A rendes lányok csendben sírnak? – A jókislány-szindrómáról

Te vagy az az ember, aki igyekszik mindig, mindenkivel kedves lenni. Jellemző rád, hogy mások munkáját is elvégzed, akkor is, ha ezzel túlvállalod magad. Mindig segítesz, ha kérnek, nehezen mondasz nemet, és egyenesen rettegsz attól, hogy magadra haragítasz másokat. Ha magadra ismertél, lehet, hogy beleestél a „jókislányság” csapdájába – cikkünkben segítünk, hogy felismerd, és ki tudj lépni belőle!

A „jókislány” kifejezésről a bevezetőhöz hasonló asszociációk juthatnak eszünkbe: valaki, aki mindig rendes, kedves, aki betartja a szabályokat, akire lehet számítani, főleg ha kellemetlen feladatokat kell átpasszolni. Valaki, aki bármikor a segítségünkre siet, akár alkalmas neki, akár nem, aki nem fog ellenkezni velünk… és még sorolhatnánk. Nézzük meg bővebben a jókislány-szindróma összetevőit és kialakulásának okait!

Mindent, csak dühöt ne!

„Az agresszió olyan, mint a fregolikabát: ha kifele fordítom, erőszak, ha befele, szorongás” – Ranschburg Jenő mondásánál mi sem írhatná le jobban, hogyan lesznek a kislányokból, akiket nagyon korán lenevelnek a harag kifejezéséről – sőt, még annak megéléséről is – szorongó nagylányok.

A jókislányokban ugyanis közös, hogy nem tudnak mit kezdeni az agressziójukkal: a legtöbbször igyekeznek elnyomni, ami sokszor annyira jól sikerül, hogy már fel sem ismerik, ha dühöt éreznek, és akkor sem tudnak önérvényesíteni, vagy megvédeni magukat a bántással szemben, amikor szükségük lenne rá, mert az agresszív viselkedés ugye tiltott dolog. Ez hívja életre a helyettesítő érzelmeket, amiket az eredeti érzés, adott esetben a düh helyett élünk meg azokban a helyzetekben, amikor valójában az lenne a helyénvaló, jogos reakció, ha haragudnánk.

Az érzések funkciója valamilyen cselekvés indítása, ezért nincs rossz vagy jó érzelem, és ha tudnánk kapcsolódni az autentikus érzéseinkhez, akkor azok megbízhatóan elkormányoznának minket – csakhogy ez a legtöbb esetben nem így van, mert már nagyon korán megtanuljuk a környezetünk visszajelzéseiből, melyek a jó érzelmek, és melyek a rosszak.

A tiltott érzelmeket elkezdjük elfojtani, a díjazott vagy megengedett érzelmek pedig helyettesítő érzéssé válnak.

Rengeteg nő nem tud kapcsolódni a dühéhez, mert évszázadokra visszamenőleg, generációk óta annyira általános a lányok esetében az agresszió tiltása, de ugyanígy a férfiaknál a szomorúság vagy a félelem válhat „tiltott” érzéssé. A helyettesítő érzésekkel pedig az a baj, hogy nem a megfelelő, minket valójában szolgáló cselekvést fogják belőlünk előhívni. Az irreális bűntudat, szomorúság, szorongás, önsajnálat, tehetetlenség mind lehetnek helyettesítő érzelmek, amiket belülről validnak és a sajátunknak érzékelünk.

Eric Berne szerint a félelem, a harag, az öröm és a szomorúság az a négy alapérzelem, amiket ha nem tudunk a helyzetnek megfelelően átélni, akkor hosszú távon megbetegítenek minket, aláaknázzák a kapcsolatunkat önmagunkkal és másokkal. A tranzakcióanalízis képviselője szerint ez is a játszmák része:

az érzelmeinket aszerint „választjuk meg”, hogy kapcsolati nyereség vagy veszteség kötődik hozzá.

A legfőbb tét pedig, hogy szerethetőek vagyunk-e, törődést, figyelmet, elismerést kapunk-e, vagy sem. Egy kislány, aki rendszeresen negatív visszajelzést kap, amikor haragszik, de azt tapasztalja, hogy megölelik és vigasztalják, ha szomorú, egy idő után elkezd azokra a helyzetekre is szomorúsággal reagálni, amikor jogosan lenne dühös.

Később láthatjuk, hogy felcseperedve, amikor valaki igazságtalanul bánik vele, visszautasítják, megcsalják, kihasználják, az különösen mély letargiába ejti, szomorú, csalódott, szégyenkezik, szorong, de dühös? Na, az nem. És a helyettesítő érzelmek alattomos kis bestiák, mert általuk még csak tudatában sem lesz, hogy most dühösnek kellene lennie, ami arra késztetné, hogy megvédje magát, kiálljon magáért, harcoljon, ami a helyénvaló reakció lenne egy ilyen helyzetben.

