munkába temetkezünk, sorozat-maratont tartunk, közösségi médiát görgetünk, vagy éppen alkoholhoz/ ételekhez fordulunk vígaszért.

A sorozatnézés, a túlevés vagy akár az alkoholfogyasztás mind az élményelkerülés megmutatkozása

Túlkompenzálás – a bizonyítás kényszere

„Majd megmutatom mindenkinek, hogy mennyire tévedtek velem kapcsolatban.”

„Ha keményen dolgozom és tökéletes vagyok, senki sem fog kritizálni.”

„Ha mindent irányítás alatt tartok, nem érhet meglepetés.”

A túlkompenzálás stratégiája arra utal, amikor a bennünk élő hiedelmek harcra késztetnek bennünket, hogy bebizonyítsuk, nem igaz, amit diktálnak. Például amikor úgy hisszük, nem vagyunk elég jók, intenzív küzdelmet vívunk, hogy bebizonyítsuk, az ellenkezője igaz. Így például elárasztjuk a közösségi médiát a tökéletes életünk illúzióját keltő bejegyzésekkel. Mindezt abból kifolyólag tesszük, hogy kétségbeesetten igazoljuk magunk és mások felé a csökkentértékűség-érzetünk ellenkezőjét. Egy másik lehetséges megnyilvánulási módja a túlkompenzálásnak, amikor annyira félünk attól, hogy elhagynak bennünket, hogy mi magunk lépünk ki a kapcsolatból. Ez a megküzdési mód, bár rövid távon megkönnyebbülést eredményezhet, hosszú távon a feszítő küzdelemmel irreális elvárásokat állítunk fel, és komoly nyomás alá helyezzük magunkat.

Ironikus módon végső soron azt érjük el, hogy megerősítjük azokat a sémákat, amelyeket éppen kerülni próbálunk.

Behódolás – amikor a saját igényeink háttérbe szorulnak

„Nem vagyok fontos, az számít, hogy mások boldogok legyenek.”

„Nem baj, ha nekem rossz, csak mások elégedettek legyenek.”

A behódolás egy olyan megküzdési stílus, amely során engedünk a negatív hiedelmeknek, és teljes mértékben megadjuk magunkat nekik. Ilyenkor abszolút igazságként tekintünk rájuk, és ezzel egy negatív körforgást tartunk fenn az életünkben. Ez gyakran önpusztító magatartást eredményez, amivel aláássuk a bennünk rejlő lehetőségeket, és akadályt állítunk saját fejlődésünk elé. Előfordulhat, hogy kényszeresen meg akarunk felelni másoknak, ennek oltárán pedig feláldozzuk saját szükségleteinket. Túlságosan félünk attól, hogy ha meghúzzuk határainkat, és őszintén kommunikáljuk szükségleteinket, akkor a másik megharagszik ránk vagy elutasít minket, így inkább alárendeljük magunkat az ő igényeinek.

Miért nem működnek hosszú távon?

Fontos tisztázni, hogy ezek a megküzdési módok egykor – általában kora gyermekkorunkban – a túlélésünket szolgálták. Megvolt a funkciójuk. Azonban felnőtt életünkben ezek olyan helyzetekben is érvénybe léphetnek, amikor nem hasznosak. Ilyenkor viszont súlyos csapdákba sétálhatunk bele. Habár abból a célból alkalmazzuk őket, hogy megszabaduljunk a fájdalmas élményektől, végső soron ezek a módszerek boldogságunk kerékkötői.

Legyen szó a behódolásról, túlkompenzálásról vagy élményelkerülésről, mindhármukban közös, hogy oltárukon más, értékes dolgokat áldozunk fel.

Az élményelkerülés hosszú távon azért nem szolgál bennünket, mert bár elkerüljük a szorongást kiváltó helyzeteket, súlyos árat fizetünk érte. Lemondunk a számunkra fontos értékekről, hogy ne kelljen szembenézni a félelmeinkkel. Ironikus módon ezzel mesterségesen még rosszabbá tesszük a helyzetünket: a túl sokszor lemondott találkozók eltávolítanak minket a barátainktól. Hasonlóképpen a túl sokáig halogatott orvosi vizit megakadályozza a probléma időben történő felismerését.

A túlkompenzálás stratégiáját alkalmazva szintén komoly zsákutcába futhatunk. Amikor ugyanis munkába temetkezve elhanyagoljuk a szeretteinket, vagy a sérülékenységtől való félelmünkben megvastagítjuk páncélunkat, gátat szabunk kapcsolataink elmélyülésének.

A behódolás során pedig szintén nagy árat fizetünk, mert így nem élhetünk olyan életet, amit teljesnek gondolunk, mivel mást se csinálunk, mint másokhoz alkalmazkodunk.

Ezeket a stratégiákat alkalmazva tulajdonképpen hagyjuk, hogy a félelmeink irányítsanak bennünket.

Szüntelenül ugyanazokat a játszmákat játsszuk, amelyek végső soron minden alkalommal kudarccal, kétellyel és félelemmel végződnek, így valójában sosem nyerhetünk.

Hogyan írhatóak felül a megküzdési módok?

Ha magunkra ismertünk a fenti, rosszul alkalmazkodó megküzdési módokban, először is tegyük fel magunknak a kérdést: mióta van velem ez a működési mód? Érdemes ceruzát és papírt ragadnunk, majd rajzolnunk egy idővonalat. Kezdjük a jelentől, és haladjunk visszafelé, a múltba! Jelöljük be az idővonalon, életünk mely eseményei során aktiválódtak ezek a coping mechanizmusok? Eredjünk nyomába annak, hogy mióta kísérnek bennünket!

Továbbá érdemes tudatosítani, hogy ezek a megküzdési módok nem mi vagyunk – a behódolás, az élményelkerülés és a túlkompenzálás nem a személyiségünk része. Ezek működési módok, amelyeket általában kora gyermekkorban alakítunk ki, és amelyek egykor a saját védelmünket szolgálták. Felnőttként azonban gátat szabnak boldogságunknak.

Jó hírünk van: ezek az életcsapdák elkötelezett önismereti munkával felülírhatóak.

Az új stratégiák kialakításához azonban ajánlott egy olyan szakember segítsége, aki külső megfigyelőként, empatikusan kísér minket a személyiségfejlődésünk útján. Ehhez az önismereti úthoz jó szívvel ajánljuk a Mindset Terápiás és Tanácsadó Központ szakembereit!