Segíteni másoknak – a saját jóllétük árán is

Nyilván a másoknak való önzetlen segítségnyújtás lehet egy pozitív érték, a jókislányokra viszont az jellemző, hogy gondolkodás nélkül háttérbe szorítják a saját szükségleteiket, hogy másoknak segítsenek. Épp ezért gyakran találjuk meg őket a segítő szakmákban, vagy az önfeláldozó anya szerepében.

Számukra a jónak lenni jó egy íratlan szabály az élethez, amibe az is bele van kódolva, hogy aki önmagát helyezi előtérbe, nem mások (vagy egyenesen a világ) jóllétéért munkálkodik, az rossz.

A jókislányok tiltólistáján a düh mellett előkelő helyen szerepel az önzőség, és minden ide tartozik, amikor nem azt nézik elsőként, hogy másnak mi a jó. Emögött általában megtaláljuk az előtörténetben a parentifikációt: amikor a gyerek úgy érzi, neki kell gondoskodnia a felnőttről, ő felel a szülei érzelmi szükségleteinek kielégítéséért, és nem fordítva. Ezért olyannyira megszokottá válik számára a saját szükségleteiről való lemondás, hogy később talán már meg se tudná mondani, ő mire vágyik.

A jókislányok jellemzően erős lelkiismeret-furdalást éreznek, amikor nemet mondanak valaki kérésére, vagy a saját boldogságukat, az önmagukról való gondoskodást helyezik (leginkább csak helyeznék) előtérbe.

A mottójuk, hogy akkor vagyok szerethető, ha mindent megteszek másokért és mindenkivel kedves vagyok – amiben eleve benne van, hogy valamilyennek lennem kell, erőfeszítést kell tennem csak azért, hogy szeressenek.

Az önfeláldozó segítségnyújtás másik oldala, hogy ők viszont nem akarnak mások terhére lenni: sokan ülnek úgy a pszichológusi rendelőkben, hogy „nem akarják a környezetükre ráterhelni a problémáikat” – miközben éppen a környezetükkel való őszinte kommunikáció, a határaik meghúzása oldhatná meg azokat.

Ők mindenkinek segítenek, mindent elbírnak, ezzel szemben elvárják maguktól, hogy mindezt támogatás nélkül tegyék. Ránézésre általában kiegyensúlyozottak, derűsek, nem látszik rajtuk a verejték, bármilyen mázsás terheket is cipelnek – a legtöbbször még maguknak sem engedik meg, hogy beismerjék, ha valami nehéz, hát még, hogy mások előtt felvállalják!

A jókislányok gyakran helyezik mások szükségleteit a sajátjuk elé.

Jókislányok a kapcsolatban

Társas kapcsolataikban jellemző rájuk a folyamatos szorongás, hogy vajon elég jó vagyok-e: elég jó barát, anya, feleség, stb. Épp ezért nagyon könnyen bekerülhetnek a nárcisztikusok hálójába, akik elvárásként fogalmazzák meg, hogy a másik világa csak körülöttük forogjon.

Mint két – diszfunkcionális – puzzle darab, úgy illeszkedik egymásba a nárcisztikus énközpontúsága és a jókislány önfeláldozása.

A jókislányok rettegnek attól, hogy másokat megbántsanak – a nárcisztikusok mellett pedig mindenkinek tojáshéjon kell lépkednie. A sors fintora, hogy valójában mindketten attól félnek, hogy nem elég jók: csak míg a nárcisztikus kihisztizi, kizsarolja, kimanipulálja a figyelmet és a törődést, addig a jókislány „megszolgálja”.

A jókislányok önértékelése a nárcisztikussal való kapcsolatban folyamatosan csökken, miközben az eredeti sémáik hihetetlenül felerősödnek, mert a nárcisztikusnak az elég jó általában nem elég, és a folyamatos érzelmi manipulációjával teljesen ellehetetleníti, hogy a másik fél reálisan értékelje a helyzetet és önmagát. Aki eleve azt gondolta magáról, hogy rossz, és csak különleges erőfeszítéssel tudja bizonyítani az értékét, a nárcisztikus mellett még inkább így fogja érezni.

Nem ritka, hogy a történetben már szerepel egy nárcisztikus szülő, aki az elvárásaival megalapozta ezt a működésmódot: általában itt alakul ki az a gondolkodási torzítás, hogy felelősek vagyunk mások érzéseiért, tehát a szülő jó vagy rossz hangulata és szeretete attól függ, hogy épp megfelelően vagy nem megfelelően viselkedünk. A nárcisztikus pedig rájátszik erre: válogatott módszerekkel tud büntetni, ha nem úgy viselkedünk, hogy neki jó legyen, és érezze saját fontosságát és értékességét.

A szociális elutasítással járó fájdalmat ugyanazok az idegsejtek dolgozzák fel, mint a fizikai fájdalmat, és az agyunk ugyanúgy reagál rá: igyekszik mindent megtenni, hogy elkerülje, mert veszélyesnek észleli. Nemcsak a szülők, a kortársak reakciói is maradandó nyomot hagyhatnak: az iskolai kiközösítés, bullying a kutatások szerint megnöveli a későbbi mentális betegségek kialakulásának kockázatát.

Jó stratégia tehát, ha megpróbálok mindig mindenkivel kedves lenni és mosolyogni – gondolják a jókislányok. Nem tesznek vagy mondanak olyat, amivel mások szeretetét kockáztatják: nem szegik meg a szabályokat és nem csinálnak olyat, ami mást felzaklat. Ezért a kapcsolataikban gyakran konfliktuskerülők vagy alárendelődőek, igyekeznek a másik kedvében járni. Gyakran nem mernek kérni, kifejezni az igényeiket és vágyaikat, mert ők maguk sem hiszik el, hogy megérdemlik, hogy gondoskodjanak a szükségleteikről.

A jókislányság mint nyereség

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire rossz jónak lenni, mégis miért csináljuk, és miért neveljük erre a lányainkat, generációról generációra? A jókislányság számos kapcsolati és egyéb nyereséggel jár, csak éppen elég súlyos áron. A jó gyerekek megkapják azt a szeretetet és elismerést, amire vágynak – de azt is megtanulják mellé, hogy ez nem önmagában jár, teljesíteni kell hozzá az elvárásokat.

Általában sikeresek a tanulmányaikban és később a munkában is – de fokozottan veszélyeztetettek a kiégésben, mert nem veszik észre, amikor feltöltődésre lenne szükségük, és a teljesítménykényszerüktől hajtva rendszeresen túlvállalják magukat, gyakran mások helyett is elvégezve a munkát. Megfelelnek a normáknak, példás családanyák, diplomát diplomára halmoznak, vagy kiemelkedő munkaerők, amit a társadalom elismeréssel díjaz – de sokszor nem veszik észre, hogy ez a boldogság csak elleplezi a szorongást, ami elől menekülnek: hogy mi van, ha nem vagyok elég (jó).

A jókislányok arra büszkék, hogy mennyire tudják magukat mások igényei szerint formálni – nem arra, akik ők maguk.

A folyamatos alkalmazkodással sokszor meg tudják tartani a kapcsolataikat – ám ezek a kapcsolatok nem az őszinte intimitáson alapulnak, hanem a kétségbeesett igyekezeten, hogy ha én mindent megteszek a másikért, majd nem hagynak el. Épp ezért ritkán élnek meg valódi biztonságot és szeretetet, még akkor is, ha a kapcsolat akár egész életükben fennmarad. A látszólagos nyereségek tehát hosszú távon jóval nagyobb veszteséggel járnak, de ezt nehéz észrevenni, ha arra lettünk szocializálva, hogy elnyomjuk a valós érzéseinket és vágyainkat.

Jónak lenni – de nem bármi áron

A jókislány-szindrómából való kilépéshez nem spórolhatjuk meg, hogy szembesüljünk mindazzal, ami ilyenné tett minket. Az önismeret – sokszor fájdalmas – útja elvezethet a valódi, autentikus érzelmeink megéléséhez, az intuíciónk és jogos énvédelmünk helyreállításához. Ehhez rengeteget kell dolgoznunk azon, hogy a belénk nevelt sémákat átírjuk: hogy nem leszünk attól rosszak vagy kevésbé szerethetőek, ha a saját testi-lelki jóllétünkről gondoskodunk, ha képviseljük a saját érdekeinket, és ha nem értünk mindenben egyet másokkal. A káros minták felismerésében és egészséges határok meghúzásában egy pszichológus szakember sokat tud segíteni.

Jung szerint a személyiség úgy válik integrálttá, azaz teljessé, ha szembesülni tud a saját árnyékával: azokkal az elfojtott késztetésekkel és gondolatokkal, amiket valamikor rossznak bélyegeztünk. Saját árnyékunk megismerése nélkül, ameddig a jó és rossz elválasztott dimenziójában gondolkozunk magunkról, valójában csak fél-életet élünk, és nem léphetünk a szabadság és önelfogadás útjára.

Fontos a korrekció szerepe, hogy amit a lelkünk sötétjébe száműztünk, mert a környezetünk nem tartotta kívánatosnak, valójában nem azt jelenti, hogy ne lennénk jók vagy szerethetőek. Sok esetben újraértelmezzük, mit jelent valójában jónak lenni: hogy ebbe belefér a határok meghúzása, a nemet mondás, és az önmagunkkal való törődés is. Meg kell tanulnunk odafigyelni a saját szükségleteinkre, gondoskodni magunkról is – mielőtt bárki másról gondoskodnánk.